vissza a főoldalra

 

 

 2012.02.17. 

Az ő élete és halála: a valódi dráma

Csurka István halálára

Eljön majd egyszer egy ember, aki megírja Csurka István hányatott sorsát, emberi tragédiáját, nemzetért való küzdelmét, írói nagyságát.

Most csupán kicsiny emlékek tolulnak fel bennem.

Egyetemista voltam az ELTE nagyhírű bölcsészkarán, a nyolcvanas évek elején, közepén. Vidám, nagyhajú, sok-sok hittel, világmegváltó lélekkel. Szerelmemmel, Károllyal szinte minden este színházba jártunk. Tehettük, jó volt együtt a kakasülőn.

Kedd volt, túl voltunk a történeti földrajz „vaktérképein”.

 Akkor mondta ki Károly a rá jellemző visszafogottsággal, mégis elismerésre vágyó tekintettel:

– Szereztem jegyet a Deficitre.

Ez akkoriban nagy dolog volt: Csurka-darab. Állandó teltház. Tudtuk, hogy régen írta, tán 1970-ben. Erre a műre nehéz volt jegyet kapni. Megnéztük. Egyszerre nyűgözött le és ijesztett meg. Nem fogalmaztuk meg, de mindketten éreztük, ez a magyar értelmiségről szól. Tényleg ennyire rossz a helyzet? Csupán a kádári diktatúrában – adtuk meg a választ egyetemi társaimmal, az akkor még létező Izsáki borozóban. Majd a mi generációnk tud választ adni. Majd találkiutat. Ha majd nem lesz szovjet megszállás, vagy nem lesz a véres kézzel való cinkos összekacsintás, az „Öreggé” avanzsált Kádár Jánossal. Hisz mi, történész hallgatók tudtuk, hogy ő volt a belügyminiszter, a „barát” Rajk kivégzésénél, s döntő szerepe volt Nagy Imre akasztásában is. Hittük, hogy eljő a szabadság!

Csurka István is hitte! Tett is érte! Írt még akkor is, ha a mű az asztalfiókban kötött ki. Azután megnéztünk más színműveket is, mi több, kikölcsönöztem (nagy nehezen) az 1959-re jegyzett A hamis tanú című kötetét is. Abban az időben még nem ismertem személyesen Csurkát.

Aztán jött egy másik dimenzió. Megismerhettem a vele összejáró, egy asztaltársaságot alkotó embereket. Gyurkovics Tibort (hány szellemes, kedves történetet mesélt, mily kár, hogy elhanyatlott az emlékezetemben), Hernádi Gyulát, Mihályfy Sándor kiváló filmrendezőt. S Csurkáról kirajzolódott egy kedves, bohém, szeretni való ember.

Aztán jött a személyes találkozás. Széles Gábor, az Echo TV tulajdonosa megkért, készítsek egy sorozatot a rendszerváltoztatásról. Megtettem. Címül az Elátkozott szabadságot választottam. A TV legvitatottabb, legnézettebb műsora lett. Mindenki jött, akit hívtam. Eljött Hack Péter, Szabad György, az Országgyűlés egykori elnöke, az azóta a magyarságot a New York Times-ban enyhén szólva is dehonesztáló Konrád György, de még Mécs Imre is.

A legnagyobb sikere mégis a többször is vendégül látott Csurka Istvánnak volt. Szerepelt együtt Für Lajossal, Bíró Zoltánnal, Kónyáné Kutrucz Katalinnal stb.

Minden kérdésre egyszerűen, közérthetően, nem álságos körmönfontsággal, hanem őszintén válaszolt.

Volt véleménye Antall Józsefről. Törtető, nem az akkori nehéz helyzethez illő embernek ítélte meg. Először Antall a kisgazdáknál próbált vezető szerepre törni, de ez sikertelen volt. Utána a Magyar Demokrata Fórum elnöki posztját kívánta kivívni. Ez sikerült neki. Csurkát akkor még barátjának vallotta Antall. Ne feledjük, Csurka István 1991 és 1992 között a kormányzó párt alelnöke volt.

Csurka István, Für Lajos, Bíró Zoltán is ráébresztette a nézőket: nem volt jó döntés Antall József elnökké választása. Ebben elismerték felelősségüket.

Az utolsó találkozás. Megint TV-felvétel. Csurka István magabiztos, képes arra, hogy segítsen a műsor szerkesztőjének és vezetőjének. Jó tudni, hogy ő ül a „bőrben”, a váróban. Utána meghív minket a közeli „Aranyhal”-ba. Nagyvonalú ember, ragaszkodik ahhoz, hogy ő fizessen. (Ez nem volt szokásos, sőt, tán egyedül tőle fogadtam el e nemes gesztust.) Forró levest kanalaztunk és beszélgettünk. Nincs már kamera. Az én fő kérdésem: hogy egy kiváló író miért vállalja a politikát, az ezzel járó becsmérlést? Miért nem írt, csak írt? A válasz szíven ütött: Mert magyar értelmiségi vagyok. Író ember, de ugyanakkor tenni vágyó lélek, nem csak a betűk birodalmában. Akkor és ott, a Thököly úton sok mindenről beszélgettünk. Történelmünkről. Én elsősorban Pfeiffer Zoltánról villogtam, akit „fasiszta fősámánnak” bélyegeztek, mert az 1947-es kékcédulás választásokon még megpróbált tenni valamit. Hiába volt az elesettek védelmére 1944-ben. Rákosi Mátyás könnyűszerrel mondta ki: „ Aki Pfeifferre szavazott – az nem tudta, hogy ő a zsidó fasiszta hatalomra szavazott le.” Beszéltünk a megbélyegzés hatalmáról. Fasiszta, náci, antiszemita… Én hallgattam történeteit.

Amikor beteg lettem, még az onkológián is hívott. Megbeszéltük, hogy majd találkozunk. De az idő repült s mi nem beszéltünk egymással. Tán három hónapja hívott Gizi, menjünk Solymárra Pistához. Üljünk le, együnk, igyunk, értsünk egyet, vitatkozzunk. Készülődtünk, mégsem mentünk.

A földi időd elfogyott, István. Egyszer majd nekünk is.

Biztosan tudom, hogy egyszer látom majd a Rólad szóló igaz történetet, mely a magyar nemzetnek lesz dedikálva. Addig pedig Isten vigyázzon Reád!

 

Földesi Margit