|
 2012.01.06.
Humor és dráma
Fernando Botero kiállítása a bécsi Kunstforumban
A kolumbiai
Fernando Botero (1932), aki az érzékiség himalájájából az
évtizedek alatt senkivel sem összetéveszthető lényegjegyet
formált magának, talán a világ legkülönösebb festője. Képeinek,
szobrainak esztétikumáról vitázva igencsak eltérő a szakma véleménye,
de – akár szeretjük eme különleges világot, akár elvetjük
– nem lehet tőle megtagadni a különösségben rejlő egyediséget.
Hogy a mitikus, szinte fogható, tapintható anyagszeretet – a
kerek formákban rejlő energia mint dél-amerikai létsajátosság
– képes-e a világ összes dolgát (a nemzeti sajátosságot, a
bibliai történéseket, az úr és paraszt szembeállását, a
bikaviadalok hevét és az internálótáborok kínzásait, stb.)
műalkotások révén megjeleníteni, fölöttébb kétséges.
Viszont
az is igaz, hogy a művész evvel a széppé-rúttá torzított,
sokszor a klasszikusokat is kifigurázó festészeti (plasztikai)
nyelvvel, a reneszánsztól kezdődően megannyi stúdiumot maga mögött
tudva, olyan – az ismétlések ellenére is meggyőző –
totalitást ért el, amelyben a latin-amerikai, a bőségszarut
valójában kimeríthetetlennek láttató életöröm egyszerre
illúzió, ugyanakkor a leghívebb valóság. Monumentális látomás
a meglévő, a volt és a születő „gyermekkorról”. Az
emberiség ősidejéről, amelyben a terebélyes formák –
megannyi termékenység-ünnep – fontos szerepet töltöttek be.
Nem hiába írta egy helyütt a piktor: „Engem a tömeg vonz,
ebben mélyedtem el. A tömeg művészének tartom magam, ezáltal
értékelem a világot”.
Giacometti
világot lépő torony-hegyes lábbal kiszivattyúzhatta a testből
a húst, a hájat, az izomzatot, felkiáltójellé téve az ember
„barlangi” magányát, vele szemben Botero – nyelvkiöltögető
gesztussal, ám a profánban is megmutatva a szentséget – a
test (az emberi, az állati és a tárgyak formázta test) tömegének,
a nemegyszer ironikus felhanggal ábrázolt gömbölyded „húsnak”
vált prófétájává. Népművészet, absztrakt
expresszionizmus, az olaj-vásznak rétegei alatt megcsillanó érzéki
színkavalkád egyedi formája? Szatíra a hatalom (állam, vallás,
stb.) megannyi kinövéséről? Tiltakozás a golgotai sötétség
(Megfeszített – 2000) és az észak-amerikai hadsereg katonái
által elkövetett kínzások ellen (Abu Ghraib 44 – 2005,
triptichon)?
A
„boteroság” természetesen a sokoldalú művész plasztikai
munkásságában is megmutatkozik – hangulatos film közvetítette
a műalkotás bekebelezte tömeg és a városi sokadalomban a gömbölyded
formák láttán, azokat tapintva megrészegült tömeg egymásra
találását –, ám (talán mert a köztéren élnek igazán
ezek a monumentumok) a bécsi tárlat is fölöttébb a különös
olaj-vásznak és az idegen katonák iraki gyalázatos viselkedését
leleplező jó pár krétarajz (Abu Ghraib 8, 7, 4), vagyis a festői
látás és viselkedés igazságkereső szenvedélyét
visszhangozta. Amíg a budapesti kiállításon (Szépművészeti
Múzeum) a Fernando Botero-i oeuvre kelleme, humora, érzéki világszeretete
hangsúlyozódott, addig a bécsi Kunstforum téma szerinti
csoportosításban a fölszabadult öröm mellett a gyász fekete
színeit, a börtönrácson belüli testi-lelki gyötretések
arzenálját is bemutatta.
