vissza a főoldalra

 2012.02.24. 

Az Új Színház új művészei

Beszélgetés Bordán Irénnel és Koncz Gáborral

2012. március 23-án mutatja be az Új Színház Pozsgai Zsolt rendezésében Kodolányi János Földindulását, teljesítve ezzel azon korábbi ígéretét, hogy időtálló magyar sorskérdésekkel foglalkozó drámákat állít színpadra. Két próba között a darab kulcsszereplőivel, Bordán Irénnel és Koncz Gáborral beszélgettünk a szerzőről, a műről és ezen keresztül persze színházról, barátságról, magyar múltról, jelenről.

 Már javában próbáltok. Hogy érzitek magatokat az Új Színházban, milyen a hangulat?

Bordán Irén: Én nagyon boldogan jöttem ide, mikor hívtak.

Koncz Gábor: Persze, hogy boldogan jöttünk, ahogy mondta Irén. Nézd, mi szeretjük, ha szeretve vagyunk. Én is azt szeretem, aki engem szeret. De kérdezem én, miért kell nekem azt szeretni, aki engem nem szeret?!

A darabban egy idős, falusi házaspárt alakítotok. Mikor játszottatok, dolgoztatok utoljára együtt?

K. G.: Mikor Irén hazajött Amerikából.

B. I.: Igen, akkor kellett beugranom az Édentől keletre című darabba, Almási Éva helyett.

K. G.: Én rendeztem 2002-ben a darabot a Budaörsi Játékszínben, és akkor őnagysága átvette a szerepet.

B. I.: Hú, de nehezen vállaltam el azt a szerepet!

K. G.: Igen, azt mondogatta Irén, hogy Gabikám, én kihagytam húsz évet! Húsz évet! Mondtam neki: semmit nem jelent, szeretünk téged, bízz bennünk, és ha nem jut eszedbe netán a szöveg – mert tudom, hogy mit jelent ilyenkor egy beugrónak –, te csak nézz azokkal a gyönyörű kék szemeiddel, mert hát gyönyörű szemei vannak. Te csak nézz és mi segítünk neked. Persze minden rendben volt.

B. I.: 2006-ban próbáltuk Gáborral az Aranykoporsót, filmeztünk is együtt. De mikor is találkoztunk először? Én a Vígszínházban voltam gyakorlatos színész a főiskoláról. Ott találkoztam először Gáborral.

K.G.: Néztem én, néztem Irént csodálattal, de mindig volt neki valakije...!

B. I.: Neked is mindig volt valakid...! (nevetnek)

K. G.: Igen, nekem is... pedig Irén borzasztó jó csaj volt, de valahogyan mindig neki is volt párja, meg nekem is, és aztán egyszer csak elment Amerikába.

B. I.: Aztán látod, most hosszú évek múlva megint találkozunk. Ilyen az élet.

Mi a titkotok, hogy ilyen fantasztikus formában vagytok? Gábor túl a hetedik X-en, amiből sokat letagadhatnál, Irén még mindig szép és sugárzik!

B. I.: Apukámra emlékeztet Gábor, most nem a kora miatt, hanem ilyen habitusú volt az apám. Nyugodt, kiegyensúlyozott, tele érzelemmel, tele szeretettel, kicsordul belőle, úgyhogy vele könnyű dolgozni, vele könnyű, mert ha engem nem szeretnek, én nem tudok megmozdulni. (nevet)

K. G.: Felhívott Irén, mikor is? Tavaly vagy tavalyelőtt, hogy jönnek haza a gyerekei, és szeretne nekik vadgerincet készíteni. Kérdezte, honnan kaphatna jó vadhúst? Hát onnan, hogy én elviszem neked! Majd hozok megint...

B. I.: Jujj, de jó volt az, de finom volt az!

K. G.: 74 leszek, de ezzel nem foglalkozom... Vagyok, amíg vagyok. Teljesítettem közönséggel, színházzal, családommal és azt hiszem, mindenkivel szemben az elvárásokat. Ilyenkor már ami jön, desszert az életemben. Nekem mindig úgy, maguktól jöttek a szerepek, soha nem foglalkoztam azzal, hogy mit kellene eljátszanom, mindig megtaláltak a szerepek. Itt, a Földindulás kapcsán csupa olyan emberrel vagyok körülvéve, akikkel régen sokat dolgoztam és akiket szeretek. Pozsgai Zsolttal 3 filmet forgattunk együtt. Rendkívül fölkészült, nem makacs és hallgat az emberre. Ilyen a jó rendező. Eszembe jut Várkonyi, hiszen én nála tanultam a szakmát. Várkonyi a főpróbára behozott 8-10 takarítónőt és azt mondta nekik, hogy csak nézzék a főpróbát és közben szotyolázzanak... miközben ment a főpróba. Ahol nem szotyoláztak, ott tudta, hogy jó a darab, ahol elkezdtek szotyolázni, ott tudta, hogy valamit csinálni kell, mert unalmas. Ezek mind gyakorlati dolgok, ez egy gyakorlati mesterség.

