|
2012.02.24.
Az induló Magyar Fórum
Csurka István több
mint 20 évvel ezelőtt írt cikkét idézzük, mely ugyan 1990
karácsonya előtt készült, de először a Vasárnapi Újságban
hangzott el, és nyomtatásban is megjelent. Emlékeznek, ezt az
írását forgatta ki az SZDSZ által irányított sajtó, ebből
szűrték le azt, hogy Csurka István a szakmai hozzáértést
bolsevik trükknek nevezi.
A Szakma
Ilyentájt, az adventi elcsendesedésben nem volna illő érdesen
megszólalni. Mégis ezt kell tennem. Ez így nem mehet tovább!
Van a magyar történelemben
egy iszonyatos ismétlődés, folyamatosan hallható fekete
ritmusa az önpusztításnak. Minden ütemmel közelebb dűl ez a
nép a végzetes legrosszabbhoz.
1867 után, amikor
Deák Ferenc messzire látásával a nemzet nemesi elitje
kiegyezett a Habsburg-házzal, egy-két évtized alatt szárba szökkent
a magyar élet. Megindult a polgárosodás, fejlődésnek indult
az ipar, a kereskedelem, világvárossá nőtt Budapest, a magyarság
a monarchia vezető nemzete lett, csak egyvalamit nem volt képes
megoldani: nagy népi tömegei birtokon kívül maradtak. Elsősorban
a magyar ajkú milliók kiszolgáltatottsága nemhogy csökkent
volna a fejlődéssel párhuzamosan, hanem inkább nőtt.
Ezért nem bírta ki a nemzeti liberalizmus dualista
rendszere a háborúvesztést, ezért lett a háború legnagyobb
vesztese a magyarság. Mert nemcsak az ország nemzetiségei nem
érezték sajátjuknak az országot, de a magyarság tengődő,
kitántorgó népi tömegei sem.
Aztán rendszerváltás
következett.
A Horthy-rendszer
sok tekintetben sikeres volt. Ügyesen és sokszor hősiesen
tartotta életben az összezsugorított országot, történt
valamelyes korszerűsödés. Anyaország lettünk, és figyeltünk
a többi magyarra. De annak a nagy igazságtalanságnak a megoldásában,
amelyik sírba taszította a dualista Magyarországot, jóformán
semmit nem tett. A nép nagy tömegei változatlanul nem érezték
hazájuknak az országot, mert nem volt földjük. Nem szűnt meg
a kitántorgás. Kettéhasította a nemzetet az uralkodó rétegek
közönye a „puszták népe” iránt. A népi mozgalom
irodalomban és politikában éppen ez ellen lázadt föl.
S mi történt a második
világháború után?
A függetlenség
teljesen elveszett. Az egész nemzet a vesztes oldalra szorult. A
vékony moszkovita réteget leszámítva mindenki a kiszolgáltatott,
árnyékos oldalra került, az egykori úr is, meg az egykori
paraszt is. Fokozatok persze voltak. Ez a nagy közös szenvedés,
az összetartozásnak ez a nyomás alatt született élménye
hozta létre az ötvenhatos forradalmat, a nemzeti csodát.
És utána megint
rendszerváltás következett.
S mi történt? A
magát szocialistának és munkásuralminak mondó rendszer
magnetizálva hajolt vissza a Horthy-rendszer legrosszabb népellenességéhez,
és fortélyos félelmekkel keltve igazította vissza az órákat
a nagy kettéhasításhoz. Munkásnak és parasztnak, kiszolgáltatott
szegény embernek volt a legrosszabb lenni a kádári Magyarországon.
A gyengék, az érdekérvényesítésből már vagy még
kiszorultak, tehát a fiatalok és a nyugdíjasok – mármint
bizonyos nyugdíjasok! – kerültek ebbe a lenti nemzetrészbe,
és mire a rendszer elérkezett a kikerülhetetlen bukás szakaszába,
tisztán látható módon osztódott a haszonélvezőkre és
kiszolgáltatottakra. És még a kitántorgás is folytatódott,
csak most nem a kétkeziek indultak el a nagy kikötők felé. Nem
lett elviselhetőbb a lét Kádár alatt, mint volt Rákosi alatt?
