vissza a főoldalra

 2012.02.24. 

Tenk László: az Ürömi tenger festője
A teoretikus irányító társaság átvette a vátesz szerepét, és diktálja a művészeti divatot

Csillaghegyi otthonában beszélgetünk. Abban a házban, amiben három generáció él együtt. Dóra lánya, és Dani fia a családjaikkal a felsőbb, míg a ön az alsó szinten lakik.

A hely hangulata, a hegyek közelsége mennyire képes hatni a művészre?

 –Nem csak a természet hat a művészre, hanem kölcsönhatásról beszélhetünk. Valamikor a ’70-es években vettük ezt az akkor eléggé romos állapotban lévő házat. Kispesti lakásunkat szanálták, így aztán apósommal eldöntöttük, hogy szép környezetben keresünk valami egyszerű házat. Ez volt az első épület, amelyet megnéztünk: lelakott volt és nagyon rossz állapotú. A kilátásba, a romantikus környezetbe azonnal beleszerettem. Kinéztem a teraszról, és leszóltam: „papa, nem vesszük meg?” Megvettük. Ugyanolyan nagy volt a ház, mint most, „csupán” fel kellett újítani. Apósomnak ez tetszett a házban, hogy itt megállás nélkül lehet dolgozni. Engem pedig a hely hangulata nyűgözött le; s az hogy kimeríthetetlen lehetőség lesz a házon belül a terek kihasználására. A hely szelleme tehát első pillanatra teljesen egybeesett az én vágyaimmal, elképzeléseimmel. A „szellem” pedig vissza is adta a beléfektetett bizalmat, mert nagyon sokszor volt, hogy elindultam festeni, vittem magammal az állványt és az ecsetet, de mire kiértem a kertkapun, máris megláttam a témát. Tehát az életem nagy részében egész közeli témákat dolgoztam föl; több tucat óbudai és ürömi vonatkozású képet festettem – Üröm tőlünk „néhány méterre” van csupán. A másik végletet a távoli, mediterrán képek adják. A külföldi utazásaink során a váratlan nagy élmények, a tenger, a délszaki növények mind nagy hatással voltak rám.

 Nemrég beszéltem egy festőművésszel, aki olyan tájakat is fest, mely igaz létezhetne a valóságban, de mégsem. Ilyen önnél is előfordul?

 –Természetesen. A józsefvárosi kiállításon látható volt az „Ürömi tenger” c. festményem. Üröm számomra mindennapos élményt jelent. Az esti séták alkalmával, a hegytetőről jól rálátok a falura. A közelben pedig ott a Hármashatár-hegy. Kérem alázattal, Ürömön még tavacska sincs, nemhogy tenger. Alkonyi emlékkép alapján kezdtem el festeni egy olyan tájképet, amelyiknél a völgyben levő pára valahogy egyre világosabbra kívánkozott. A végén csak párának irracionális lett volna, és akkor azt mondtam: ez egy vízfelület, és a völgybe befestettem a víztükröt, ami az éggel azonos világosságú foltot tett lehetővé. Elismerem, hogy kényszeres cím az „Ürömi tenger”. Ürömi az indíttatás, de szuverén a „megművelés”. Hiszen nem lefesteni akarok egy-egy tájat, hogy az ürömiek lássák, no csak, hiszen ez az én házam…A célom, hogy az élményeimet adjam vissza, adjam tovább egy bizonyos formában a néző felé. A lényeges motívumok és színviszonyok segítségével talán tovább tudom adni az élményt. A munka közben pedig kiderül, hogy vannak a képen felesleges dolgok és vannak hiányok. Van, amikor egy egész házat tartok feleslegesnek, sőt! Azt csinálok, amit akarok. Az élmény maga az indítás, és ennek visszaadása a fontos.

 Amikor a Képzőművészeti Főiskola növendéke volt, milyen stílus uralkodott?  

