vissza a főoldalra

 

 

 2012.02.17. 

Igazságot Magyarországnak!

(Szubjektív búcsú Csurka Istvántól)

„Akik ott voltak Szegeden és láttak-hallottak, elmondtam nekik, hogy betegséggel küzdök. Korom is magas” – írta Csurka István a Magyar Fórum február 2-i számában, Történelemhamisítás c. rovatának utolsó jegyzetében.

Nem voltam ott, sajnos. De ezektől a soroktól rossz lelkiismeretem és baljós előérzetem támadt. Úgy éreztem, hogy valamit jóvátehetetlenül elmulasztottam. Tudtam, hogy Csurka nem szokott beszélni a nyilvánosság előtt életkoráról és fizikai állapotáról. Sejtettem azt is, amit most már biztosan tudok: ő azok közé a legnagyobb alkotók közé tartozik, akik számára a munka, az alkotás több mint hivatás: életforma. Akik halálos betegen is földi életük szinte utolsó pillanatáig dolgoznak, alkotnak. Ahogy Mozart tette, akinek csak a halál (hosszú, alattomos betegség vagy – a legenda szerint – a szabadkőművesek lassan ölő mérge okozta?) üti ki kezéből a tollat. De neki sem hetvenhét évesen.

 Amikor meghallottam a gyászhírt, az első megdöbbenés, elkeseredés, belső gyász után a Viva Zapata! című film jutott eszembe. Kontraszt és párhuzam alapján egyaránt. A mexikói írástudatlan, ám kristálytiszta jellemű és mindhalálig következetes forradalmárt tőrbe csalják, meggyilkolják áruló szövetségesei, akik lepaktáltak az ellenséggel. A gyilkosság után elbizonytalanodnak, összenéznek, és egyikük azt mondja: „Jobban félek egy halott Zapatától, mint egy élőtől”.

Csurka István azok közé az írástudók közé tartozott, akikből már egyre kevesebb van: akik képtelenek voltak árulást elkövetni. Pedig mi mindent megtettek ezért ellenségei, akik számára talán ő testesítette meg leginkább azt, ami nekik gyűlöletes: keresztény és magyar.

Halála is üzenet. Gyűlölői először megkönnyebbülnek, aztán rájönnek, hogy nincs miért. Nincs, mert tisztelői, hívei szembesülnek azzal, hogy mit mulasztottak életükben. Menynyi méltánytalanság láttán maradtak némák, a vétkesek cinkosaként. Maguk ellen is vétkeztek, mert nem hittek Kasszandrának. Van mit jóvátennünk, és hála Istennek, még lehet is.

„Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”. De boldogtalanok azok, akik Dávid zsoltárával nem éneklik, nem kiáltják: „Jobb volna nékem pusztában laknom, / Vadon erdőben széjjel bujdosnom, / Mintsem, hogy kelljen azok közt laknom, / Kik igazságot nem hagynak szólanom”.

Még most módunkban áll, nekünk, országlakóknak, hogy országunk ne puszta és vadon erdő legyen. Hogy magyarként megmaradjunk igazságban, békességben, szeretetben. Minden ártó szándék, minden fondorlat ellenére.

Ezt hagyta nekünk örökségül, ez a teljes élet és életmű, ezt hagyta leginkább beteljesítendő végrendeletül.

 

Kiss István