vissza a főoldalra

 2012.01.06. 

Egy szűk pénzügyi elit áldozatai vagyunk

Seregi Zoltán rendező 1953. június 7-én született Budapesten. Tizenhárom évesen Tutajost alakította a Tüskevár c. sorozatban. Előbb a debreceni egyetem bölcsész-tanári szakát, majd 1980-ban a Színház –és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát végezte el. Először a Szegedi Nemzeti Színházban, majd 1984-1993-ig a Thália Színházban rendezett. Ezt követően kezdte el a Frici a vállalkozó szellem c. sorozatot forgatni. Utána dokumentumfilmeket készített és határon túli magyar színházaknál rendezett. Jelenleg a Békés Megyei Jókai Színház rendezője, a békéscsabai Színitanház vezetője.

Filmrendezései (a teljesség igénye nélkül): Frici a vállalkozó szellem (sorozat), Nemzedékek egymás közt (sorozat ), Ellenpontok, Megmaradni, Magyar Rab-szódia, Keresztények hite, Zúzmarakoszút a sírra.

Színházi rendezései: (többek közt): A tábornok, Bűntény a kecskeszigeten, Szavanna-öböl, Ágacska, Csárdáskirálynő, Dörmögőék űrvendége, Emlékművek, Hamupipőke, A király meztelen, Édes Anna, Tartuffe, A rab ember fiai, Vuk.

 A közelmúltban megírta és több helyre elküldte az Új Színház-üggyel kapcsolatos írását, amit lapunk 49. számában meg is jelentettünk. A dolgozatot színházi honlapok is leközölték, és elkezdték mocskolni önt a liberálisok. Elképzelhető, hogy 1966, a Tüskevár bemutatása óta nem emlegették önt ilyen sokan?

 –Ez valószínűleg így van. A Frici a vállalkozó szellem c. vígjátéksorozat a Lakitelek Alapítvány egyik vállalkozása volt a ’90-es évek elején. Akkor az egyik baloldali napilapban megjelent egy cikk, ami szerint, az egész egy remek alkotás lenne, ha nem a Lakitelek Alapítvány keretén belül jött volna létre. Akkor tehát nem a személyemet támadták meg, mint most. Számítottam minderre, de bizonyos emberektől nem számítottam ilyen primitív reakciókra. Az igazsághoz tartozik, hogy azért voltak, akik normális hangnemben nyilvánítottak véleményt. Például volt egyetemi évfolyamtársam, Máté Péter is, aki komoly és korrekt válaszcikket fogalmazott meg. Ebből kiderült, hogy neki teljesen más a véleménye, de intelligens, kulturált írásával magasra tette a lécet. Azóta se tudták átugrani.  

Nem úgy azon kritikusé, esztétáé, akinek csak annyi volt a véleménye: Zoli, te hülye vagy.

 - Én az ilyen hozzászólásokkal nem vagyok hajlandó foglalkozni Ezek számomra nem léteznek.

 Gyermekkoromban a proletariátus „képviselői” emlegették állandóan a fasiszta veszélyt

 Ma, amikor még mindig sok színházi ember, művész retteg nyíltan elmondani a véleményét, ön ezt minden sajtófelkeresés nélkül megtette. Mi motiválta?

 –Az idegesített, hogy manapság gátlástalanul lefasisztáznak, lenáciznak bárkit. A pályázathoz nem akartam hozzászólni. Minden pályázatot lehet vitatni. Én a reakciókat nem bírtam elviselni. Gyermekkoromban a proletariátus „képviselői” emlegették állandóan a fasiszta veszélyt. Ezzel és még sok más ideológiai eszementséggel kürtölték tele az étert. Akkor sem volt fasiszta veszély - a nürnbergi per után? Nevetséges! – és most sincs. Nem kéne egymást fasisztázni és megbélyegezni! Fájdalmas, hogy csodálatos művészek is beálltak ebbe a sorba.

 Volt olyan, akin külön csodálkozott? Többeket meglepett Cserhalmi és Gáspár Sándor hozzáállása.

 - Az az igazság, hogy egy alig látható személyes, anyagi és még sok minden máson alapuló érdekekből „szőtt” háló húzódik végig a szakmán, s pontosan nem lehet tudni, kit mi motivál valójában egy ilyen kiálláskor. De demokráciában élünk, és mindenkinek joga van kinyilvánítani a véleményét. Ha Gáspár Sándor mindezt így gondolja, akkor lelke rajta. Az ő dolga. Viszont azt elvárnám, hogy senkit se hülyézzenek, fasisztázzanak le. Tiszteljük egymás véleményét. Én attól, hogy Cserhalminak más a véleménye, még nem mondok rá semmit.Így gondolja és kész.