–A ’60-as évekre már a szocreálnak leáldozott. Mesterem Bernáth Aurél volt, ő egy olyan európai kultúrájú figurális festő volt, aki viszont elítélte a szélsőséges nyugati festészetet és az absztrakciót. Az iskolában izmusok nem is uralkodtak, hanem tanulmány metódusokat kellett elsajátítani. Tanulmányokat rajzoltunk, közben megtanultuk az anatómiát, az aktfestést stb. Mindezt azért, hogy később rátaláljunk valamikor a saját utunkra.

 Azt mondja Bernáth figurális festő volt. A figuratív-nonfigutratív –vita már a ’60-as években is erős volt?

 –Itthon még a gyakorlatban ez nem mutatkozott meg. Bernáth Aurél nem akarta magát függetleníteni a hagyományoktól. Akkoriban élt egy francia teoretikus, aki hosszasan írt arról, hogy a képzőművészetnek már nincs jövője, és a mozi a következő képi világ. Mesterem teljesen megütközött ezen, ő hitt a képzőművészet jövőjében.

 Mindezeken túl azt mondom, hogy nincs semmi értelme a figuratív és nonfiguratív szembeállításának. Az absztrakció bizonyos fokairól lehet csupán beszélni. Még a legfiguratívabb kép is tartalmaz absztrahálást, hiszen nem tudja a művész a valóságot egy az egyben a vászonra, vagy a szoborba tömöríteni. És, ahogy az álmaink is és az érzéseink is valóság, úgy a legelvontabb képnek is vannak valóság-inspirációi. De ezen nem kell csodálkozni, hiszen a mindannyiunk által látott világ és annak élményi adják azt a közös nyelvet, amelyet a befogadó is megért. Egy példával élve: kitalálhatok egy olyan nyelvet, amit senki sem ismer, de sok értelme nem lenne ezen a nyelven közölni a fontos dolgokat. A képalkotás alapvető célja pedig az, hogy azt, ami bennem van, amit én fontosnak érzek, kifejezzem és továbbadjam.

 Tanulmányaim alapján az impresszionisták szerint a festészet kizárólagos feladata az, hogy minden hozzátétel nélkül magát a látványt, az érzéki benyomást –az impressziót - rögzítse. Önnél is ez a meghatározó?

 –Nem teljesen, bár az impresszióval valamilyen fokon kapcsolatban van ez a dolog. Az emberben munkál valamilyen életérzés, hangulati alaphang, ugyanakkor a szeme érzékeny membránként felfogja a külvilágot. A külvilágnak vannak szép, szebb, kevésbé szép állapotai. Furcsa dolog az, mikor a belső érzésvilág és egy külső látvány hangulata egybeesik. Ezeket a nagy pillanatokat akarom megfogni. Én nem tudok lefesteni akármilyen dolgot – technikailag tudnám, de nem fog meg a téma. Van, mikor egy épületet tucatszor láttam már, de egy hirtelen megvilágításban, egy különleges lelki állapotban, hatalmas élményt nyújt. Ilyenkor azon gondolkodom, miként is tudnám ezt az érzést megragadni annak a látványnak a segítségével, amelyik ezt énbennem tudatosította. Az érzések pedig sosem formákban születő valamik. A formákkal csak megpróbáljuk azokat csapdába ejteni. Ezért az impresszió, a benyomás, ami megérint a látványtól: azért, és akkor fontos csak, ha ez egybeesik az én érzésvilágommal, akkor azt mondhatom: most „elkaptam valamit a külvilágból, valamit, ami én vagyok.” Így befelé és kifelé is „nyomozok”  

Önt pedig posztimpresszionistának mondják. Elfogadja ezt a besorolást? Lehet ma csupán egyetlen egy irányzathoz tartozni?

