|
 2012.01.27.
A „szochaza” kitüntetés
Amikor kiderült,
hogy a rendőr őrnagy valóban használhatatlan, korkedvezménnyel
nyugállományba engedték. Még nem volt ötven éves. Megkapta a
nyugdíját, rá még a „szochazás” kiegészítést, majd Gerő
László vezérigazgató elvtárs oda vette maga mellé és ezért
is elég jól kaszált.
Elég gyakran esik szó mostanában a volt kommunista
funkcionáriusok nyugdíjáról, a különféle magas kitüntetésekkel
járó előnyökről, de legfőképpen ezek csökkentésének,
megszüntetésének, visszavonásának szükségességéről.
Ha ezek szóba kerülnek,
nekem mindig a kitüntetések – a Szocialista Hazáért Érdemrend
és a Munkás Paraszt Hatalomért Emlékérem – jutnak eszembe,
s velük kapcsolatban is főleg a személyes élményeim.
Az 1970-es évek
legelején két őrnaggyal dolgoztam együtt, közös irodánk
volt. 1956 előtt mindkettő ávéhás tisztként szolgált. Mégsem
voltak egyformák, nem is nagyon csípték egymást. Az egyik, Szövérfi
László, valamilyen kertészetben dolgozott, mielőtt az államvédelmi
szolgálathoz került. A másik, aki később került közénk az
irodába, Katona Ottó, a háború előtt úri szabó segéd volt,
a háború alatt üldözött lett, a háború után azonnal a
kommunisták osztályellenségének üldözői közé állt. Szövérfi
kémelhárítóként az első szakmai mesterem volt. Katona elvtárs
odakerülésekor nekem, az ifjoncnak, külön bemutatkozott.
– Tudod elvtársam,
engem mindig oda helyeztek, ahol nagy baj volt, ahol a legnagyobb
szükség volt a rendkívül sokoldalú tapasztalatomra és
szaktudásomra.
Amikor kettesben
maradtunk Szövérfi Lacival az irodában, meg is kérdeztem tőle,
hogy mi az a nagy baj itt nálunk, ha már ezt az Ottót azért
helyezték ide, hogy kirángasson bennünket a lekvárból. A választ
is megkaptam rögvest.
– Nincs itt
semmi baj fiam! Ez a fing úr csak ugat. Nem ért ez semmihez,
csak a pofázáshoz. Azért lökdösik az egyik helyről a másikra,
mert nem tudják sehol hasznát venni. Kirúgni meg nem lehet,
mert „szochazás”.
Egy irodában
dolgoztam tehát egy hajdani ellenállóval, aki büszke birtokosa
volt a Szocialista Hazáért Érdemérem kitüntetésnek. A kíváncsiság
nem hagyott nyugton. Katona Ottó hőstetteiről ismét Szövérfi
Lacit próbáltam faggatni, aki rö-viden s tömören választ is
adott a kérdésemre.
– Lehuggyozta a
csendőr lovának a lábát! Azt csinálta! Az volt az ellenállása!
Ezt követően a
további részleteket már nem mertem firtatni. Közben azok a
mendemondák is eszembe jutottak, amelyeket az MSZMP Központi
Bizottsága első titkárának tulajdoní-tottak. Kádár János
állítólag egy alkalommal azt mondta – természetesen nem a
nyilvánosságnak szánva –, hogy ha Magyarországon annyi ellenálló
lett volna, ahány Szocialista Hazáért Érdemrendet kiosztottak,
a háború alatt elmaradt volna az ország német megszállása,
mert a csapataikkal még a határ közelébe se mertek volna jönni.
Mivel Katona Ottó
volt az egyetlen „szochazás”, akivel ilyen közeli
kapcsolatba kerültem, egy alkalommal négyszemközt mégis rákérdeztem
a hősies ellenállása mibenlétére. Láthatóan váratlanul érte
a kérdés, erősen gondolkodott is azon, hogy mit válaszoljon. Végül
mégis rászánta magát.
– Mit csináltam?
Mit csináltam? Hát nyolcas ifi voltam. A Gerő Lacival, tudod az
INTERAG vezérével voltam az ifi mozgalomban.