 Dolgozna is vele egy darabban?

 –Persze.

 Bizonyára akad olyan színész, aki ezek után nem akar önnel együtt dolgozni.

 –Erről nem tudok. Se barátság, se szakmai jó kapcsolat nem szakadt eddig meg az ominózus írásom miatt.  Attól, hogy még valakinek más a véleménye, én őt nem bunkózom, sértegetem.

 Ez egy elég szókimondó írás, ami a pénz és az azt uralók diktatúrájáról is szól.

 –Igen, mert azt gondolom, hogy mindez sokkal jelentősebb problémája az életünknek, mint az Új Színház igazgatása. Magyarországnak, sőt az egész világnak a legnagyobb gondja, hogy egy szűk pénzügyi elit áldozatai vagyunk, leszünk Ma a művészek és mások is sokszor bagatell dolgokon vitáznak, ahelyett, hogy a lényegről folyna a diskurzus.

 Csupán arról van szó, hogy egy színháznak más lesz a profilja, vagy arról is, hogy eggyel kevesebb helyről tudják manipulálni az embereket?

 –Természetesen ez is oka az ellenkezésnek. Minden színházi ember valamilyen szemlélet, értékrend szerint dolgozik. Nincs is olyan színház, ami ne valamilyen világnézet –baloldali, liberális, polgári, konzervatív vagy nemzeti radikális– alapján működne. Azt szokták mondani, hogy a közönséget mindez nem érdeki. Dehogynem! A közönség is sokféle, köztük is vannak különböző világszemléletű emberek, ezért mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy megtalálja a maga színházát.

 Emlékszem, hogy már a kinevezés utáni reggelen az egyik ultraliberális rádióban egy kritikus arról értekezett, hogy bizony nem lesz hosszú távon közönsége ennek a színháznak. Magyar drámára nincs igény.

 –Nekem ellentétes a véleményem. Egyrészt van igény, másrészt az igényt remek előadásokkal fel is lehet kelteni. Például Németh László-darabokat még Ádám Ottó igazgatása alatt a Madách Színházban óriási sikerrel játszottak. Tény, hogy nagy színész egyéniségeket követelnek meg ezek a drámák, de hát az Új Színház tele van kitűnő színészekkel.

 Csak ha a Tüskevárra gondolunk, látjuk, milyen nagy egyéniségekkel dolgozott együtt. Bánhídi László, Zenthe Ferenc, Kiss Manyi, Kállai Ferenc nevét említhetjük meg. Léteznek, még ilyen egyéniségek, vagy az egyetem inkább „sablonokat” gyárt?

 –Úgy látom, hogy a Színművészetiről elég kevés nagy egyéniség jutott ki az elmúlt néhány esztendőben. Ugyanis ott nem az igazi, nagy egyéniségek kinevelése a cél. Tavaly egy fiatal színművészetis egyetemistával beszélgettem, s ő mesélte, hogy az egyik osztályból elment egy diák, az egyetlen, aki tudott nevetni. Megkérdeztem: a kettő közt van valamilyen összefüggés? A válasz: biztos. Végig lehet gondolni, hogy mindez mit jelent. Azt látom, hogy itt az idő a színház funkcióinak is az újragondolására. De ez a színházi emberek dolga legyen. Ma már a kritikusok nem kritikákat írnak a balliberális oldalon, hanem már-már kultúrpolitikai esszéket. Nekik az előadásokról kellene írniuk, de szereptévesztésből színházvezetésekről, pályázatokról és az irányokról és politikáról értekeznek. Mániákus vezérelvük, hogy a néző azért menjen színházba, hogy szembesüljön a jelen társadalmi problémáival. Ez szerintem nem így van! Lehet, hogy a liberális színházművészeknek az az álmuk, hogy a színpadról megoldják a társadalmi problémákat, de én már elég régóta dolgozom színházban ahhoz, hogy tudjam, a nézők nem ezt várják a színháztól. Az értelmiség egy része legfeljebb. Meg a sznobok. Ez a szemlélet a bolsevik esztétika hagyománya, aminek az alapja, hogy a társadalom ízlését és gondolkodását át kell alakítani, a polgári illúziókkal le kell számolni és a „gaz” burzsoát, kispolgárt szembesíteni kell a hazugságaival a makulátlan forradalmi munkásosztály nevében. Ez akkor is hamis volt, ma pedig nevetséges. Ma már nem erről kell szólnia a színháznak. A társadalmi gondokról, problémákról szól a legtöbb híradás, műsor a tömeg kommunikációban. A csapból is ez folyik. Ha valaki egésznap a politikai és szociológiai problémákról hall, nem biztos, hogy a színházban is ezt szeretné.

