vissza a főoldalra

 2012.01.20. 

Fel kell kutatni az értékeket

Több előadásunk világszínvonalú

Amikor az interjú időpontját egyeztettük, említette, hogy elkezdődtek a próbák. Melyik operáé?

 –Richard Strauss Arabelláját próbáljuk, ebben a márciusban bemutatásra kerülő operában Mandrykát, a horvát földbirtokost játszom.

 Ezt az operát nemigen ismerik idehaza, nem úgy, mint a zeneszerző többi művét, a Rózsalovagot, vagy a Salomét. Mi ennek az oka?

 –Információim szerint az Arabellát 1945 előtt már egyszer bemutatták, de azóta a mai napig ez az opera nem ment. Tehát a magyar közönség számára ez a mű ismeretlen. Nem szeretek magamról beszélni, de ismerve a kollégák munkásságát; a magyar művészek közül Miklósa Erikán – aki Millit játssza – és rajtam kívül más nem énekelte külföldön ennek az operának a szerepeit. Tudomásom szerint Dénes István karmester Németországban vezényelte ezt a művet. Az Arabellához különös a kapcsolatom, mert 15-20 év tenorista pálya után, Mandryka volt az első bariton szerepem. Nem túlzom, ha azt mondom, hogy az egyik legnehezebb, de ugyanakkor legszebb bariton szerepről van szó.

 A bécsi Staatsoper stúdiójában?

 –Nem, akkor már nem Bécsben énekeltem. A Staatsoper után német színházakhoz kötött a szerződésem, Németországban éltem, de Párizsban és Tokióban is felléptem.

 Az, hogy Bécsben is énekelt, az megkönnyíti egy bécsi mű befogadását, megtanulását?

 –E kettő nincs összefüggésben; az hogy 1982-től két évig a Staatsoperben énekeltem, nem jelenti azt, hogy a bécsi stílusból kaptunk „különórákat”. Ott egy „normális operaüzem” ment, ahol az olasz, német, és egyéb operairodalom volt repertoáron. A bécsi stílusból egyedül a Rózsalovagban volt egy kis szerepem. Legendás énekesekkel léphettem színpadra. Ochs bárót Kurt Moll alakította, Gundula Janovitz és Christa Ludwig pedig a Tábornagyné szólamát énekelték. Amikor a Rózsalovagban két – de igen nehéz– mondatot énekeltem el, egy olyan világnagyság intett be nekem a karmesteri pultról, mint Horst Stein, német zene egyik legavatottabb mestere. A játékmester a darab előtt arra is figyelmeztetett, hogy a kottaállványt másképp kell elhelyeznem, ha Janovitz és másképp, ha Ludwig énekli a Tábornagynét. Pavarotti akkoriban mutatkozott be Bécsben az Aida Radames szerepében. Ebben a produkcióban, amiben Maria Chiara énekelte a címszerepet, én voltam a hírnök. Martinucci és Bonisolli énekelték a Trubadúr főszerepét Gena Dimitrova oldalán, míg én az egyik kis tenor szerepet. Nagyon örülök annak, hogy ilyen nagy és legendás művészekkel lehettem egy színpadon. Ők tényleg nagyságok voltak, a produkciójuk mögött valóban tudás van. Amióta a sztárvilág dívik, nem vagyok meggyőződve arról, hogy a „sztárok” alakítása mögött feltétlenül nagy tudás állna.

 A sztár kifejezést helyesen használjuk? Nem ők, akiket az előbb említett, voltak az igazi csillagok az operajátszás égboltozatán?

 –Valóban ők voltak az igazi csillagok. A sztár kifejezés az üzleti világ és a média szülöttje. Ezzel tudnak tömegeket toborozni, befolyásolni. Régebben nem erről szólt az élet, hiszen a nagy sikerhez nagy tudásra volt szükség.

 Nem ön az első, sem az utolsó, akitől megkérdezem, léteznek ma igazi művészegyéniségek?

 –Igen kevesen vannak. Ahogy említettem, az üzleti szemlélet megjelent a kultúrában, úgy vált divattá a középszerűség, ami jól eladható. Kiemelkedő egyéniségeket az ’50-es, ’60-as évek közepéig gyakran lehetett még látni a színpadon, majd egyre ritkábban. Azóta a középszerűség a fentiek miatt szükségszerűséggé vált.

