|
 2012.02.17.
Az ő élete és halála: a valódi dráma
Csurka István halálára
Eljön majd
egyszer egy ember, aki megírja Csurka István hányatott sorsát,
emberi tragédiáját, nemzetért való küzdelmét, írói nagyságát.
Most csupán
kicsiny emlékek tolulnak fel bennem.
Egyetemista voltam
az ELTE nagyhírű bölcsészkarán, a nyolcvanas évek elején, közepén.
Vidám, nagyhajú, sok-sok hittel, világmegváltó lélekkel.
Szerelmemmel, Károllyal szinte minden este színházba jártunk.
Tehettük, jó volt együtt a kakasülőn.
Kedd volt, túl
voltunk a történeti földrajz „vaktérképein”.
Akkor mondta ki Károly a rá jellemző visszafogottsággal,
mégis elismerésre vágyó tekintettel:
– Szereztem
jegyet a Deficitre.
Ez akkoriban nagy
dolog volt: Csurka-darab. Állandó teltház. Tudtuk, hogy régen
írta, tán 1970-ben. Erre a műre nehéz volt jegyet kapni. Megnéztük.
Egyszerre nyűgözött le és ijesztett meg. Nem fogalmaztuk meg,
de mindketten éreztük, ez a magyar értelmiségről szól. Tényleg
ennyire rossz a helyzet? Csupán a kádári diktatúrában –
adtuk meg a választ egyetemi társaimmal, az akkor még létező
Izsáki borozóban. Majd a mi generációnk tud választ adni.
Majd találkiutat. Ha majd nem lesz szovjet megszállás, vagy nem
lesz a véres kézzel való cinkos összekacsintás, az „Öreggé”
avanzsált Kádár Jánossal. Hisz mi, történész hallgatók
tudtuk, hogy ő volt a belügyminiszter, a „barát” Rajk kivégzésénél,
s döntő szerepe volt Nagy Imre akasztásában is. Hittük, hogy
eljő a szabadság!
Csurka István is
hitte! Tett is érte! Írt még akkor is, ha a mű az asztalfiókban
kötött ki. Azután megnéztünk más színműveket is, mi több,
kikölcsönöztem (nagy nehezen) az 1959-re jegyzett A hamis tanú
című kötetét is. Abban az időben még nem ismertem személyesen
Csurkát.
Aztán jött egy másik
dimenzió. Megismerhettem a vele összejáró, egy asztaltársaságot
alkotó embereket. Gyurkovics Tibort (hány szellemes, kedves történetet
mesélt, mily kár, hogy elhanyatlott az emlékezetemben), Hernádi
Gyulát, Mihályfy Sándor kiváló filmrendezőt. S Csurkáról
kirajzolódott egy kedves, bohém, szeretni való ember.
Aztán jött a
személyes találkozás. Széles Gábor, az Echo TV tulajdonosa
megkért, készítsek egy sorozatot a rendszerváltoztatásról.
Megtettem. Címül az Elátkozott szabadságot választottam. A TV
legvitatottabb, legnézettebb műsora lett. Mindenki jött, akit hívtam.
Eljött Hack Péter, Szabad György, az Országgyűlés egykori
elnöke, az azóta a magyarságot a New York Times-ban enyhén szólva
is dehonesztáló Konrád György, de még Mécs Imre is.
A legnagyobb
sikere mégis a többször is vendégül látott Csurka Istvánnak
volt. Szerepelt együtt Für Lajossal, Bíró Zoltánnal, Kónyáné
Kutrucz Katalinnal stb.
Minden kérdésre
egyszerűen, közérthetően, nem álságos körmönfontsággal,
hanem őszintén válaszolt.
Volt véleménye
Antall Józsefről. Törtető, nem az akkori nehéz helyzethez illő
embernek ítélte meg. Először Antall a kisgazdáknál próbált
vezető szerepre törni, de ez sikertelen volt. Utána a Magyar
Demokrata Fórum elnöki posztját kívánta kivívni. Ez sikerült
neki. Csurkát akkor még barátjának vallotta Antall. Ne feledjük,
Csurka István 1991 és 1992 között a kormányzó párt alelnöke
volt.
Csurka István, Für
Lajos, Bíró Zoltán is ráébresztette a nézőket: nem volt jó
döntés Antall József elnökké választása. Ebben elismerték
felelősségüket.
Az utolsó találkozás.
Megint TV-felvétel. Csurka István magabiztos, képes arra, hogy
segítsen a műsor szerkesztőjének és vezetőjének. Jó tudni,
hogy ő ül a „bőrben”, a váróban. Utána meghív minket a
közeli „Aranyhal”-ba. Nagyvonalú ember, ragaszkodik ahhoz,
hogy ő fizessen. (Ez nem volt szokásos, sőt, tán egyedül tőle
fogadtam el e nemes gesztust.) Forró levest kanalaztunk és beszélgettünk.
Nincs már kamera. Az én fő kérdésem: hogy egy kiváló író
miért vállalja a politikát, az ezzel járó becsmérlést? Miért
nem írt, csak írt? A válasz szíven ütött: Mert magyar értelmiségi
vagyok. Író ember, de ugyanakkor tenni vágyó lélek, nem csak
a betűk birodalmában. Akkor és ott, a Thököly úton sok
mindenről beszélgettünk. Történelmünkről. Én elsősorban
Pfeiffer Zoltánról villogtam, akit „fasiszta fősámánnak”
bélyegeztek, mert az 1947-es kékcédulás választásokon még
megpróbált tenni valamit. Hiába volt az elesettek védelmére
1944-ben. Rákosi Mátyás könnyűszerrel mondta ki: „ Aki
Pfeifferre szavazott – az nem tudta, hogy ő a zsidó fasiszta
hatalomra szavazott le.” Beszéltünk a megbélyegzés hatalmáról.
Fasiszta, náci, antiszemita… Én hallgattam történeteit.
Amikor beteg
lettem, még az onkológián is hívott. Megbeszéltük, hogy majd
találkozunk. De az idő repült s mi nem beszéltünk egymással.
Tán három hónapja hívott Gizi, menjünk Solymárra Pistához.
Üljünk le, együnk, igyunk, értsünk egyet, vitatkozzunk. Készülődtünk,
mégsem mentünk.
A földi időd
elfogyott, István. Egyszer majd nekünk is.
Biztosan tudom,
hogy egyszer látom majd a Rólad szóló igaz történetet, mely
a magyar nemzetnek lesz dedikálva. Addig pedig Isten vigyázzon
Reád!
Földesi Margit
|
