|
 2012.02.17.
Igazságot Magyarországnak!
(Szubjektív búcsú Csurka Istvántól)
„Akik ott voltak
Szegeden és láttak-hallottak, elmondtam nekik, hogy betegséggel
küzdök. Korom is magas” – írta Csurka István a Magyar Fórum
február 2-i számában, Történelemhamisítás c. rovatának
utolsó jegyzetében.
Nem voltam ott,
sajnos. De ezektől a soroktól rossz lelkiismeretem és baljós
előérzetem támadt. Úgy éreztem, hogy valamit jóvátehetetlenül
elmulasztottam. Tudtam, hogy Csurka nem szokott beszélni a nyilvánosság
előtt életkoráról és fizikai állapotáról. Sejtettem azt
is, amit most már biztosan tudok: ő azok közé a legnagyobb
alkotók közé tartozik, akik számára a munka, az alkotás több
mint hivatás: életforma. Akik halálos betegen is földi életük
szinte utolsó pillanatáig dolgoznak, alkotnak. Ahogy Mozart
tette, akinek csak a halál (hosszú, alattomos betegség vagy –
a legenda szerint – a szabadkőművesek lassan ölő mérge
okozta?) üti ki kezéből a tollat. De neki sem hetvenhét évesen.
Amikor meghallottam a gyászhírt, az első megdöbbenés,
elkeseredés, belső gyász után a Viva Zapata! című film
jutott eszembe. Kontraszt és párhuzam alapján egyaránt. A
mexikói írástudatlan, ám kristálytiszta jellemű és mindhalálig
következetes forradalmárt tőrbe csalják, meggyilkolják áruló
szövetségesei, akik lepaktáltak az ellenséggel. A gyilkosság
után elbizonytalanodnak, összenéznek, és egyikük azt mondja:
„Jobban félek egy halott Zapatától, mint egy élőtől”.
Csurka István
azok közé az írástudók közé tartozott, akikből már egyre
kevesebb van: akik képtelenek voltak árulást elkövetni. Pedig
mi mindent megtettek ezért ellenségei, akik számára talán ő
testesítette meg leginkább azt, ami nekik gyűlöletes: keresztény
és magyar.
Halála is üzenet.
Gyűlölői először megkönnyebbülnek, aztán rájönnek, hogy
nincs miért. Nincs, mert tisztelői, hívei szembesülnek azzal,
hogy mit mulasztottak életükben. Menynyi méltánytalanság láttán
maradtak némák, a vétkesek cinkosaként. Maguk ellen is vétkeztek,
mert nem hittek Kasszandrának. Van mit jóvátennünk, és hála
Istennek, még lehet is.
„Boldogok, akik
éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”.
De boldogtalanok azok, akik Dávid zsoltárával nem éneklik, nem
kiáltják: „Jobb volna nékem pusztában laknom, / Vadon erdőben
széjjel bujdosnom, / Mintsem, hogy kelljen azok közt laknom, /
Kik igazságot nem hagynak szólanom”.
Még most módunkban
áll, nekünk, országlakóknak, hogy országunk ne puszta és
vadon erdő legyen. Hogy magyarként megmaradjunk igazságban, békességben,
szeretetben. Minden ártó szándék, minden fondorlat ellenére.
Ezt hagyta nekünk
örökségül, ez a teljes élet és életmű, ezt hagyta leginkább
beteljesítendő végrendeletül.
Kiss István
|
