vissza a főoldalra

 2012.02.17. 

A „szakértő” búcsúja

Hamarosan húsz éve lesz annak, hogy egy börtönt megjárt forradalmár közreműködésével megismertem Csurka István író-politikust, akkor már csak volt MDF alelnököt, az 1956 után közbiztonsági őrizetbe helyezett forradalmárt, de nem azért, mert én „szegedi ellenforradalmár suhanc” voltam, hanem azért, mert akkor már az állambiztonsági ügyek szakértőjének számítottam. A megismerkedéskor, azon a szép verőfényes tavaszi napon, ott, a Margit híd pesti hídfője melletti parkban csak a jövőre gondoltam, és meg sem fordult a fejemben a végleges búcsúnak még a lehetősége sem.

Még nem is olyan régen, a szegedi Kossuth-szobornál a láthatóan a betegség által már meggyengült Csurka István mondott beszédet. Abban a városban, amelyet még ma is a magaménak vallok, bár fordítva ez már aligha mondható el. Mivel Szegedről már annyi nevezetes történet indult útjára, az Elnök Úr fellépése most is reménykeltő, valaminek a kezdetét sejtető volt. S lám, búcsú lett belőle!

 Egy borús, hószállingózásos februári napon váratlanul érkezett a hír: itthagyott bennünket Csurka István! Végérvényesen itthagyott! Elment az, aki talán először merte kimondani ebben a mostani globalizált mocskos világban, hogy olyan Magyarországot szeretne, olyanért harcolt, amely keresztény és magyar.

A rendszerváltozás zűrzavarában, az akkori nagy tülekedésben egyszer megkérdezte Tőle valami riporterféle, hogy milyen pozíciót képzelt el magának. „Talán jó leszek golyófogónak” – válaszolta. Mintha ráérzett volna a jövőre, hiszen a nemzet ellenségei, a keresztény s nemzeti gondolat ádáz ellenfelei hamarosan Csurka Istvánra irányították a legaljasabb és legkegyetlenebb sorozatlövéseiket, tollal, mikrofonnal, kamerával.

Az első volt, s talán igazából az egyedüli is, aki 1990 után önszántából előállt az önátvilágításával. Fölvállalt a múltjában mindent, beismert minden, nem hallgatott el semmit. Ha valaki tudja ezt, akkor én tudom! Az állambiztonsági ügyek alapos ismerőjeként én kutattam fel azokat a levéltári dokumentumokat, hiteles bizonyítékokat, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyították minden szavát, minden állítását. A politikai ellenlábasok a médiahiénáik segítségével mégis haláláig aljas rágalmakkal árasztották el a közvéleményt vele kapcsolatban. Sajnos nem is hatástalanul. A nem kellően tájékozott, netán ostoba emberek rendszerint hiszékenyek is, és ha sokáig ismételgetnek előttük hazugságokat, hajlamosak azt előbb vagy utóbb magukévá tenni, tényként elfogadni.

Megközelítően két évtizeddel ezelőtt kezdődött el az én „szakértői” munkálkodásom, és az indulást Csurka Istvánnak köszönhettem. A két évtizedből valamivel több mint tíz év a MIÉP és annak elnöke szolgálatában telt. De független szakértőként is hű igyekeztem lenni önmagamhoz, és ha tehettem, csak olyan ügy mellé álltam, ami keresztény és magyar.

Ott voltam a MIÉP-nél a keservek közt is, 1994 után is. De ott voltam 1998 után is, amikor futott a szekér. Csak úgy özönlöttek a konjunktúralovagok és -dámák a MIÉP és frakciója körül. Doromboltak, törleszkedtek, illegették-billegették magukat, mindenféle elnöki tanácsadói és egyéb címeket aggattak magukra, na meg a haverokra s a rokonságra. Ünnepeltek és egyre inkább ünnepeltették magukat. Amikor pedig bekövetkezett a baj, a legelsők között fordítottak hátat, kerestek máshol érvényesülési lehetőséget, próbálták feledtetni a szalonképesnek tartott politikai környezettel a miépes kisiklásukat, és vágták bele a képzeletbeli tőrt az Elnök Úr hátába. S bebizonyosodott, hogy ami jó a sorozatlövésekkel szemben, ami hatásos mint golyófogó, az nem alkalmas az orvtámadások ellen.

Az én jutalmam, de mondhatnám úgy is, hogy kiváltságom az volt, hogy mindvégig élveztem Csurka István bizalmát. Amire leginkább büszke vagyok, hogy soha nem kellett bennem csalódnia. Meg se tudom számolni azokat az eseteket, amikor olyan helyzetekről váltottunk szót, vagy hajtottam végre feladatot, amelyről csupán ketten tudtunk. Bár az utóbbi több mint fél évtizedben úgy adódott, hogy személyesen nem is nagyon találkoztunk, mégis, még a legutolsó időkben is jelét tudta adni annak, hogy fenntartások nélkül bízik bennem.

Hányszor s hányszor elátkozták Csurka Istvánt, mert megjövendölte, merészelte megjósolni, hogy a magyarság, a nemzet csúszik az újkori rabszolgaság felé. A sok gyalázkodás, elrettentés, acsarkodás közben csak kevesen voltak, akik ezt meg merték hallani, magukévá merték tenni. A többség nem figyelt az intő szóra. Most pedig már a saját bőrünkön érezzük Csurka István igazságát. A mi kiöregedőben lévő generációnk már talán átvészeli ezt a hátralévő kis időt valahogy. De az utánunk jövők – ha csak nem tesznek ellene valamit! – menthetetlenül fel kell, hogy adják magyarságukat is, kereszténységüket is, és elvegyülnek-feloldódnak a liberálglobalizmus mocsoktengerében. Akkor majd elővehetik Csurka István írásait és sopánkodhatnak időben óvó szavainak helytállóságán.

Tisztelt Csurka István! Kedves Elnök Úr! Tartoztam Önnek is és magamnak is ezzel a néhány soros búcsúzással. Egyszer azt mondta nekem: „Bálint úr! Remek dolog önnel dolgozni!” Akkor zavaromban valami semmitmondó közhellyel köszöntem meg az elismerő szavakat. Most azonban válaszolok: Elnök Úr! Nagyszerű dolog volt Önnek dolgozni!

Ha pedig a Mindenható Isten akaratából itt kellett hagynia bennünket, utoljára is köszönök-köszönünk Önnek mindent. Az utókor egyszer majd talán nagyon hálás lesz Önnek.

Nyugodjon békében, Elnök Úr!

Bálint László a „szakértő”