 Minden előadásra rámondják, hogy gagyi, ami nem a jelenről mutat valami mocskot

 Akkor menjünk le gagyiba?

 –Dehogy! Minden előadásra rámondják, hogy gagyi, ami nem aktuális társadalmi töltésű vagy nem a jelenről mutat lehetőleg valami mocskot. Lehet igényesen, színvonalasan is szórakoztatni, miközben erkölcsi kérdésekről is beszélünk Vagy a színházi varázslat. Az azonosulás lehetősége Az illúzió .A katarzis. Ezek a színház alapfogalmai De a színházat is kiforgatták a sarkaiból. És még mindig működik a marxista idea - egész ifjúságunkat ezzel tették tönkre - belénk erőszakolták, hogy az aktuális társadalmi problémákat kell megfogalmazni a színpadon - természetesen baloldali tálalásban- és akkor a pap az csak hazug lehet, az egyház csak aljas, a polgár csak ostoba vagy pénzsóvár satöbbi, satöbbi. A XX. századi drámákban  alig találni például egy pozitív papi karaktert. Egész nemzedékeket megfertőztek ezek az ordas bolsevik baromságok.

 A már említett Németh László-drámák sem szórakoztatnak.

 –Nem is, hiszen azok komoly erkölcsi problémákkal foglalkozó darabok.

 Az nem lényeges, hogy a magyar drámákat milyen színvonalon és koncepció mentén adják elő?

 –Ez is fontos kérdés. Ha ironizálva adom elő egy mondjuk a Bánk bánt, akkor  meghamisítom a szerzőt. A nézőre az hat, amivel „bombázzák” a különböző helyekről és ez a tömegkommunikáció nem a színvonalas magyar drámák felé irányítja az embereket, de mégis lehetetlen, hogy ne játsszanak például Németh László –darabokat. Legutóbb, dicséretes módon, az Újpest Színházban játszották a Bodnárnét. Bizonnyal nem százszor ment a darab, de mégis sok nézőnek örömet szereztek azzal, hogy ezt a drámát műsorra tűzték.

 És minden rendezői belemagyarázás nélkül tették.

 –Ami nem „divatos”. Nemrég megrendeztem Békéscsabán a Csárdáskirálynőt. Manapság az a „divat”, hogy belerendezik a darabba az I. világháborút. Kálmán Imre először nem is akarta megírni ezt az operettet, mondván háborúban ez nem ildomos. Majd mégis megírta, de nem vette bele a háborút. Nem véletlenül. Nyilván arra gondolt, hogy éppen azzal tesz jót a közönségnek, hogy legyen legalább három órájuk, amikor elfelejtik a háborút, a külvilág problémáit. Ha viszont beleveszem az előadásba az I. világháborút, akkor tartalmilag kiforgatom a darabot és a műfajt is, amit szerintem nem lehet megtenni. Akkor játszani kell egy háborús darabot, ami arról szól, hogy a „gaz” arisztokrácia szerelmeskedéssel meg bálokkal múlatja az időt, miközben a katonák harcolnak a fronton. Amolyan marxista módon „lerántani a leplet a gazokról” De a Csárdáskirálynő nem erről szól és meg lehet rendezni nem gagyi módon úgy is, hogy nem háborús sebesültek rohangálnak mankóikkal a színpadon. Elfelejtik, hogy a közönség mit vár el az operettől. Ez a műfaj egy olyan felnőtteknek szóló szórakoztató mese, amiben egyébként még tanulságok is vannak.

 Valóban?

 –Hogyne! Például a szülőkkel, a konvenciókkal való szembe fordulás. Vagy a múlt eltagadása, hogy csak kettőt mondjak. A darab vége persze feloldja ezeket a konfliktusokat,és nem bonyolódik nagyon mélyre. De miért lenne ez baj. A műfaj ilyen.

 Nem szólva arról, hogy mint a római vígjátékoknál, itt is megjelenik a „deus ex machina”-módszer. Mikor már hatalmas a zűrzavar, akkor az ókori komédiákban egy istenség, a XX.században egy mindent megoldó emberke bukkan elő, aki által jóra fordul minden.