 Maradjunk a sztároknál. A szokásos mentalitásunk szerint igazi sztár az operaszínpadon csak külföldi lehet. Szinte idáig az Operaházba olyan szerepekre is vendéget hívtak, amire lett volna itthon jó énekes. Erről mi a véleménye?

 –Gyerekkorom kedves emléke, amikor vendégként fellépett nálunk Mario del Monaco az Otellóban, Carlo Bergonzi a Toscában. Élmény volt Renata Scottót, Fiorenza Cossottót, Mirella Frenit hallgatni. A Walkür Brünhildéjeként pedig Berit Lindholm énekelt. Az ő produkciójukra érdemes volt sorba állni. Ők valós művészetet közvetítettek és különleges élményt jelentettek. Sajnos ennek a korszaknak vége, és ma annyira sznobok lettünk, hogy mindegy ki jön Nyugatról, hasra esünk előtte. Sajnos Magyarország élen jár ebben! Külföldi, társulattal működő színházhoz csak akkor hívnak vendéget, ha az adott darab egyik szerepét helyi erővel nem tudják megoldani. Olaszországban sok helyen létezik a kvóta rendszer. Ez azt jelenti, hogy a külföldi énekesek egy bizonyos arányt nem léphetnek át, és csak bizonyos szerepkörre lehet hívni más országból szólistákat. Tehát védik az olasz énekeseket, és Németországban hasonlót tapasztalhatunk. Ott csak úgy tudtam egy nagyobb szerepet megkapni, hogy én nyertem az arra kiírt versenyt. Akkor a tenor szerepre egy külföldi szólistát hívtak meg. A város kulturális kormányzata ezért felelősségre vonta a színház vezetését. A művészeti vezetőknek be kellett bizonyítani azt, hogy a vendégművész kvalitása sokkal jobb, mint a helybelieké. Viszont az itthoni gyakorlat mintha a hazai művészeket eleve másod osztályúnak tekintené.  

Egy színpadon Gérard Depardieu-vel

 A magyar zeneszerzőket, Liszt Ferencet, Erkel Ferencet, Bartók Bélát és Kodály Zoltánt mennyire becsüljük meg? Ráadásul, idén ünnepeljük Kodály Zoltán születésének 130. évfordulóját.

 –A tavalyi Liszt-év méltó volt a zeneszerző emlékéhez. Amit viszont nagyon sajnálok, hogy 2007-ben a Szent Erzsébet-emlékévben a hazai megemlékezés, holott saját szentünkről van szó, jellemző módon elmaradt a határon túli megemlékezésektől. Szent Erzsébet kapcsán sem beszéltünk Lisztről, holott ő írta a csodálatos Szent Erzsébet legendája c. oratóriumot. Erkel Ferenc is megbecsülésnek örvend, ezt bizonyítja, hogy az átdolgozott Bánk bán után az eredetit is műsorra tűzték. Az egyikben Peturt, a másikban Tiborcot alakítottam. A Dózsa Györgyöt is koncertszerűen két alkalommal előadtuk, amiben Zápolyát énekeltem. Ettől függetlenül Erkel más műveit is be kéne mutatni a magyar operaszínpadokon. Ami nekem szívfájdalmam, hogy Kodály Zoltánról mintha megfeledkeztek volna. Az egyik Bánk bán-elődás után megemlítettem, hogy nagyon tisztelem Erkel Ferencet mint zeneszerzőt, s mint embert, de zenéje számomra nem tisztán magyar. A legtisztább magyar zenét Kodály Zoltán írta. De sem a Háry János, sem a Székely fonó nincs repertoáron. Ennek a két darabnak a Magyar Állami Operaház állandó műsorának kéne lennie. Kodály, aki lélekben igaz, nagy magyar művész volt, az egész magyarságnak élt. A nemzet tiszta ügyét szolgálta.

 Ön viszont, ha nem is az Operaházban, de Párizsban elénekelte a Háry Jánost.

 –Az énekszólamok magyarul mentek, a mese pedig franciául, amit, mint az elbeszélő Háry, Gérard Depardieu adott elő. Egyszer feljött a színpadra is, és úgy helyezkedtünk el, mintha tükörképei lennénk egymásnak. Nagy siker volt Párizsban is, Montpellier-ben is. Nagyon kellemes volt a hangulat, kedvesek a kollégák. Egy jó produkciónak tartottuk. Egy kicsit megkésve érkeztem a próbafolyamatba, és ezért rögtön megkérdeztem a rendezőt a koncepciójáról. Erre azt felelte: nézze, ez a maguk ügye.