 –Elfogadom ezt a besorolást, hiszen ha akarom, mindez azt jelenti, hogy az impresszionizmus utáni a művészetem. Ez pedig igaz. Olyan értelemben viszont, mint Gauguin, vagy Cezanne nem vagyok posztimpresszionista. A XX-XXI. század az izmusok tobzódását hozta. Egymás után jöttek az irányzatok, és ahogy létrejöttek, úgy döntötték meg az előzőeket. Azon gondolkodtam, mi volt ezeknek az értelme.  

Jó kérdés, mi volt?

 –Még a legextrémebb, és a legkevésbé élményt továbbító irányzatnak is értelme volt, hiszen az emberi kíváncsiság így kitapogatta szakmánk kifejezési határait. Az önkéntelennek, tudat alattinak a kifejeződése Pollock tasiszta képeivel eljutott az egyik végső pontig, amikor a művész csak színeket fröcsköl a vászonra ösztönös gesztusokkal.

 De ez művészet?

 –Ahogy az ő keze mozdul, az csakis az övé. Másnak másként mozog a keze.

 A kétéves kisfiamnak is másként mozog a keze, de ha festékkel összefröcsköli a papírt, akkor eszembe se jutna kiállításra vinni az „alkotást”.

 –Bizonyára. Pollock viszont azt kísérletezte ki, miként is tudna még újabbat és kifejezőbbet felmutatni az ember ösztöneiről. És ezzel nem volt egyedül. Tehát én nem azt vitatom, hogy Pollock remekművet festett-e, hanem, hogy elérte egy területen a végletet. Utána ebben az irányban már nincs tovább…

 A következő század valamilyen szintézist hoz, és a sokféle izmus részeredményeit egyesíti

 Ez olyan, mint Malevics Fehér alapon fehér négyzete?

 –Igen, az is egy véglet. Vasarely pedig kockákkal, és körökkel, valamint a színek matematikai variációs lehetőségeivel kísérletezett. Mindegyik végső pont, de számomra használhatatlanok, mert csupán a határt jelzik. Azt gondolom, hogy a következő század valamilyen szintézist hoz, és a sokféle izmus részeredményeit egyesíti. Az izmusok többségének volt valamilyen eredménye, viszont ezekkel való azonosulás a közönségtől nagymértékű önfeladatást kíván meg. A közönség viszont nem önfeladásra vágyik, hanem a műalkotásban önmagára szeretne ismerni. Majd jön egy művészeti szemlélet, amelyik uralja az előző korok izmusait, azokat a maga helyén kezeli, és nem azt használja, ami divatos, hanem, ami természetes. Attól, hogy ilyen nagy a művészeti arzenál, valóban szabadok vagyunk.

 Az, hogy ma nincs egy átfogó, egységes értékrend, az nem okoz zavart a művészeteket befogadók számára?

 –Dehogynem! Emiatt is fordult el a közönség a képzőművészettől. Egyrészt azt mondják, amit ön, hogy ilyet a gyerekem is tudna csinálni, másrészt többször próbálták már becsapni a publikumot. Hiszen a nagy kísérletezők, mint Pollock, valóban eljutott valahová, de sokan vannak, voltak a kóklerek. Ők kihasználták ezt a zavart, és azt mondták: olyat tudok, amit még senki. Ha elég meghökkentő, zavarba ejtő és provokatív volt, könnyen válhatott divatos „nagy” művésszé.

 Tehát arra törekszenek, hogy olyat csináljanak, ami nem volt, ami új. Tanultam esztétikát, de arra nem emlékszem, hogy az új esztétikai kategória lenne.

 –Bizony, hogy nem az. Ön most a modern művészet teoretikusainak a gyengéjére tapintott. A világ viszont elfogadta azt, hogy minél újabb valami, annál nagyobb művészet. Igen ám, de! Bármilyen nagy történelmi, művészeti dolgot vizsgálunk, rájövünk, hogy semmi sem jött létre előzmény nélkül. A gyermek is szülőktől örökli a génjeit. A festő sem jöhet létre „művészeti, szellemi szülők nélkül”. Gondoljunk bele, hogy az iskolában is úgy növünk föl, hogy elődeink történetét megismerjük. A megismert dolgok egy része vonz, más része taszít, s eközben kialakul az ízlésünk. Megismerjük a művészettörténetet és nem mondhatjuk azt, hogy előzmény nélkül vagyunk. Ha vállaljuk a „szülőket”, akkor már mondhatjuk, hogy szeretnék egy lépéssel tovább menni. Az ilyen újdonságra való törekvés már érthető.