 –Továbbviszem a gondolatot: Moliere-nél több olyan befejezés van, ami nem következik dramatikusan a történetből. Tehát nem csak a király tetszése elnyerése érdekében írt jó végeket. Ez a „happy end” szerintem egyfajta katarzis. Ha egy konfliktus pozitív módon oldódik meg, az feloldja a nézőt, és katarzist élhet át. Manapság ez nem számít, pedig a néző ilyen esetben felszabadultan, pozitív gondolatokkal távozik a színházból, megerősödhet a hite abban, hogy meg tudja oldani a saját életének problémáit is. Ha viszont negatív, depressziós üzeneteket kap, az nem segíthet rajta és még le is szokhat a színházról. Soha sem felejtem el, hogy mit mondott nekem egyik mesterem, Kazimir Károly a Thália Színházban. Amikor egy előadásom végére szomorú dalt választottam, azt mondta, hogy nem jó ide ez a zene, mert lehangoló, és ha a néző ilyen állapotban távozik, akkor soha nem jön vissza. Lehet komoly és érvényes dolgokról szólni a színpadról,akkor is ha a végét feloldjuk. A nézőt be kell vinni egy csodálatos, különleges világba, ahol azonosulni is lehet valakivel vagy valamivel és a végén minden megoldódik. A színházban akkor is győznie kell az igazságnak, ha az életben nincs mindig így, sőt annál inkább. A tragédiákban pedig a hős - akivel azonosulni lehet - viszi véghez azt, amit a néző  a saját életében nem tud vagy nem mer megtenni és ezért jön létre a katarzis. Akárki akármit is mond, ezek ma is így működnek, bármennyire is szétdúlták ezeket a hagyományos kapcsolatokat néző és színpad közötti.

 A botrány pedig a sznobok eledele és nem hoz létre értéket

 Többen hangoztatják: legyen a színház tiszteletlen.

 –Ez szintén bolsevik esztétikai mánia, ahol az érték viszonylagos. Az érdekes lett az értékes és botrány lett a fontos . Holott az értékes is lehet érdekes. A botrány pedig a sznobok eledele és nem hoz létre értéket. Ráadásul az emberek nem szeretik, ha provokálják őket. Azt mondják, hogy van kortárs magyar dráma. De milyenek? Sok csak a mocsokban kutakodik.

 Vannak olyan hazai tévésorozatok, melyek története annyira általános, hogyha a neveket felcseréljük, akár Izlandon is játszódhatnak. Egy dráma sem attól magyar, hogy magyarnak nevezi magát a szerzője.

 –Lényeges, hogy a magyar sajátosságokat hordozzon egy magyar darab. Léteznek jellegzetes magyar karakterek – nemcsak kocsmákban –, és érzelmeinkben, gesztusainkban, reflexeinkben ott hordozzuk a történelmünket, a jellegzetességeinket, a dallamunkat. Ezt semmivel nem lehet helyettesíteni.

 Tehát a színház ne társadalmi problémákkal foglalkozzon. Akkor milyen is legyen a színhát Seregi Zoltán szerint?

 –Erre én is folyamatosan keresem a választ. Sokféle legyen az biztos, sok műfajú, sok arcú sok féle igényt kielégítő. Csak szórakoztatni sem lehet, ezért meg kell találni, hogyan és hol tud érvényesülni a színház. Olyanról kell szólnia és úgy, amit sehol máshol nem kap meg a néző csak ott. Közönség nélkül pedig nem lehet színházat csinálni. Évtizedek óta csökken a nézőszám országosan. Vajon miért? Nem hiszem, hogy csak gazdasági okokból. Sokan életükben nem voltak még színházban. Azokat is meg kellene szólítani. Óriási tartalék van ebben.

 Tud nevelni a színház?

 –Ebben így nem hiszek. A színháznak katarzist kell adnia. A katarzis, az élmény talán hatással lehet a néző érzelmi, intellektuális világára, gazdagíthatja, felszabadíthatja az energiáit, a lelkét, a gondolatait. De hogy nevel-e? Nem tudom. Nem mérhető. Az én eddigi életem 40 éve alatt is állandóan hangoztatták a nevelést a színházban. Ki látja az eredményt? Több néző lett? Mások lettek a nézők? Nem úgy tűnik. Az iskola meg a család az nevelhet. A nevelés egy folyamat, és ha mondjuk egy néző csalódik egy előadásban, akkor nem vesz részt többet a folyamatban. Ugyanis a színházba járás választható cselekedet. És a választás szabad.  

