vissza a főoldalra

 2012.02.27. 

„Szárszó – Püski Sándor konferencia” Csurka Istvánra emlékezve

A Szárszó Baráti Kör, a Magyar Út Körök, a Magyar Szellemi Védegylet és a Püski Kiadó február 26-án, Budapesten, a TF nagytermében tartotta meg Szárszó – Püski Sándor konferenciáját. A rendezvény ötletgazdája Csurka István volt, így a konferencia első órájában rá emlékeztünk saját írásainak felolvasásaival. Dörner György színművész, az Új Színház igazgatója olvasott föl részleteket Csurka István beszédeinek, politikai írásainak 1991-es gyűjteményéből az Új magyar önépítésből. A mai magyar társadalom kultúrája egy vesztes, agonizálgató, és ugyanakkor önkizsákmányoló, idegbeteg társadalom kultúrája. Egy ún. kvázi kultúra. Ennek a kultúrának éppen az a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a maga kvázi mivoltában maga is besodródott a társadalom betegségei közé. Megdöbbentő a felismerés: minden szava ma is aktuális. Püski István, a rendezvény levezető találóan jegyezte meg: és még egyesek, az Új Színház szellemiségének támadói azt mondják, hogy Csurka István rossz író volt…

A konferencián Németh Miklós Attila a magyar médiáról, Pozsgay Imre a magyar társadalom mai megosztottságáról, Bíró Zoltán pedig a nemzeti kultúráról tartott előadást. Somodi Istvánnak a Szárszó Baráti Kör elnökének és Varga István közgazdásznak előadásából alábbiakban részleteket közlünk.

Somodi István: A magyar mezőgazdaság helyzete és jövője (részlet)

Kérem, tekintsenek el attól, hogy a címben jelzett téma kifejtését egészében vállaljam. Önálló konferenciára lenne szükség, hogy a hazai mezőgazdaság állapotát felvázoljuk, helyzetét diagnosztizáljuk és kísérletet tegyünk a múlhatatlan teendők megállapítására. Legújabbkori szárszói konferenciánk kezdete óta arra törekszem, hogy a kérdéshalmaz alapproblémáit ragadjuk meg és hozzuk a társadalom nyilvánossága elé. Sok felelős nemzettársunk meggyőződése, hogy a magyar föld, a fölművelő népesség állapota és jövője az a terület,amelyre figyelmünket mostanában koncentrálni kell. És amelynek megmentése ma haladéktalan erőfeszítéseket kíván. Lassan már mindenki tudomásul vette azt, hogy végveszélyben van a magyar föld. Ez a helyzet azonban korán sem mai keletű. Történelmi dimenziókban tör hazánk területének megszerzésére és valószínűsíthető, hogy a legeredményesebb roham nem a klasszikus hódítások idejében, hanem most indul ellene. Állítsuk e helyzetet napjaink különös kifejezésével geopolitikai összefüggésekbe. Itt látják az előadás alatt Teleki Pál rajzát. Ő arra az elhatározásra jutott, hogyha meg akarjuk határozni Közép-Európa fogalmát, azt elkerülhetetlenül a magyar medencében, annak középpontjában találja meg. Minden olyan erőnek, ami terjeszkedni kíván, elsősorban ezt a területet kell megszereznie, benne a centrummal, Magyarországgal. Teleki egy másik térképen Európa búzatermő területeit mutatja be. Nem a mai témánk tárgya, de a kép sokat elárul a trianoni országcsonkítás indítékaiból is. Csallóköz, Bácska, Bánát – ezek mind jelentős búzatermő területek. Szélesebb összefüggésben az ország minden talpalatnyi darabja értéket termel. A megművelhető terület arányai, főként nagyságát tekintve, valójában Nyugat-és Közép-Európában az első és mióta a nyugati partszegély a tengervíz emelkedésétől retteg, ezt a legbiztonságosabban védett kontinentális zárványt, hazánkat szemelték ki. Milyen állapotban van a magyar földvagyon? Nagyjából még megvan. Jó előre megtervezett és életre való gyorsasággal végrehajtott merényletek után, jóformán az egyetlen magyar tétel, ami még a nemzeti vagyonból megmaradt. Ami örökre elveszett, az az ipar. Vessünk csak egy pillantást, vérlázító szimbólumára, a MOM-ra, annak lerombolására. Ezzel egy egész hazai iparágat veszítettünk el. Tehát hangsúlyozzuk: a nemzeti vagyonból , jóformán, csak a föld maradt. Reális vagyonértékét azonban nem becsülik, nem is mérik, forgalmi értéke nyomott, hatékony védelme kiépítetlen, gyakorlati értelemben nem egyszer akadályozott. A nemzeti vagyonban elfoglalt súlyának megállapításához jóformán csak 80 évvel ezelőtti megállapításokra támaszkodhatunk. Magyarország akkori földterülete a békediktátum utáni konszolidáció idején 11,25 milliárd aranypengőt, valamivel több, mint 1,9 milliárd akkori USA-dollárt ért. Ebben az időben 1 pengő 5 francia frank volt, vagy 33 román lei, vagy 10 jugoszláv dínár. Ez akkor Magyarország nemzeti vagyonának 32,41% volt, tehát kb. egyharmada. Tekintve az eladható vagyon csaknem teljes elvesztését, ez az arány ma legalább azonos, vagy nagyobb a réginél. Tekintve továbbá, hogy e földvagyon értékét nem az abnormális hazai forgalmi ár, hanem a reális európai átlagár, plusz az Európa-szerte napról-napra csökkenő termőterület mennyisége nivellálja, a nemzeti vagyon e maradványának megmentése ma már gazdaságpolitikai, nemzetpolitikai életkérdés. Ha más nem, legalább az idegen kontinenseken rohamosan terjedő országnyi területvásárlások híre ébreszthetné föl az országot, mi történik a világban, legfőképpen pedig velünk. A nemzeti földtulajdon megmentésével jelenidejű feladat a földvagyon további pusztulásának megakadályozása. E pusztulás fizikai értelmű. Évtizedek óta botorul folyik és az oktalan pazarlás folytán országrésznyi termőterület veszett el örökre. Az utolsó fél század mérlegéből több mint 1 millió hektár hiányzik.1960-ban a mezőgazdasági terület 7 millió 140 ezer hektár volt, 2008-ban már csak 5 millió 780 ezer hektár. A veszteség 1 millió 350 ezer hektár. Képletesen szólva egy Győr-Moson-Sopron, egy Vas és egy Zala megyét veszítettünk el Árpád hagyatékából, Trianon maradékából. A statisztika szerint ezeket a területeket, korrekt terminológiával a mezőgazdasági termelésből véglegesen kivonásra engedélyezett földeknek nevezik. A pusztítás folytatódik. Ma ezen a címen évente 5-6-7 ezer hektár „úszik el”.

