2012.02.19.

Végső búcsú Csurka Istvántól

Több ezren; művészek, egykori politikustársak és tisztelői kísérték utolsó útjára Csurka Istvánt szombaton, Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A drámaírót, politikust az ’56-os hősök parcellájában helyezték örök nyugalomra. A gyászolók közt volt Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője, Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár, Németh Zsolt, a Külügyminisztérium államtitkára, Kocsis Máté, L. Simon László, Papcsák Ferenc és Wittner Mária fideszes országgyűlési képviselők, Bayer Zsolt újságíró, Nemcsák Károly, a József Attila Színház igazgatója.

Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Egyházkerület református püspöke a szertartás során arról beszélt, hogy az embert kitessékeli a halál az életből. Sokféle szolgája, lakája van a halálnak arra, hogy kisemmizzen minket: betegségek, sorsrontások, vétkek, igazságtalanságok, megaláztatások, kisebb és nagyobb becsapások és árulások, csalások és csalódások. És csalótársai is vannak a halálnak, némelyike írónak, másik politikusnak, amaz papnak, emez barátnak öltözve. Mondhatnánk, életünknek minden szereplője a halált szolgálja. De inkább azt kell mondanom, ha csak mi nem állunk szent élet folytatásával Istennek szolgálatában, akkor a mi egész életünk a halált szolgálja, és aztán a halál árnyéka völgyében, és itt a ravatalozóban találjuk magunkat, és itt döbbenünk rá, igen, ha kell, itt Csurka István koporsója mellett, hogy rászed minket az életünk. De volt valaki, aki mellénk állt ebben a kisemmizettségben, és ártatlan szenvedésével, sorsunk teljes átélésével, önkéntes halálával örök életet szerzett számunkra. Feltámadt a halálból és most is hív mindannyiunkat egy másfajta életre. És ez a másfajta élet nem önáltatás, nem a vesztesek örök dohogó öntömjénezése, hanem igazi isteni diadal.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke a „küzdőtársról, barátról" emlékezett meg: küzdőtársunktól, barátunktól búcsúzunk, akivel közösen indultunk Lakiteleken, hogy megpróbáljuk kikényszeríteni azt a magyar függetlenséget, nemzeti önrendelkezést, belső demokráciát, amit a magyar nép története során már régen kiérdemelt, amiért elődeink is küzdöttek Rákóczi és Kossuth korában és maga Csurka István is 1956-ban. Ott , a lakiteleki sátor alatt Csurka István személyében egy nagyformátumú alkotó ember szólt hozzánk, elszántságot és erőt sugározott. Az a nép-nemzeti mozgalom, amit ott és akkor együtt elindítottunk, gyorsan terebélyesedett és lett a rendszerváltás meghatározó politikai mozgalma, majd pedig pártja. Az író, és a közéleti nehézfiú, Csurka Istvánból így lett író, politikus – belső indíttatásból és magyar elkötelezettségből lett „muszáj Herkules”, mint a magyar irodalom színe-java. Muszáj –politikus volt, mert tudta, hogy ezt követeli tőle a megtámadott magyar nép. Nagy harcos volt és nagy játékos volt Csurka István. A harcot nem, csak a játék szenvedélyét szerette önmagáért. Harcba nem szállt a játék kedvéért, és mikor ránk nehezedett a rendszerváltás politikai felelősségének súlya, és a vele járó ezernyi tennivaló, akkor még alighanem legkedvesebb szórakozásáról a lóversenyről is lemondott. Az életet mindenestül szerette harcaival, küzdelmeivel együtt. Amikor látta, hogy ez a rendszerváltás nem az a rendszerváltás lett, amit mi akartunk, és amit ő kívánatosnak tartott, akkor volt bátorsága belevágni egy új mozgalom megszervezésébe és volt ereje a maga választott útra térni. Úgy fogalmazott: azt vetették a szemére többek között, hogy radikális, és ezt mindig úgy értették, hogy szélsőséges, pedig nem szélsőséges volt, csak radikális a magyarság ügyében, Ady és Szabó Dezső magyar radikalizmusát tekintette irányadónak - mondta Lezsák Sándor. Arról is beszélt, hogy Csurka István még megélte a több százezres békemenet lélekfrissítő látványát. Ez Csurka István számára azért is volt történelmi elégtétel, mert pontosan tudta, hogy csak az egészséges emberi veszélytudat képes így összefogni (…) azt a nyugodt nemzeti erőt, amely a magyar függetlenség, a nemzeti önrendelkezés, a belső demokrácia jegyében nemzetpolitikát hitelesít, erősít, és ha kell, akkor védelmez - jelentette ki Lezsák Sándor.