Jó színházi műhelyek léte inspirálhatják jó magyar drámák megszületését?

 –Ez nem is kérdés. Csak az a gond, hogy alig van ilyen műhely. Bízom benne, hogy az Új Színház majd ilyen lesz. Sok darab született az elmúlt 20 évben is, de valamiért csak kevés találkozott a nagyközönséggel. Miért? Talán mert többen lenézik és erőszakosan meg akarják nevelni a közönséget vagy kísérleteznek rajta. Azt meg a néző nem szereti. Vagy csak kevesen .A múlt századi színház felfogás annyira megkövesedett, hogy sokan nem tudják elképzelni, másképpen is lehet színházat csinálni. Vidnyánszky Attila fogalmazta meg remekül egyszer: „egészséges színház kell .” A tükör miért csak a szennyet mutatja? Mert csak oda tartják. Nekem is igen nehéz volt ebből kitörni, holott otthonról értek ellentétes impulzusok. De a színházi világban – 1981-től vagyok a pályán – igencsak meghatározó volt ez a még mindig uralkodó szemlélet.

 Színházi családból származik, édesapja színházigazgató, rendező volt, s ön elég fiatalon játszott mind tévében, mind színházban. Mennyire volt más akkor a színházi világ?

 –A színészeket és az egész színházi szakmát sokkal jobban megbecsülték, mint jelenleg. A főiskola után Szegedre kerültem, s akkor a tévénézésen és a színházba járáson kívül oly sok más lehetősége nem volt az embereknek a szabadidő eltöltésére. Ma sokkal nehezebb a színházaknak. Nagy a verseny, ezért kell olyasmit tenniük, amit senki , sehol nem csinál. Nem hiszem, hogy jó megoldás például, ha egy Shakespeare-darabnak egy budapesti aluljáró a díszlete.  Nem valószínű, hogy az a néző, aki nap mint nap átvág egy ilyen aluljárón,ugyanazt a látványt szeretné látni a színpadon is. A magyarországi színházak többsége 300-1000 férőhellyel rendelkezik, amelyet meg kell tölteni. Hiszen közpénzből működnek. Ezt hajlamosak elfelejteni az önmegvalósítók.

 Lépjünk vissza néhány évtizedet az időben. A régi, fekete-fehér Tüskevár c. sorozatot nagyon sokan látták tévében, sőt DVD-én is megjelent. Tutajos alakítója pedig Seregi Zoltán volt. Azt olvastam, hogy nem édesapja protezsálta be a sorozatba. Akkor miként történt mindez?

 –Édesapám éppen egy tévéfilmet rendezett, ott lábatlankodtam az egyik forgatáson, amikor az asszisztensnője, s azt mondta: „Laci, pont ilyen fiút keresünk a Tüskevárhoz. Engedd el a fiad egy próbafelvételre”. Addigra már a vége felé közelített a szereplőválogatás, már csak 2-3 „versenyző” volt. Megcsinálták velem a próbafelvételt és másnap közölték velem: én kaptam meg Tutajos szerepét.

 Ugyanazt éltem át, amit Tutajos, városi gyerekként felfedeztem a természetet

 Amikor egy jelenetet többször elismételtettek önnel, nem gondolt arra, hogy kiszáll az egészből?

 –Eszembe se jutott, olyan hatalmas élményt jelentett a forgatás számomra. Ugyanazt éltem át, amit Tutajos, városi gyerekként felfedeztem a természetet. A színészek pedig kedvesek és segítőkészek voltak velem. A magyar színjátszás nagyjaival ismerkedhettem meg akkor.

 Megszokta a népszerűséget?

 –Azt nem szerettem, amikor az utcán, vagy a buszon ujjal mutogattak rám. Ez a népszerűség szerencsére hamar elmúlt.

 Azért azt el tudom képzelni, hogy volt ennek a népszerűségnek egy kamaszfiú számára pozitív hozadéka is.

 –Hát igen, például több zsák szerelmeslevelet kaptam. Elég sokat költöztem életemben, így már csak néhány levél maradt mutatóban. A katonaságnál is  előnyt tudtam kovácsolni ebből. Kivételes elbánásban részesültem.

 Megírta a „folytatás”, a Téli berek forgatókönyvét. Mi lett belőle?

 –Eddig sajnos nem tudtam rá pénzt szerezni. Azt elárulom, hogy  Reviczky Gáborral képzelem el a Matulát.