Dehogyisnem! Csak a halálos kór nem lett orvosolva, csak a
legrosszabb folytatódott, immár százados méretben. A hasadás,
az ősi bűn, amely oly keserűvé teszi a milliókat ezen a tájon.
Most ismét
rendszerváltozás van az országban. Legalábbis azt mondják.
Magam már, hadd valljam meg lehajtott fejjel, szégyellem, hogy
egyszer is kimondtam. Mert nincs, mert a sorozat folytatódik.
Politikailag persze át lett meszelve a kirakat. Eltűntek a süllyesztőben
az egykori haramiavezérek, és látszólag a szabadság is
nagyobb lett. Korszerűsödésnek is van jele. Ez most egy jobb
rendszer, mint ami tavaly volt. Mennek ki a megszálló csapatok.
Az ország azonban
semmivel sem lett függetlenebb. A függés mikéntje változott
csupán. Eddig a bennünket leigázó hatalom rabló ösztönének,
parancsainak voltunk kiszolgáltatva, most a pusztulásnak és a
tehetetlenségnek.
És különben is:
a mai világrend olyan, hogy szinte másodlagos valamely államrend
politikai filozófiája és jellege, lehet elnyomó és lehet
demokratikusnak mondott, az a kérdés, milyen anyagi erő felett
rendelkezik, mennyire tud beilleszkedni, és e beilleszkedéssel részesülni
a világgazdaság javaiból, illetve mennyire van kiszolgáltatva
az e világgazdaságot uralma alatt tartó pénzügyi és ipari központoknak.
Magyarországot ma
a pénztelensége és az adós volta teszi kiszolgáltatottá.
Meg van ugyan adva
a lehetősége a korszerű európai társadalomszervezésnek, de
csak papíron, mert a kádári elit által felhalmozott adósság
az egész nemzetet terheli. Azokat a rétegeket pedig, amelyeket a
kádári rendszer szétvert, szinte halálosan. A kisemberek ma már
nem tudnak tömörülni és védekezni.
Újra itt van tehát
a mai, újnak mondott rendszerben is a százados kiszolgáltatottság,
és mit sem számít, hogy most nem vodkára uborkát harapó
KGB-tisztek a mindenható tanácsadók, hanem szenvtelen bankárok,
akik a maguk logikájával természetesen nincsenek és nem is
lehetnek tekintettel a magyarság évszázados kettéosztottságára.
Nincs rendszerváltás,
mert a kádári időkben kialakult vezető rétegek át tudják hárítani
az elherdált dollár milliárdok terheit az összességre és
leginkább az akkor is kiszolgáltatottakra, az ártatlanokra.
Nincs elszámoltatás,
mert ha az elszámoltatást kívánó tömegek kerülnének felülre,
első ítéletük ez lenne: nem fizetünk! Így tehát a Kádárék
által a nemzetközi pénzpiacon felvett dollár milliárdok azt a
hatalmi elitet védik, amelyik felvette, amelyik elherdálta.
Természetesen
ostobaság volna a szenvtelen külhoni bankárokat okolni. Nem kívánhatjuk
tőlük, hogy Illyés Gyula vagy Sinka István népiségével lássák
a magyar életet.
A következmény
viszont iszonyatos. A kettéhasadt állapot fennáll, és minden
jel arra mutat, hogy fenn is marad.
Ezért érzi úgy
sok millió magyar, hogy nem történt rendszerváltás. Sokat ezt
úgy fogalmazzák meg, hogy a régi pártállami emberek, a régi
párt-elit mindenütt a helyén maradt. Ez igaz, de ez ma már
idejétmúlt megfogalmazás.
Az egykori párt-elitet
ma úgy hívják, hogy a Szakma.
A Szakma. Nagybetűvel
írva és mondva.
Ma minden kérdésben
a Szakma dönt. Ma a Szakma privatizál és a Szakma engedi meg a
kormánynak és az Országgyűlésnek, hogy úgy tegyen, mintha
hatalmon volna.
A Szakma a jövőben
azokat fogja megbüntetni, akik azt merik mondani, hogy nincs
rendszerváltás.
Én azért a jövőben
is bátorkodom majd beleszólni szakmai kérdésekbe.
Csurka István
(Elhangzott a
Vasárnapi Újság 1990. december 16-i műsorában.)
|