 Ma kik határozzák meg azt, hogy kire figyeljen fel a befogadó: a galériatulajdonosok, a műítészek, vagy maguk a festőművészek?

 –Már beszéltünk a nagy zavarról. Ennek egyik oka az a nézet: ami a közönségnek tetszik, az nem minőség, hanem egy alacsonyabb szintű művészet.

 A műkereskedelem világméretben nagyobb üzlet, mint a fegyverkezés

 Akkor a befogadó helyett mondjuk azt, a sznobok?

 –Így se jó, mert a sznobok is mennek valakik után. Először még az történt, hogy maguk a teoretikusok futottak zavarukban a divat után. Az impresszionisták első kiállítását nagyon lehúzták a kritikusok, és mégis egy világot hódított meg ez a stílus. Ezért a műítészek, hogy ne essenek bele újra ilyen hibába, az izmusok előtt futottak, és közben hátra-hátratekintettek, vajon jönnek-e utánuk. Amikor jöttek, akkor pedig úgy érezték, hogy a jövő művészete az ő kezükben van. Most már csak tőlük tudhatja meg mindenki, mi is az igazi művészet. Tehát a teoretikus irányító társaság átvette a vátesz szerepét, és ők diktálják a művészeti divatot, még pedig ma már Amerikából. Már a múlt század közepétől áthelyeződött Európából a műkereskedelem központja. A műkereskedelem pedig a teoretikusokra épül. Ők megmondják mibe, kibe érdemes fektetni. A műkereskedelem világméretben nagyobb üzlet, mint a fegyverkezés.

 Elhiszem, de aki megvesz ilyen képeket, az ki is akasztja a falára?

 –Maga természetesen gondolkodik: azt mondja, azt teszem ki falra, ami nekem tetszik.

Nem vagyok bolond, hogy kinevessenek.

 –Mások meg azért mennek a divat után, mert nem akarják, hogy kinevessék őket maradiságuk miatt. Attól tartanak, hogy a megmondó guruk és az élenjáró sznobok lekezelik őket, ha nem elég merészek. Közben a művészettörténészek és a teoretikus vezetők irányítása alatt nagyon sok gyűjtemény jött létre. Ezek a gyűjtemények, múzeumok hitelesítik a sztárolt nagyságokat. Az a múzeum pedig, amelyik a friss, a „modern” alkotásokat megvette, abban érdekelt, hogy ne álljon le az újító folyamat. Tehát a vásárló igazolja a mű nagyságát, a mű pedig rangot ad a vásárlónak, arra pedig, ami a közönségnek tetszik, azt mondják, giccses, alantas művészet.

 Ha viszont a galéria -és múzeumtulajdonosok nem érdekeltek benne, akkor miként lesz az egészből letisztulás?

 –Ahogy az ingatlanbiznisz mára kipukkadt, azt gondolom, hogy a műtárgybiznisz is erre a sorsa jut. Halmozhatják ezeket az alkotásokat a múzeumok pincéjében, tudván: milliókat, milliárdokat értek, amikor megvették. Meddig lehet halmozni ezeket a festményeket? Egyszer valamikor felül kell vizsgálni, hogy mi érték ebből is mi az, ami nem?

 Tehát milliárdokat értek valamikor, múlt időt használt.

 –Igen, mert ma, ha sokan meg akarnának válni tőlük, töredékéért sem lehetne eladni.

 A múzeumok közpénzeket költöttek el művészileg vitatható munkák megvételére

 És milyen érdekes, a lenézett Munkácsyt, a giccsesnek tartott romantikusokat veszik, vennék ma is. Sőt lopnák is…De, ki az a bolond, aki olyat lop, aminek nincs semmi értéke?