 Varga István: A magyar gazdaság állapota

Gondoljunk bele abba a kettőségbe, szinten minden nap halljuk, hogy sok minden adat nő, az emberek életérzésén ez viszont nem tapasztalható. Miből fakad ez az ellentmondás? Ha egy kicsit belegondolunk abba a szerkezetbe, amit ma gazdaságnak nevezünk, azért találunk rá választ. Menjünk vissza a rendszerváltás után első évtizedbe 1988-1998-ig. Ekkor valójában egy folyamatos lebontást éltünk át, ahogy Somodi István is említette: a gyárakat felrobbantották, az üzemek tönkrementek, s nyilvánvaló, ilyenkor a gazdaságnak „össze kell esnie”. De nem ez történt a statisztikák szerint, mert közben betelepültek olyan összeszerelő üzemek, amelyek behívták azokat a munkásokat – illetve pontosabban az értékes munkát végzőket az értéktelen munkavégzésre – , akik képzett munkaerők voltak. A letelepített „dobozokban” olyan munkát végeztek alacsony bérért, amelyik valójában eredményként nem maradt az országban, hanem csak statisztikailag volt jelen. Ami itt maradt az a bérük és a közterhük. Természetesen ezeknek az volt az érdekük, hogy minél jobban lenyomják a béreket, de ez az egész ország bérszínvonalának lenyomásához vezetet –  ha bérfeszültség lett volna, akkor kiderült volna, milyen keveset keresnek. Emiatt alakult át a jövedelemszerkezetünk. A kettőség megtörtént: leépült az értékes ipar, míg egy értéktelen ül a helyében, olyan, amelyiknek a jövedelme nem a mienk, csak statisztikailag van jelen. Az ipar szerkezetének átalakulásával kialakult egy olyan helyzet, hogy a betelepülők az ún. transzfer árakkal tetszés szerinti mértékű jövedelmet tudnak előállítani, amit itt el is könyvelnek. Adómentesek, ezért érdekük, hogy ide tegyék a jövedelmet, ezért Magyarország mutatói javulnak, miközben az életfeltételeink zuhannak.

M.A.