B. I.: Én sajnos nem mondhatom, hogy olyan sokat gyakoroltam színpadon ezt a szakmát, hiszen nem voltam itthon 21 évig. Azonban mindig az volt a vágyam, hogy színpadon is kiteljesedhessek.

Pályád kezdetén majd fél évtizedig azonban elhalmoztak szerepekkel a filmvásznon, az is játék, nem?

B. I.: Igen, de a film világa egészen más, mint a színházé. A színházban én nem igazán gyakorolhattam a mesterséget. Pozsgai Zsoltot ismerem már két évtizede, mindig tervezgettük, hogy milyen jó lenne egyszer együtt dolgozni, de nem jött össze... Most igen, úgy látszik, kinyílt egy kapu, végre itt az alkalom.

Mit gondoltok a darabról, a Földindulásról?

B. I.: Gyönyörű. Elolvastam az összes drámáját Kodolányinak, egyszerűen nem bírtam lerakni. Foglalkozom a szereppel esténként. Olyankor begyújtok a fatüzelésű kemencébe, és a tűz mellett olvasom. Aztán úgy este 10 körül felmegyek a padlástérbe, a fiam szobájába – ilyen zord időben ott van a legmelegebb – és alig várom, hogy hozzájussak a könyvekhez. A drámáit már elolvastam, most kezdem olvasni Kodolányi regényeit és levelezését, mert tudni akarom, hogy ki volt ő. Annyira izgalmas egyéniség, egy kincs! Ez a kincs eddig el volt temetve, gondosan betakarták a feledés porával. Úgy látszik, most jött el az ideje, hogy ezeket a kincseket kiássuk. Szépen csak sugározzanak kifelé, ahogy előtörnek a feledés homályából.

K. G.: Én ezt a darabot még harmadéves főiskolás koromban láttam, már akkor is megfogott. Ezt a hús-vér valóságot, amit Kodolányi a Földindulásban bemutat, én is nagyon közel érzem magamhoz. Régebben sok tervem volt, hogy ezt a világot a közönséghez közelebb hozzuk, de valahogy mindig úgy adódott, hogy nem sikerült. Viszont a rádióban is ment, majd hangoskönyvet is készítettem Sinka István Fekete bojtárjából. Az remek lett, annyira szeretem hallgatni!

B. I.: Talán nem csak mi vagyunk így ezzel az érzéssel! Az emberek éhesek erre a romlatlanságra, amit nem szennyezett és fertőzött meg a városi élet.

K. G.: Igen, van ebben a drámában valami, valami fertőzetlenség.

B. I.: Erre ki vannak éhezve az emberek, biztos vagyok benne, mert ez a világ eltűnt és most onnan üzen nekünk.

K. G.: Akarnak valamit ezek az emberek, ezek a tiszta emberek, van céljuk és van tartásuk. Ez fontos.

B. I.: Ezt mondta Kodolányi: „Meg akarom változtatni a világot!” De hogyan lehet megváltoztatni a világot? Az embereken keresztül, a gondolkodásmódon keresztül. És akkor itt van ez a mű, valahol el kell induljon a változás! A könyveit egyébként nem lehet megkapni Kodolányinak. Most kezdi mindenki felfedezni. Szerintem ezek univerzális dolgok, a kollektív, közös tudat összejátszik és egyszerre kezd valami felé kinyílni. A könyveit viszik, viszik, viszik. És nem lehet letenni, mondom. Nem lehet letenni a drámáit, nem is beszélve a regényeiről. Nekem sincs meg az összes regénye – nagyon termékeny író volt – még nem jutottam mindhez hozzá, de engem ez annyira érdekel, hogy utána fogok járni, megszerzem és ha lesz időm, elolvasom őket.

Ízlelgetitek a szerepet, ismerkedtek vele. Egy villanásnyit láthattatok már a díszlettervből is...

K. G.: Az első impressziók mindig döntők, tehát, hogy az embernek tessen, amikor látja először maketten a díszletet. Nagyon fontos, hogy az is tessen neki.

B. I.: Meg a jelmez, az is fontos.

K. G.: Még a jelmezt nem tudom pontosan, hogy milyen lesz, de nekem már megvan az elképzelésem. Én biztos bele fogok szólni – mindig is ezt tettem –, soha nem engedtem magamra úgy a jelmezt, hogy az ne egyezett volna az én belső elgondolásommal. Amikor rendezek, akkor is fontos nekem, hogy a színész jól érezze magát a jelmezben, ne tépkedje a ruhát magán. Nálam, mikor készen van a jelmez, a színészek már abban próbálnak, nem várjuk meg azzal a jelmezes főpróbát!