 –Van benne valami. Létezik a természetes emberi figyelem és érzékenység a képi kifejezés iránt. Ez mindig is megvolt. Meg is marad a bizonytalanság ellenére is. Vannak eltökélt gyűjtők, akiket nem érdekel a divat, és azt vásárolják meg, ami tetszik nekik. A divatdiktálásnak meg kell szűnnie, hiszen ez nem természetes. Az csak az érme egyik oldala, hogy a múzeumok közpénzeket költöttek el művészileg vitatható munkák megvételére, a másik, hogy sok gazdag ember befektetésszerűen vásárolta meg a modern képeket. Az újabb generáció pedig azt mondja: nem dobom ki a pénzem ilyen képekre. Ez a „befektetés” nem érték álló.  

Van egy divatos kifejezés: a szabadon lebegő értelmiségé. De kérdem én, egy művész mennyire képes úgy alkotni, hogy önként kirekeszti magát a társadalomból?

 –Erre nem tudok válaszolni, sosem próbáltam így dolgozni. Sőt az emberi környezet, a társadalom ugyan úgy a magamra ismerés forrása, mint azt korábban a természetről mondtam. Saját munkámról az a véleményem: valami újat hozok létre annak ellenére, hogy vállalom elődeimet, Csontváryt, Van Gogh-ot, és a többieket. Ebben a korban, ezekkel a génekkel csak ez a Tenk László él, és ha én hiteles vagyok, és a külvilág hatásait őszintén fogadom be, és az általuk keltett impulzusokat vissza tudom adni, akkor kifejezőt és valamiben biztos, hogy újat fogok létrehozni. Hiszek a művészetben és hiszek abban, hogy ez a kalandozó kor véget ér.

 Ha a képeit nézem, akkor egy pillanatig sem gondolkodom el azon, mit látok rajta. Mintha nem is kortárs festő lenne. Nem úgy látja, hogy a kortárs kifejezés egyenlő lett mára az értelmezhetetlennel?

 –Pontosan így van. De én nem vetem meg az izmusokat, hanem természetes emberi kíváncsiság megnyilvánulásainak tartom azokat. A képzőművész a XIX. század végén „felszabadult”. A fényképezés térhódításával a művésznek már nem feladata a dokumentálás. A történelmi és a vallási események illusztrálására is egyre kisebb az igény. Tehát mára megmaradt a „szabad művészet”, amikor az önkifejezés lépett előre. Ettől kezdve lett fontos, az ami új, és ami megtagadja az elődöket. A művészek pedig nagy számban igyekeztek ennek megfelelni, mert nem tudtak mást tenni, mint ebben az absztrakt versenyben bizonyítani, hogy különbek a többinél.

 Képein rózsaszín és lila velencei házakat látok. Ha egy gyermek az általános iskolában így fest, azt majdhogynem lehülyézi a rajztanár. Míg fent, a teoretikusok a modernet akarják, addig alul meg túl sablonos a tanítás. Nem engedik a fantázia szárnyalását.

 –Ez a metódus azért mára már szerencsére nem teljesen igaz. Már a ’70-es, ’80-as években is tanárfüggő volt a rajz tanításának módszere. Értelmes és jó pedagógus örült annak, ha a gyerek fantáziája megtermékenyíti előadását. Természetesen rá kell kérdezni a diákra, hogy mi a szándéka az újítással, de nem szabad rájuk förmedni. Sajnos a legtöbb gyerek kifejezőkészségét ötödikes korában törik derékba, amikor megmondják,előírják mi is a szép rajz. Ezután a gyerek nem töri magát, hanem utánozza, lemásolja a mintát. Tehát megpróbál megfelelni az elvárásoknak és közben elveszíti gyermekkorától természetesen működő kifejező készségét.  