 A franciák miként fogadták Napóleon csatáját?  Azt, hogy a francia császár megadja magát Hárynak?

 –Nem volt ezzel semmi problémája a franciáknak, hiszen tudták, hogy mindez mese. Amikor a bécsi Konzerthausban énekeltem koncertszerűen a Háryt, egy osztrák színészházaspár mondta a mesét. A darabban utalnak a magyarok Bécs általi sanyargatására, de az osztrákok ezen nem háborodtak föl. Sőt egy olyan műsorfüzetet szerkesztettek, amiben mindent tényszerűen közölnek. A Háry Jánost Kodály a trianoni tragédia után egy nosztalgikus visszatekintésnek szánta. A bécsi prospektuson látható egy farkas, ahogy a havasokon üvölt a végtelenbe. Biztos vagyok benne, hogy a trianoni hangulatot ennél jobban kevesen tudták kifejezni. Ők leírták azt, amit Magyarországon még mindig csak a sajtó egy része mer feleleveníteni: a trianoni döntéssel az ország több mint 2/3-át elveszítette.

 Ausztriához is került magyar föld.

 –Ők ezt a tényt nem is tagadták le, és semmit sem szépítettek.

 Beszéltünk már a sztárokról, a magyar zeneszerzők megbecsüléséről, essen szó a minőségről. Ma egy énekestől megkövetelik a gyors felkészülést. Ez nem megy a minőség rovására?

 –Már régen úgy a hazai és külföldi színházi életben az a gyakorlat, hogy összesen hat hét jut a próbafolyamatra. Elvárják, hogy a művész a rendezői próbára teljes szereptudással jelenjen meg. Ez természetes. Viszont azt már kevesen tudják felmérni, hogy az énekesnek igazából mennyi időre van szüksége az igényes felkészülésre. Régebben sokkal több idő jutott erre. Azóta a művészek agyi és hangi kapacitása nem változott lényegesen. Bizony a rövid felkészülési idő a minőség rovására megy. Nem beszélve arról, hogy régebben jobb volt a technikai tudás és mégis, mivel a minőséget tekintették elsőnek, elégendő időt adtak a felkészülésre. Egy szerepet először szövegileg és zeneileg kell megtanulni, utána hangilag és technikailag felépíteni, hogy felkészült legyen a művész a színpadon bármilyen váratlan helyzetre. A mai gyakran ellentétes gyakorlat lerövidült időbeni elvárásokkal szinte programozza a problémákat. Éppen ezért a minőségi felkészülés érdekében elegendő időt kell biztosítani az énekesek számára egy adott szerep megfelelő elsajátítására.

 Édesanyám miattam nem lett a milánói Scala énekese

 Édesapja tenorista volt. Az Operaházban?

 –Nem, ő az Állami Népi Együttes kórusában énekelt. Ott kezdte, és ott fejezte be énekesi pályáját. Egy londoni turné után már csak a holtteste tért haza… Akik ismerték, azt mondták, több áriát csak tőle szerettek hallani. Annyira szépe énekelt, hogy könnyezett, aki hallotta. Édesanyám is énekelt az Állami Népi Együttesben, s mikor kint volt a kórus Olaszországban, titokban meghallgatást szerveztek neki. Ez még az ’50-es években, a vasfüggöny időszakában volt. Az Állami Népi Együttes, mint kultúrdiplomáciai teendőket ellátó énekkar turnézhatott a nagyvilágban. Édesanyámat az egyik legendás olasz karmester hallgatta meg, és a milánói Scala Turandotjába akarták rögtön leszerződtetni. Édesanyám ezt miattam nem fogadhatta el, hiszen akkor alig múltam egy éves, és attól félt, hogy soha többé nem találkozhatunk. Akkor ilyen korszakot éltünk. Ez az a korszak volt, amikor a kórusokban voltak olyan énekesek, akik hangi képességeikkel felülmúlták a szólistákat. A magánénekességhez viszont annak a felelősségtudatnak a vállalására is szükség van, ami ehhez szorosan hozzátartozik. Szüleim számára csodás varázs volt a világot járni, s akkor nekik mindez meg is érte.

 Önt más nem is vonzotta, mint az énekesi pálya?

