|
 2012.01.20.
A
tűzzománc mint technika csak járulékos eleme annak a képkibontó,
képet közre bocsátó útnak, amelynek művészet a neve. Jóllehet
az ilyen – végső soron a tűz kohójában kialakult, végleges
formát nyert – alkotást (akárcsak az üveget vagy a kerámiát)
többnyire az iparművészethez sorolják, de ennek is megvan a
becse.
A közvetítő erőben?
Az érték szinte örök (vagyis időtlen) őrzésében és továbbadásában?
M.
Gubán György mindkettőre vállalkozott. Hiszen az egyetemes
kultúrából valamit újra megmutatni – gondoljunk csak a
Biblia világhódító útjára, erejére – önmagában is tett:
az ezredek során kikristályosult tudás, tapasztalat, bölcselet
rögzítése. Tűzzománc kép (festmény? grafika?) formájában.
Láttató, a lehető legvilágosabb, legkifejezőbb erővel. Alázattal
a néző, a befogadó iránt
Szolgálatnak is
nevezhető az ilyesféle művészi alapállás. Valójában az is,
mint ahogyan az volt sok száz évvel ezelőtt a miniátorok, kódexmásolók
türelemmel végzett munkája. Hiszen a kézzel festett könyv
iniciáléja nem csupán a szövegeket díszítette, hanem
megmutatott valamit (valami láthatatlant) a másoló művész érzékenységéből,
személyiségéből is. Ebben a láthatón túliban a megörökített
arc és a megörökítő, vagyis a művész fizimiskája, kedélyvilága
egyaránt ott van. Ha végigtekintünk a reformáció nagyjainak
sorozatán – vélük ugyancsak megújult a szellem – látjuk-e
az elszántságot Luther Márton és Kálvin János arcán? És a
máglyára vitt, mert önmaga igazát meghazudtolni nem tudó
Szervét Mihály megfáradt pillantásában érzékeljük-e a bekövetkező
vég gyötrelmét? (Kálvin és Szervét vitájáról, átpoetizálván
az összeütközést, Sütő András mondott lényegeset a Csillag
a máglyán című drámájában.) S ha Angelina Jolie (2011)
mosolyos küldetésére pillantunk, vagy a Mindszenty József bíboros
(2011) mártírarcán is világoló igazságra – az előbbi
grafika, az utóbbi festmény – nem leszünk-e gazdagabbak?
Pedig
itt M. Gubán György csak figyelmes, a figurából kiolvasható
szellemet a maga pontosságában tűzzománc képpé avató közvetítő.
Ha ilyen átszellemülten tudja megidézni korunk élő hőseit,
hogyne lángolna „grafikai” irónja vagy ecsetje olyan
klasszikus, akár a hiedelemvilágból (jobbára a Megváltó
szeretetében újraolvasott Bibliából) ideemelt istenemberek
megformálásakor, mint a Jézus (2000), a Mária (2000), illetve
a Mária angyalkákkal (2011) című képek fókuszba emelt
szentjei!
Tűzzománcban
megörökített stációjárása is inkább a reneszánszig
visszanyúló klasszikus értékek fölmutatásában realizálódik.
Egy pillanatra sem lép ki a hagyományos történéseket mai
igazságokká emelő képszerkezetből – egy frissebb látásmód
talán még érzékletesebben adná vissza a golgotai sötétséget
szétoszlató világcsodát –, inkább azon évszázadok alatt
kikristályosodott tanulságait tudatosítja bennünk. Ha valamely
rokon művészeti ág, jelesül a költészet, alkalmas eme érzések
fölfokozására (már pedig alkalmas), hadd emlékeztessek Fáy
Ferenc, a három évtizede halott kanadai magyar költő 1975-ös
remekére, a Vigíliában (is) megjelent Keresztútra!
XIV.
stáció: Jézus holttestét eltemetik, „Nem vérzett már. Kezéből
savós homály szivárgott / s beomlott köldökéből az örvénylő
hideg. / A Domb úszott feléje, s a fuldokló virágok / száján
kifeslett sárgán, a rozsdás őrület. // Csöpp anyja hullt fölébe,
s a buktató sötétben / az ég nagy-lombú ágán a kék-arcú
halott. / Meleg szavak lobogtak, melyeket itt az éjben, a rányíló
tavasznak már el nem mondhatott. // S mikor rádőlt a szikla és
minden út beomlott, / s már csak vak árnya kéklett a rázuhant
falon, / kint mondták már a kertek és suttogták a bokrok: / mi
lesz harmadnapon!”
Mikor
a művész kiállításának meghívóján Kalkuttai Teréz Anya
gondolatait idézi – „Jézus az Isten. Jézus a vőlegény. Jézus
az élet. Jézus az egyetlen szerelem, Jézus mindenben minden. Jézus
az egyetlenem és mindenem” –, egyúttal rávilágít arra a
szent körre is, amelyen belül mozog, amely világi műveit
ugyancsak áthatja. Igaz, hogy a kamara kiállítás fő részét
a Stáció-sorozat (2011) tizenöt (!) és a Reformáció-arzenál
(2011) tizenkét tűzzománc képe teszi ki, ám az értékőrző,
a hagyományhoz közelibb vonulat mellett a zománcművész az
invenciózus, szabadabb „vonalvezetésű” műveit is
bemutatja. Elsőbben a két kis (15x10) remek, a Jeruzsálem
(2012) és az Aranyerdő (2011) érdemel említést. De M. Gubán
György kísérletező hajlama olyan művekben is megmutatkozik,
mint a lírai absztrakt jellegű az A szeretet lángja (2000), az
Univerzum (2000) és a talán túlságosan is szép tájkép, a
Magányos tölgy (2010).
Szakolczay Lajos
|