 Nem színész lett, hanem rendező. Az előbbi kiszolgáltatottabb?

 –Természetesen, egy színésznek sokkal nehezebb a helyzete. A gimnázium után megpróbálkoztam a színészettel is. Elsőre nem vettek föl, másodszorra pedig csak azért jelentkeztem, hogy a katonaságtól szabadságot kapjak.

 Nagyon sok dokumentumfilmet készített. Miért?

 –1994-től négy éven keresztül, a Frici a vállalkozó szellem miatt, sok helyen nem voltam szívesen látott személy.. A filmes kapcsolatok révén viszont bekerültem egy olyan alkotó közösségbe, ahol dokumentumfilmeket készítettek.. Egyrészt azzal foglalkoztam, másrészt határon túli színházaknál dolgoztam.

 A Megmaradni c. filmje is egy határon túli, a kárpátaljai görög –katolikusok kálváriájáról szól. Hogyan került kapcsolatba ezzel a témával? Kárpátalján ugyanis a II. világháborút követően a görög-katolikus egyházat adminisztratív úton megszüntették.

 –A Dunatáj Alapítvány egy dokumentumfilm készítő műhely, remek közösség volt. Az alapítvány nyertes pályázatai keretében készítettem azokat a filmeket, melyek szóltak többek között a pozsonyi kitelepítettekről, az anglikán, a görög-katolikus egyházról, illetve a római magyar emlékhelyekről. Az Ellenpontok c. erdélyi ellenzéki folyóirat történetét is megfilmesítettem. Visky Árpádról, Harag Györgyről, Pataki Lászlóról is csináltam filmet. Ezeket a filmeket a Duna Televízió mutatta be és néhányat sugárzott az MTV is. Sajnos ma a dokumentumfilmeknek nincs hatása, az emberek többségét nem érdekli. A színházban hozzászoktam ahhoz, hogy előadás után rögtön megszületik a visszhang. A dokumentumfilmnél erről nincs szó.

 A határon túli magyar közönség másként reagál, mint a magyarországi?

 –Nincs olyan nagy eltérés a kettő között, hasonló a rétegződés. Nagyváradon megrendeztem a Mohács c. történelmi drámát, és a nagyközönséget bizony ez nem érdekelte annyira mint egy francia krimi, amit egy évvel később rendeztem ott.

 Több éve Békéscsabán rendez, és a helyi Színitanházat vezeti. Mit kell tudni erről az intézményről?

 –Ezt az iskolát még Sík Ferenc rendező alapította. Kezdetben egy OKJ-s bizonyítványt adó színészképzés volt, de 2007-től kibővült színházi táncos, színház technikus - szcenikus és díszlet-jelmeztervező asszisztens szakokkal. Jelenleg 75 diák tanul nálunk, s tavaly egy közoktatási intézmény része lettünk, amivel védettséget jelent.. Az iskola legnagyobb előnye az, hogy a diákok a szakmai gyakorlatukat a színház előadásaiban végzik. A színészhallgatók és a táncosok kisebb nagyobb szerepeket is eljátszanak a nagyszínház előadásaiban, a színház technikusok az előadások lebonyolításában vesznek részt, a díszlet-és jelmeztervező asszisztensek pedig a díszlet és jelmezkészítés folyamatában. Jönnek hozzánk a megyéből, de Szegedről, Miskolcról, sőt Erdélyből, Délvidékről és Felvidékről is érkeznek tanítványaink. A mi filozófiánk nem az, hogy összetörjük a személyiséget –ehhez nincs is jogunk –és aztán felépítjük a magunk képére, ahogy ez ma „divatos”, hanem a tehetséget gondozzuk,ápoljuk, a személyiséget építjük.

 Nem akarok ünneprontó lenni, de elég sok az ilyen magániskola, és hol tud elhelyezkedni ennyi fiatal?

 –Ez a kérdés akkor lenne jogos, ha volna olyan iskola, amelyik biztosítja az elhelyezkedést. Itt is egy versenyről van szó; melyik iskola az, ahol a legjobban lehet elsajátítani a szakmát. Az utóbbi 20 év alatt nálunk végzett diákok 60%-a ma is színháznál dolgozik. Ez nem rossz arány. A békéscsabai társulatnak pedig 80%-a itt tanult. A lehetőségeikről meg annyit, hogy pl. a Monte Cristo c. musicalben egy tavaly (2010-ben) végzett lány énekelte a főszerepet. Kitűnően!