 –Fiatalon elkezdtem énekelni, de csak később alakult ki az, hogy énekes legyek. Orvos, építész szerettem volna lenni. Az építészet most is érdekel, de amikor eldöntöttem, hogy énekes leszek, tudtam, hogy egy 24 órás hivatásról van szó. Emellett minden más csak hobbiként működhet.

 Azért itt meg kell küzdeni a létért, harcolni kell a fennmaradásért, egy énekesnek menedzselnie kell magát, tehát nem egyszerű az élet…Nem bánta meg a döntését?

 –Nem bántam meg. Valóban meg kell küzdeni a létért, de erről szól maga az élet, a küzdelemről.

 És mindez nem von el energiát a művészi munkától?

 –Tisztán a tudás soha nem volt elegendő. A menedzselés és az összeköttetések „sikere” a régebbi időben is kivívta mindig a maga százalékát, de hogyha megpróbáljuk az egészet matematikára átfordítani, a tényleges képesség és tudáshoz képest legfeljebb 20%-ot tehetett ki. Mára ez az arány igencsak megváltozott, félően túlsúlyba kerülve.

 Amint említette, sokáig tenor szerepeket énekelt. Miért váltott hangfajt?

 –Édesapám volt az egyik példaképem, s mivel ő tenor volt, én is az akartam lenni. Amikor énekelni kezdtem, több gégészt felkerestem, a legtöbb viszont azt mondta, hogy kifejezetten mély hangra utalnak a hangszalagjaim. Végül mire az egyik orvos azt mondta, lehetek tenor, akkor megnyugodtam, és ezt a vonalat követtem. Tudni kell, hogy az énekesi érettség később következik be, mint a biológiai, néha 20 év van a kettő között. Az énekesi érettség korába érve a természet megmutatta, hogy melyik is az igazi hangfajom.

 A tenorszerepek többsége a naív jófiú, míg a legtöbb intrikus bariton…

 –Ez sok esetben így van, de vannak kivételek. Jágo, az intrikus, egy remek szerep, érdekesebb Otellónál, amit tenor koromban koncertszerűen el is énekeltem. A gonoszság egyik szimbóluma Scarpia, ami szintén egyik kedves szerepem. Az Arabellában viszont pozitív főszerep jut a baritonnak. Több Wagner-bariton, illetve bassz-bariton szerepet énekeltem, így Hans Sachsot is, ami nekem a szerepek csúcsa, onnan már nincs tovább.

 Vannak még szerepálmai?

 –Természetesen, mint magyar énekesnek, fontos számomra, a Kékszakállú címszerepének alakítása. A Siegfried Wotanja után a Walkürben és a Rajna kincsében is el szeretném énekelni a „főistent”. A Walkürre ebben a szezonban Angliában lehetőségem is nyílik. Szintén szerepálmom a Bolygó hollandi, a szerepet már tudom, már csak el szeretném énekelni. Szívesen énekelnék a Hovanscsinában, és az Igor hercegben, és örömmel venném, ha valahol idehaza is felcsendülhetne Leoncavallo legutolsó operája, aminek címszerepét ugyan már énekeltem, de szívesen bemutatkoznék Magyarországon is azzal, ami a néhai nagy bariton-csillag, Tita Ruffo szerint az olasz szerepkör legnagyobb kihívása.

 A rendezésben mennyire fogadja el a modernet? Azt mondják, a fiatalok nem vevők arra, ha klasszikus jelmezben játszanak.

 –Ezt nem szabad ennyire kategorikusan kijelenteni. A fiatalok nem azt nézik, hogy modern, vagy klasszikus jelmezben játszanak, hanem, hogy az előadás jó és izgalmas legyen. Borzalmas, ha egy hagyományos rendezés poros és unalmas. Ha egy modern rendezésnél a koncepció nem végiggondolt és alaptalan, az pedig nem más egy önmegvalósító belső kényszernél. A modern és a hagyományos még nem minőség. Kovalik Balázs rendezővel dolgoztam már Elektrában, Fidélióban és a Napfogyatkozásban. Ezek modern rendezések, és a koncepciójuk végiggondolt. Kiindulásként nekem a konzervatív fogalma a jó megőrzését jelenti, de mivel a művészet egyik fontos alapja a fantázia, s ha ez jelen van, úgy a hagyományos, mint a modern rendezésnek megvan a létjogosultsága.

 Tanítással is foglalkozik?