Aktuális a darab? Szellemi ébredés indult az országban, a magyar értékek tudatos felmutatása és vállalása. Éreztek ebből valamit?

K. G.: Határozottan elindult valami, azt hiszem. A legfontosabb dolog a magyarságtudat felébresztése – bár én bízom benne, hogy csak ébren tartása! Ezek hozzásegítenek ahhoz, hogy a gyerekeink úgy nőjenek fel, hogy tudják, kik voltak az őseik, hogy egyáltalán tudják, hogy voltak ilyen őseik!

B. I.: És mi a múltja! De nem az elhazudott múltunk, hanem a valóságos! Mert csak a gyökerek tudnak nekünk erőt adni. Ami önbizalmat elvesztettünk az évek során, azt most kérjük vissza. És igenis az embernek egyszer oda kell csapnia a sarkát. Én úgy fogom a darabban, a színpadon, hogy lecsapom és azt mondom: Itthon vagyok!

K. G.: Jóleső érzésem volt a közelmúltban, mikor a televízióban bemutatták Szabó Magdától Az a szép fényes napot, amelyben Géza fejedelmet játszottam. A vetítés után sorra kaptam a telefonhívásokat, gratulációkat. Sokan hívtak. Ebből gondolom, hogy egyre többen figyelnek ezekre a dolgokra: hogyan is történt ez, miért is vagyunk itt a Kárpát-medencében? Az viszont szomorú, hogy sokan vannak olyanok is, akik legszívesebben letagadnák, hogy volt itt egy honfoglalás!

B. I.: Sok esemény van a magyar múltból, ami szép volt és dicsőséges, mégsem tanítják az iskolákban, nem tanulhatnak róla a magyar gyerekek. Itt van például Árpád vezér pozsonyi csatája, melyet 907-ben vívott meg 40 ezer fős sereggel. Ellene összefogott az egész akkori Európa 150 ezer felfegyverzett katonával. Ezt a sereget verte tönkre Árpád!

K. G.: (nevet) Egy a biztosíték, hogy volt honfoglalás, hiszen itt vagyunk és erről beszélgetünk. A másik dolog, régóta mondogatják, hogy zárkózzunk fel Európához! A francba ezzel! Az egész művelt Európa a Hunyadiak idején Mátyás király udvarában tolongott, mindenki a kegyét kereste, mert mi voltunk a legerősebbek, legműveltebbek, neki volt Európában a legnagyobb könyvtára. Tehát volt időszak, amikor nem mi akartunk Európához dörgölőzni, hanem ők hozzánk!

B. I.: Aztán ott van a Turul-dinasztia. Az Árpád-házi királyok adták a legtöbb szentet a világnak. Nekünk van a legtöbb szentünk. Ez egy szakrális nép, és ha ezt a népet kikezdik és belerúgnak, akkor azok nem tudják, akik ezt teszik gyűlölettel, hogy ez visszaüt rájuk. A karmával kapcsolatos dolog ez, hogy amit az ember ad, azt kapja vissza. Ez a magyar nép egy szerény, szelíd nép – lélekben –, de amikor úgy érzi, hogy nagyon-nagyon letapossák, nagyon a földbe döngölik, akkor robban.

K. G.: Igen, 100 évente kimegy az utcára és forradalmat csinál. Tűr, tűr egy darabig – én mint Koncz is ilyen vagyok – de aztán, ha átszakad a gát...?!

2012: sokan úgy tartják, hogy a változás éve. Magyarország kritikus helyzetben van, ilyenkor vissza kell nyúlni, ahogy Irén mondta, a gyökerekhez, s abból töltekezni. Lesz szerintetek a kulturális életben hon-visszafoglalás, lesz átütő változás? A színházak végre magyar drámákat fognak játszani, vagy ezzel a küldetéssel az Új Színház egyedül marad?

K. G.: Én nem vagyok elfogult, minden népnek vannak hibái és erényei. Nem szabad elfeledkeznünk a hibáinkról. Egy dolog van itt, egy nagy betegség, amiből a magyarság az én életemben már nem fog kigyógyulni. Nem fog kigyógyulni abból a betegségből, hogy ne a magyar a magyart utálja a legjobban, ez valami borzalom. Ennyi támadás közepette össze kéne zárni a sorokat, összefogni. Ami a színházat illeti, én boldogan elvállalom ezt az ügyet, s amennyire telik tőlem, támogatom. Tulajdonképpen én már mindent eljátszottam, függetlenül a szerep nagyságától, nekem csak egy volt fontos, hogy akarjon valamit a figura. A semmilyen embert nem szeretem, az egyéniségeket szeretem. A történelmet mindig az egyéniségek vitték előre és meggyőződésem, hogy most is így van ez. Örülnék azonban, ha fel tudnék figyelni valakire a fiatalok közül is.

Csurka Dóra