Kiss Gy. Csaba, a Magyar Írószövetség elnökségi tagja az íróról emlékezett meg: Csurka István előttem sokáig egy uszály-kormányos képében jelent meg, aki megbékélt a sorsával, és megelégedve nézi a nagy vizet, megszabadulván az értelmiségi lét terhétől és a kötelező hazugságoktól. A pályakezdő író egyik népszerű novellájáról van szó,amiben hamiskás mosollyal mutatott fügét az önkényuralomnak. Az íróra emlékezem, a tréfára, iróniára, öniróniára mindig kész szellemre, akinek megadatott a siker, de a cenzúrával való küzdelem és az elhallgattatás is osztályrésze volt pályája során. Nem lesz könnyű az irodalom történészeinek, amikor a mintegy 5 és fél évtizedes írói munkásságról kell majd számot adniuk. Hiszen rendkívül termékeny szerzőről van szó. Nem is könnyű pontosan megmondani, hány kötetet tesznek ki novellái, drámái, publicisztikai írásai, filmforgatókönyvei. Beszédében kiemelte: Csurka István a magyar dráma megújítója volt, életműve a legnagyobbakéhoz, Mrozekéhez, Kunderáéhoz, a közép-európai groteszk megteremtőéihez mérhető. Nem lesz könnyű az irodalom történészeinek, amikor a mintegy öt és fél évtizedes írói munkásságról kell majd számot adniuk- jegyezte meg. Kitért arra is, hogy Csurka műveiben megcsillan a nagy elődök, Krúdy, Karinthy, Szabó Dezső, a népi irodalom alkotóinak hatása.

Dr.Kovács László, a Magyar Igazság és Élet Pártjának elnökhelyettese Csurka Istvánt méltatva azt mondta: az élet alkonyán, 65. életévén túlhaladva az ember, romló szemei helyett inkább eszével, élettapasztalatával, szívével és lelkével érzékeli és ítéli meg a világot. Erre az életkorra az apja, a szakmai tanítómestere, professzora, vagy lelki atyja, egy pap mellett már régen kiválasztotta azt a férfit, aki a szekularizált világ szándékosan mesterségesen felkorbácsolt óceánjának sziklazátonyai és telepített úszóaknái között pharoszként, szellemi világítótoronyként segíti a tájékozódást,a révbe jutást. Életrajzírói szerint Goethe halála előtti utolsó szavai a következők voltak: „mehr licht!”, több fényt! Csurka Istvánnak nem volt szüksége több fényre, ő maga ontotta magából a fényt, a világosságot. A legtöbb ember számára, így számomra is szépirodalmi, társadalompolitikai írásai, beszédei jelentették az igazodási pontot, a fényforrást, a tájékozódást. Csurka István társaságában, egy vendéglői asztal mellett ülve szűk körben, majd több tízezres, százezres tömegben a Hősök terén szinte simogatóan tapintható volt csend, a figyelem, a hallgatás feszültsége. Ezzel ellentétben mennyire bántó, otromba és gazemberi volt évtizedeken át és még ma is az a csend, ami irodalmi műveit, nemzeti érdekérvényesítő szándékait és az ennek eszközéül létrehozott pártot, a MIÉP-et a nagyközönség elől elzárta. Két héttel ezelőtt hajnalban, miután Csurka István szíve utolsót dobbant, a személyét, irodalmi és politikai életművét elzáró elhallgatás fala leomlott, felrobbant. A család, a barátok, a tisztelők, a tárgyilagos újságírók mellett persze megszólaltak azok is, akik ezt a falat irigységből, hazugságból, magyargyűlöletből, nemzetárulásból és gyávaságból emelték. Az elhallgatás falát azért húzták föl a „szilencium-felelősök”, hogy az „áldozat imperializmusa” a nagy tömegek előtt észrevétlenül vehesse birtokba földjeinket és vizeinket. Kovács László a spártai Leonidasz hadvezérhez hasonlította a politikust, a megmaradt pártot pedig ahhoz a háromszáz katonához, akik életüket áldozták a perzsa haderővel szemben. Kitért arra is, hogy január 14-én Szegeden mondta el Csurka István az utolsó nyilvános buzdító beszédét, amellyel hozzájárult a békemenet sikeréhez.

Dörner György, az Új Színház igazgatója Reményik Sándor Halotti beszéd a hulló levelekhez című versével búcsúzott az írótól.

Az ’56-os hősök parcellájában lévő sírnál Maros Gábor operaénekes elénekelte az Elindultam szép hazámból kezdetű népdalt, és a gyászoló tömeg elénekelte a Tebenned bíztunk eleitől fogva c. egyházi éneket, majd a szertartás végén a Himnuszt.

Szerk.