vissza a főoldalra

 2012.01.13. 

Iván, az aláíró

Egyre gyakoribbak mostanság az ellenzéki aláírásgyűjtések. A magukat, de csakis magukat demokratáknak vallók ezzel a módszerrel is igyekeznek fölhívni önmagukra a figyelmet. Megvan a jól kiépített kapcsolatrendszerük ahhoz, hogy a határon túlra, de akár az óceánon túlra is eljusson az ő nagy sérelmük és tiltakozásuk híre.

Amikor az Új Színház igazgatói pályázata ügyében meghozott döntés ellen aláírásgyűjtést kezdtek, olyasmit tettem, amire már nagyon régen nem volt példa. Vetettem egy pillantást az aláírók közzétett listájára. Azonnal láttam, hogy ismét csak „a kutya ugat, a karaván halad”. Már éppen abba akartam hagyni az unalmas olvasgatást, amikor egy évtizedek óta nem látott ismerős nevét pillantottam meg. Szende Iván volt ez az aláíró, aki hozzám hasonlóan kémelhárító volt, helyesebben a kémelhárítás volt a munkahelye egy időben, csak én korábban kezdtem és jóval később fejeztem be a kémek hajkurászását.

Szende Iván hatalmas előnnyel indult a belügyi pályán. Apja, Szende Andor rendőr alezredes a budapesti életvédelmi alosztály vezetője volt, közismert és megbecsült kommunista káder, a Szabad Nép-es, majd Népszabadság-os Szabó László újságíró Kék Fény című televíziós műsorának vissza-visszatérő vendége. Az öreg Szende benyomta a fiát az állambiztonsági szolgálathoz, mert a kémeket üldözni mégiscsak úribb foglalkozás, mint többhetes, szétmállófélben lévő vízi hullákkal bíbelődni.

„Nagyon kis halacska voltam a titkok tengerében” – írta jóval később önmagáról Szende Iván. Ez bizony valóban így volt. Túl kevés időt töltött el ahhoz a „titkok tengerében”, hogy akár csak a közepes méretű „halacska” szintjét is elérje. Különben sem nagyon volt tehetsége a konspiratív munkához. Rikítóan vörös haja is mintha tiltakozott volna a titokzatosság ellen. A szorgalma is hiányzott a munkához, s talán a tanuláshoz is. Arra azonban hamar rájött, hogy mi a követendő példa, ha egyáltalán karriert akar csinálni a szolgálatnál. Miként vezetői példaképei, ő is felismerte, hogy „a Párt és a KISZ győzelemre visz”. Így hát habozás nélkül ezt az utat választotta.

Bizony, nem nagyon törte magát a láthatatlanság homályában meghúzódó kémek után. Inkább a KISZ-ben jeleskedett nagy-nagy szorgalommal. Ezen túl még pártmunkát is vállalat. A budapesti állambiztonsági szolgálatnál ő lett a Szovjetunió című színes-képes propaganda-folyóirat terjesztője. A fizetéses napokon sorra járta az elvtársakat, összeszedte az előfizetési díjat és azt mindjárt tovább is küldte, hogy a következő havi lapszám időben megérkezzék, amelyeket aztán szétosztott. Szende Iván szolgálati helyén a Szovjetunió című folyóiratra önkéntes alapon kötelező volt előfizetni. Ha netalán valaki vonakodni merészelt, azzal a párttitkár elbeszélgetett, amely után a megtévedt elvtárs biztosan előfizetett. Szerencsére azt senki sem ellenőrizte, hogy valaha, valaki elolvasta-e a lapot. Soha senki kézbe sem vette. Megérkezés, szétosztás után olvasatlanul ment a szemétbe.

Történt egyszer, hogy a lelkes lapterjesztő Szende Iván ifjúkommunista elvtárs az összegyűjtött pénzt nem továbbította, így a folyóirat nem érkezett meg. Vizsgálódás kezdődött és kiderült, hogy a pénz eltűnt. Az elvesztés, ellopás esete nem jöhetett számításba, így már csak egy verzió maradt: Szende Iván személyes felelőssége.

A legvadabb öreg bolsik, többségükben hatelemisek, de 1945 óta párttagok, akik igen büszkék voltak arra, hogy még madzagos puskával kezdték az államvédelmi szolgálatot, mint minden ügyet, ezt is azonnal igyekeztek politikai síkra terelni. Államellenes, a Szovjetunió című lap elleni, a szovjet–magyar barátság elleni szabotáló cselekményről handabandáztak. A józanabbul gondolkodók visszafogottabbak voltak. Ők még emlékeztek arra, hogy a háború utáni zűrzavarban mennyi köztörvényes bűnözőből – besurranó tolvajból, csalóból, sikkasztóból, betörőből – lett kommunista párttag, sőt párttitkár is, akik hangoskodva verték a mellüket, hogy ők megjárták Horthy börtöneit. Ha egy ilyen ügy napvilágra került, a kommunista pártvezetés elintézte azzal, hogy „egy kis lopás nem számít”. Szende Iván esetében is ez a „nem számít” álláspont győzedelmeskedett: az ügyet elsimították, de fegyelmi hatáskörbe utalták, és ennek során úgy rúgták ki a belügyből, hogy a lába sem érte a földet.

Még sokan emlékeznek erre a történetre, annak idején megfelelően dokumentálták is, éppen ezért meglepő Szende Iván írásba foglalt visszaemlékezése a történtekre. Ezt írja: „Az állambiztonsági szolgálattól saját kérelmemre szereltem le. Óriási ribillió támadt, amikor benyújtottam a kérelmemet. Olyan ritka volt az ilyen, mint a fehér holló. Ritkán teljesítették. Nehezen sikerült, de elengedtek.” A lényeget illetően az idézetből jószerivel csak az „óriási ribillió” igaz. Ha nincs ez a hazugság, szóba se hoztam volna a történetet.

A kirúgás után Szende Iván tengett-lengett. Minden bizonynyal kereste önmagát. A nagy ténfergés végállomása Izrael lett. Azt nem tudni, hogy ott megtalálta-e önmagát, de a rendszerváltozás után visszatért Magyarországra. Néhány év múlva megjelent egy könyve „Ügynök” voltam Magyarországon címmel. Az előbbi idézet hamissága távol tartott attól, hogy kezembe vegyem Szende Iván önvallomását.

Az interneten az elmúlt években mindenféle kósza hírek keringtek Szende Ivánról – ezek vagy igazak, vagy nem. Az viszont tény, hogy egy ideig vezető beosztásban, kommunikációs menedzserként dolgozott a szoros izraeli kapcsolódású In-Kal Security Kft-nél. Később még inkább az újságírás, a média felé mozdult, ahol a hitelesség, az igazmondás fokozott követelmény. A Szovjetunió című lap egykori terjesztőjéből a Hekus Magazin főszerkesztője, a Diplomata Magazin főszerkesztő-helyettese lett. Ahogy egy helyen írja: „öreg róka” a szakmában. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy tapasztalt tiltakozó aláíró is, hiszen az említett nem az egyetlen eset, amikor hasonló társaságban találkozhatunk a nevével.

Bálint László