vissza a főoldalra

 2012.02.17. 

Mindhalálig magyar

Személyes emlékezés Csurka Istvánra

Trianonról beszélt, amikor először láttam a tévében. Nem tudtam, kicsoda ő, azt sem, hogy mivel foglalkozik vagy milyen pártnak a tagja. Mégis személyére irányította a figyelmemet, mert addig csak a nagypapámtól hallottam Trianonról meg az országcsonkításról, és tőle sem mások előtt, mindig csak akkor, amikor ketten voltunk. Hamar megtudtam: az illető Csurka István író. Ez valamikor az 1990-es évek közepén történt.

Később aztán megismertem a MIÉP nevét, és valaki a kezembe nyomott egy Magyar Fórumot. Azt mondta: vegyem meg három hónapon keresztül minden héten ezt az újságot és döntsem el, igaz-e, amit Csurka István ír vagy sem? Nem volt szükség három hónapra, három hét is elég volt. Ezzel ismét nyert egy szavazót. Sőt, annál többet is. Egy őszinte érdeklődőt, ha úgy tetszik, követőt, aki minden megnyilatkozását igyekezett megkülönböztetett figyelemmel kísérni.

 1998-ban nagy volt a boldogság, parlamenti tényező lett a MIÉP. Elképesztő volt látni, hogy mindazt, amit oda törekvő pártként felvállalt, azt bent lévő pártként is volt mersze felvállalni. Talán ez tette leginkább egyedivé a MIÉP-et. Valamint a szellemi hátország, amelyet Csurka István felépített pártja árnyékában.

A Bocskai István Szabadegyetem irodalmi színpada, amely végigjárta az országot tabudöntögető műsorával, visszaemelt a köztudatba elhallgatott magyar írókat, költőket, és újra előhozott, napirenden tartott a nemzet szempontjából sarkalatos témaköröket. Másokkal, sokakkal egyetemben Csurka Istvánnak köszönhetem és köszönöm ennyi év távlatából is, hogy ezeken az előadásokon megismerhettem Wass Albert, Reményik Sándor, Sajó Sándor és más költő- és íróóriások nevét és munkásságuk egy-egy szeletkéjét.

2004-ben jelent meg első írásom itt, a Magyar Fórumban. Sosem felejtem el azt a boldogságot, amit akkor éreztem, amikor megláttam az írásomat és alatta a nevemet! Hiába telt már el lassan nyolc év, ez az érzés azóta sem múlt el. Csurka István lapjában szerzőként ott lenni, ezáltal az ő köreihez tartozni – legyen ott bármilyen kicsinyke pont is csupán az ember – olyasfajta rangot jelentett és jelent a mai napig, amit nehéz szavakba önteni.

Köszönöm Csurka Istvánnak, hogy nála publikálhattam! Köszönöm Csurka Istvánnak, hogy írásai révén felnyitotta a szemem számos, a nemzetet érintő kérdésben. Köszönöm Csurka Istvánnak azt is, hogy egészen fiatalon, az útkeresés kérdőjelekkel teli időszakában célt adott az életemnek tevékenységével, amely számomra is egész életre szóló elköteleződést adott a nemzet sorskérdései iránt.

Bármilyen furcsa is, jómagam csak 2007-ben szembesültem igazából azzal, hogy Csurka István milyen kivételes alakja napjainknak. A lakiteleki találkozó 20. évfordulója alkalmából kaptam ajándékba egy könyvet Lezsák Sándortól, Pintér M. Lajos Ellenzékben című kötetét. A szerző ebben a népi ellenzék 1968 és 1987 közötti tevékenységét dolgozza fel. Számomra ebből a kötetből derült fény arra, hogy Csurka István tulajdonképpen négy évtizeden keresztül óvott, figyelmeztetett bennünket a ránk leselkedő veszélyekre és próbált kiutat keresni és találni számunkra. Messze nem a MIÉP-pel, de még csak nem is az MDF-fel kezdte a nemzet ügyének szívvel-lélekkel történő felkarolását, hanem – néhány más, nagy formátumú társával együtt – már az 1970-es évektől kezdve a nemzet sorsával foglalkozott, írásai, tanulmányai már akkor a növekvő nemzetféltésről tanúskodnak. Ebbe a tevékenységébe illett tökéletesen a Duray Miklós melletti töretlen kiállás, a sanyarú erdélyi magyar sors megjelenítése a honi köztudatban, majd később az 1985-ös monori- és az 1987-es lakiteleki találkozón, valamint az MDF-alapításnál betöltött vezető, irányadó szerepe. A szóban forgó kötet – és annak szerzője – több ízben is kiemeli, hogy Csurka István volt a népi ellenzék egyik első számú alakja, vezéregyénisége!

Később is az maradt, igazi szellemi vezéregyéniség, a nemzet élő lelkiismerete!

Nyilvánvaló, hogy emiatt kellett megélnie a többszöri szilenciumot, a személye ellen irányuló nemtelen, aljas vádakat, a durva mellőzést, félremagyarázást, a pálfordulásokat, elhagyatást, illetve a forrásmegjelölés nélküli eszmelopásokat is. Ez igaz az íróra és a politikusra is, már ha ez a kettő egyáltalán elválasztható egymástól.

Vagyis látszólag gyakran kényszerült a vesztes szerepkörébe…

Mindent egybevetve azonban úgy érzem, végső soron mégiscsak ő a győztes!

Mindaz, amiért íróként és politikusként küzdött, amiért a MIÉP-et életre hívta, megvalósulni látszik. Célja az volt, hogy Magyarország sorsa a magyarok kezébe kerüljön, hogy a nemzeti érzületű, keresztény értelmiség és középosztály előtt – amely mindig is a MIÉP legfőbb bázisa volt – végre felcsillanjon a kedvező jövő képe. Az elmúlt másfél év eseményei egyértelműen errefelé mutatnak. Emellett Csurka Istvánnak megadatott, hogy élete utolsó pillanatáig írjon. Méghozzá úgy, ahogyan mindvégig tette: magyar szívvel. Szabadon, nyíltan, őszintén, kertelés nélkül – a nemzet érdekében.

„Meghalt Csurka!” – mondja a telefonomba zilált hangon kedves barátom szombat reggel. Igen, sajnos ez igaz, biológiai értelemben valóban meghalt. Ám szellemi értelemben mindörökre tovább él, sőt, mélyen hiszem, hogy rövid időn belül kezdetét veszi egy „Csurka-reneszánsz”. Előkerülnek, leporolódnak majd rég nem játszott darabjai, amelyek ma is aktuálisak, máig ható igazságokat hordoznak, és amelyek révén újfent kiderül, milyen briliáns tehetségű író is volt ő. Hivatkoznak majd rá történészek, kortárs írók, közéleti személyiségek és a nemzetért aggódó egyszerű emberek tömegei. Először talán csak félve, bátortalanul, majd egyre hangosabban. Egyre többször és többen ismerik majd el azon igazságait, amelyeket – amikor még személyesen ő mondta ki – talán kevesebben hallottak meg a kelleténél.

Legutolsó vezércikke olyan lett, mintha utolsó üzenete is volna. Még azzal is képes volt irányt szabni nekünk, felmutatni, mi a teendőnk – immáron nélküle.

Kovács Attila