Botero
mintha kezdettől fogva semmit se változott volna – jóllehet
az életmű különböző szakaszaiban a technikai, világlátási
gazdagodás jól érzékelhető –, olyan „fejlődésnélküli”
tisztán mutatja legszebbik énjét. Ha jól emlékszem, csaknem húsz
évvel ezelőtt a KunstHaus Wien már fölvillantott egy
karakteres arcot, amelyen derűs összevisszaságban ott volt
minden Boteróra jellemző vonás: szarkasztikus, bölcsen érzéki
mosoly és a néplélekből táplálkozó, a formákhoz illően
monumentális derű. A világot figyelő, mérő, osztályozó
„kivagyiság” – rembrandti és picassói, a festőecset
kalandjából is kiolvasható önteltség –, amely nem más,
mint a maga igazában (művészetében) hihetetlen mértékben hívő
alkotó mindig, minden esetben működő biztonság-faktora.
Amikor hajdanán egy sajtófogadáson valaki a művésztől megkérdezte,
hogy miért olyan teltek a figurái, szinte megdöbbenve visszakérdezett:
talán telteknek látja őket?
A
megélesült „homály” katarzisa volt a felelet. A „csőlátás”,
amely – paradox – teljességre képes? A meztelen és a ruhával
(lenge ruhával) takart test eldorádója azért is a testben megbúvó
ördög érzéki násztánca – lásd az 1989-es Fürdő statikus
nőalakját és a Balerina a korlátnál (2000) csábos munkafázisát
–, mert ott van mögöttük (bennük?) az érzéki hétköznapok:
enteriőr szabadsághimnuszok minden mozzanata. A meghökkentő
természetesség (Kártyázók – 1991) ugyanúgy, mint a sétálásban
is reneszánsz életörömöt lelő – a képszerkezet erre
ugyancsak rájátszik – közösségi kitárulkozás (Az utca –
2011). Ha a vaskos tánc paraszt-barokkot vizionál, az egyszerű
homlokzat „riadt” egyértelműsége fölköltözhet-e a pár férfialakjának
huzatos arcára (Tánc – 2002)? Botero a tekintetekben olyan gyúanyagot
hordoz, hogy ember legyen a talpán, aki állást tud foglalni –
a csodálkozás nem választás – egy-egy arc megkeseredett (Püspök
– 1989) vagy ünnepi fényét illetően (Az elnök és a First
Lady II. – 1989).
A
Piknik(1989) alvó figurájában béke van – az arc szinte a gyümölccsel
teli kosár nyugságához idomul –, a 20 óra 15 perc – Vérfürdő
(2004) című „montázsfestmény” padlón fekvő alakjaiban
pedig (csak az óra számlapja beszédes) valaminő megemészthetetlen
tragédia. A gyilkos bika hátára szürreális alakként fölülő
csontváz – az előtérben a viador fekszik – a visszafordíthatatlan
vég egyetemességére utal (Ramón Torres halála – 1986). Ha a
Megfeszített izomköteg-korpuszát
is idevesszük – bár egy kissé profán testkultuszt hordoz a
kolumbiai Krisztus –, akkor látni csak igazán a különböző
testhelyzetek szinte jellemformáló szerepét. Bár az
Abu-Ghraib-ciklus (2004 – 2005) Amerika által szenvedésre ítélt,
megalázott figurái – a bekötött szemű férfi, a vérebbel
szembe ültetett rab, a hajánál fogva rángatott, a gumibot ütlegétől
elgyöngülő nő – testformájukban szintén megidézik a boterói
természetességet, a dráma ettől nem lesz kisebb ( Abu-Ghraib
56 – 2005; Abu-Ghraib 42 – 2004; Abu-Ghraib 2 – 2004). A
Ferdando Botero –i kellemből és életvidámságból, mert az
erkölcs is vezeti a festőecsetet, így lesz egy gyilkos
nagyhatalmi eszme szigorú elítélése.
Szakolczay Lajos
|