 –Németországban tanítottam, itthon jóval ritkábban; nemrég mesterkurzust tartottam a Zeneakadémián Marton Éva felkérésére, ami számomra nagy megtiszteltetést jelentett. Nagyon élveztem az egyhetes intenzív munkát és örömömre szolgált meglátni, hogy a hazai földből továbbra sok tehetséges ember születik.

Mit gondol, mi kell ahhoz, hogy a Magyar Állami Operaház az élvonalba kerüljön?

 –Ha a meglévő értékeit megtalálják, és jól felhasználják, akkor bizony az élvonalba kerülhet az Operaházunk. Az értékeket fel kell ismerni, és helyükre tenni. Ez az első lépés, ami a minőség felé vezet. Több előadásunk világszínvonalú, s bármelyik nyugati nagy operaház produkciójával felvenné a versenyt. Szerénytelenségnek tűnhet , mivel magam is részese vagyok bariton főszereplőként , a már említet Arabella –produkciónak, de ebben az előadásban szinte kivételesen sikerült egy nemzetközileg is élvonalbeli gárdát létrehozni. Különös tekintettel a címszereplőre Sümegi Eszterre. Váradi Zita, Miklósa Erika, Wiedemann Bernadett, Szvétek László, Potyók Dániel, Fülöp Zsuzsa és mind élvonalba tartoznak. Nem mertem volna a saját produkciónkról így beszélni, ha nem maga a világhírű karmester, Stefan Soltesz mondta volna, mennyire örül ennek a szereposztásnak.

 Hogyan látja a hazai kultúraközvetítő intézmények helyzetét?

 –Jóval többet forrást kéne a kultúrára biztosítani, ahogy az oktatásra és az egészségügyre is. Mert ez a „hármas” nem más, mint maga az ember, aki test, lélek és szellem. Ha a német történelemre gondolunk, akkor látjuk, hogy a nehéz gazdasági helyzetben is sokat áldoztak a kultúrára. 1945 –re romba állt az egész ország. Észak-Rajna–Vesztfáliát a szén, vasérc megmentette, ám a déli tartományok szegények voltak, mert nem rendelkeztek ásványi kincsekkel, viszont politikusaik a kultúrába fektettek be, mert tudták, hogy a kultúra biztosítja azt az alapot és környezetet, amiben a tudományos és gazdasági élet felvirágzik. Ők ebbe hittek, és sikerült nekik is feltörniük, előnyüket a mai napig érvényesíteni. Ezt kéne a mindenkori politikai vezetésnek igencsak fontolóra venni.

NÉVJEGY:

Perencz Béla operaénekes (bariton) a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola elvégzése után –mestere Keönch Boldizsár volt – ösztöndíjat nyert Drezdába, majd tanulmányait Olaszországban folytatta, ezután pedig két évig tagja volt a bécsi Staatsoper stúdiójának. Tanárai voltak többek között a háború előtti időszak nemzetközileg ismert mezzoszopránja Tutsek Piroska, aki a Wagner-szerepekre hívta fel a figyelmét. A német hagyományok mellett a Battistini-féle olasz iskolában is jártasságot szerzett. Ott Maróti Magdolnától, az iskola utolsó Magyarországon élő képviselőjétől tanult. Szeretettel emlékszik Szabó Miklós, Szőnyi Ferenc operaénekesekre. Külföldi mesterei: Marta Lantieri, Otto Wiener és a drezdai karmester, Ernst Hermann. Fellépett Dortmundban, Hannoverben, Párizsban, Tokióban és Weimarban. Karrierje első évtizedében tenor szerepeket énekelt, az Operaházban még Parsifal szerepében mutatkozott be. Néhány éve fachot váltott, azóta bariton hősöket testesít meg. Főbb szerepei: Pizarro (Beethoven: Fidelio), Tiborc és Petur bán (Erkel: Bánk bán) Zápolya (Erkel: Dózsa György), Scarpia (Puccini: Tosca), Orestes (R. Strauss: Elektra), Arthur Koestler (Sári: Napfogyatkozás), címszerep (Verdi: Nabucco), címszerep (Verdi: Rigoletto), Germont (Verdi: Traviata), Ankarström gróf (Verdi: Az álarcosbál), Jago (Verdi: Otello), Wolfram (Wagner: Tannhauser), Telramund (Wagner: Lohengrin), Hans Sachs (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok), Amfortas (Wagner: Parsifal), Wotan (Wagner: Siegfried). 2009-ben Székely Mihály-emlékplakettet kapott.

Medveczky Attila