Ön művészetszervező is. A T-Art Alapítvány hány művészt fog össze?

 –Ezt az alapítványt feleségemmel együtt 1990-ben hoztuk létre, mert ekkor már láttuk, hogy az egyénnek jó lesz a szabad világ, de a képzőművészet számára rövid távon bizony nem. Tudtuk, hogy nagyobb nehézségekkel küzdenek majd a kollegák, mint előtte. Én képes lettem volna alkalmazkodni az új kihívásokhoz, de éreztem, hogy kollegáim közül sokan nem értették meg a változás lényegét. Az alapítvány célja a kortárs művészet segítése és a jövendő művészet támogató réteg megteremtése. Erre, azt gondoltam, hogy egy kortárs gyűjtemény lenne a legjobb motiváló anyag, hiszen a potenciális támogatók nem tudnak rólunk semmit. Amikor meghirdettük gyűjteményt, csupán a minőséget szabtuk meg kritériumként, tehát nem irányzatokban gondolkodtunk. Jelenleg hozzávetőlegesen 100 művészt fogunk össze. Hazai és külföldi kiállítások sorát tudjuk magunk mögött. A kortárs gyűjtemény anyaga 450 műtárgyból áll, emellett 25 katalóguskötetet és 10 életműkönyvet adtunk ki a 20 év alatt.

 Tenk László festőművész 1943-ban született Nagybányán. A Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél volt a mestere. Évtizedek óta kiállító művész. 1973-tól két évig a Nyírbátori Képzőművészeti Stúdiót és Szakkört vezette. 1975-től Budapesten él. Rendszeres résztvevője a Móri Szabadiskolának és Művésztelepnek. Művészetszervező tevékenysége említésre méltó. Gobelintervezéssel, grafikával és szobrászattal is foglalkozik. A jelenkori magyar piktúra meghatározó személyisége. Vérbő koloritja, pasztózus előadásmódja a legjobb magyar festészeti hagyományokat követi. Egyéni stílusát szürrealista, expresszionista hatások nagyvonalú alkalmazásával gazdagítja. 2001-ben Munkácsy díjat, 2008-ban M.S. –mester díjat, 2007-ben Óbuda kultúrájáért-díjat kapott. Szobrot és grafikát is készít. Gobelinszövő feleségével együtt alapították a T-Art Alapítványt: egy állandó kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozására. Munkáikat képzőművészeti kiadványok, katalógusok, hazai és külföldi kiállítások sora jelzi. 2006-ban jelent meg Egerben a művészetét bemutató katalógus, amiben a következőket írja Tenk Lászlóról Pogány Gábor művészettörténész Tenk László négy évtizede résztvevője a magyar művészeti életnek. Sokan és sokféleképpen jellemezték munkásságát; s abban minden kritikusa egyetértett, hogy „vérbő kolorista”. Talán a témáit vizsgálták kevésbé. A huszadik század végén illetlennek tűnt a festményeket a téma felől megközelíteni. Igaz, hogy Tenk koloritja, festésmódja, ecsetkezelése egyedi, képei a kiállításlátogató számára a terem túlsó sarkából is fölismerhetőek, de nem csak az a fontos, ahogyan fest, hanem amit megfest. Tenknél a festés metódusa csak eszköz. Miről szólnak a képek? Annyit bizton állíthatunk, hogy a világról. Látvány élmény, általa felkavart érzések, hangulatok, s mindez együtt. Egy valami közös valamennyi képén, a teljes őszinteség. Nem spekulatív, átérzem azt, amit a festő átélt, nemcsak amikor a képet festette, hanem amikor a kép festését kiváltó élményt látta és megélte. Ezt az utolsó szót azért érdemes hangsúlyozni, mert ez a piktúra nem látványfestészet; képei elsősorban érzelmi telítettségükkel hatnak. Hatásukat fokozzák a kontúrokkal összefogott erőteljes színek és a fakturális ellentétekre épülő ecsetkezelés.

Medveczky Attila