– Na jó, de mégis
mit csináltatok?
– Kijártunk a
Vasas meccsekre. Kezünket ökölbe szorítva és fölemelve, tüntetve
szurkoltunk, hogy „hajrá Vasas! hajrá Vasas!”
– Ez volt az
ellenállás?
– Ez hát! Miért,
hát ez nem elég? Tudod te, hogy milyen veszélyes volt ez?
– Tudom, persze
hogy tudom. Ezért kaptad a Szocialista Hazáért Érdemrendet?
– Ezért hát!
Rá kellett jönnöm,
hogy Szövérfi Lacinak tényleg igaza volt. Sőt, ő még túl is
értékelte Katona Ottó bátorságát. Mert lecsurgatni a csendőr
lovának a lábát valóban veszélyesebb, mint a Vasasnak öklöt
rázva szurkolni. Ha ugyanis a csendőr lovának momentán nem
esne jól, hogy a lábát vizeldének nézik és rúgni találna
egy hatalmasat, akkor Katona Ottó épkézláb emberként aligha
vehette volna át a „szochazát”.
Amikor nálunk is
kiderült, hogy Katona Ottó r. őrnagy valóban használhatatlan,
korkedvezménnyel nyugállományba engedték. Még nem volt ötven
éves. Megkapta a nyugdíját, rá még a „szochazás” kiegészítést,
majd Gerő László vezérigazgató elvtárs (mellesleg akkor még
állambiztonsági SZT tiszt) oda vette maga mellé valami fullajtárnak
és ezért is elég jól kaszált. Katona elvtárs vígan élt
volna, amíg meg nem hal. De beütött a krach. Amikor Gerő Lászlót
kipenderítették az INTERAG-tól, az ő másodállásának is
befellegzett. A „szochazás” pótlék azonban maradt.
Néhány évvel később,
úgy az 1970-es évek derekán az apró termetű Polacsek Kálmán
őrnagyról is váratlanul kiderült, hogy ellenálló volt. Többek
szerint addig ő sem tudott róla. Meg is kapta, igaz immár jól
megkésve a Szocialista Hazáért Érdemrendet. Nem sokkal később
volt valami ünnepség, ahol a nyugdíjasok is jelen voltak. Ekkor
beszélgettem Szövérfi Lacival, aki szintén nyugdíjas volt már
és emellett portáskodott a Magyar Rádiónál. Kérdeztem tőle,
hogy mit szól Polacsek elvtárs kitüntetéséhez? Meg ahhoz,
hogy évtizedek múltával jött rá arra, hogy ellenálló volt?
– Későn érő
típus a törpe. Meg aztán, most találta meg a két tanúskodót,
akik igazolják a hős ellenállását. Nehéz ám hamis tanút
találni, fing úr!
– Na, ne marháskodj,
már Laci! Kinek állna érdekében tanúskodni egy ilyen kitüntetési
ügyben?
– Kinek? Hát
annak, aki maga is „szochazás” akar lenni. Összeáll három
ilyen vén trotli és körbeigazolják egymást. Mindegyiknek közeleg
a nyugdíj, jól jön majd nekik a „szochazás” kiegészítés
vagy pótlék vagy mi a fene.
Ezek után már
semmi okom nem volt, hogy kételkedjek Kádár elvtárs igazmondásában,
már ami a „szochazásokat” illeti.
A másik magas kitüntetést,
a Munkás Paraszt Hatalomért Emlékérmet az 1956-os forradalom
alatt és után tanúsított bátor kommunista helytállásért
osztogatták. Történeti kutatásaim alapján számtalan példát
tudnék említeni, amikor az elvárt bátor helytállásnak még a
nyomait sem lehet felfedezni. Nem véletlenül olvashattam
valahol, hogy ezt a kitüntetést azok kapták 1957-ben, „akik a
felkelést leverők oldalán kitüntették magukat”. Én ebben a
mondatban a „kitüntették magukat”-ra kaptam föl a fejem.
A sok levéltári
példát mellőzve ismét egy személyes tapasztalatomat említem.
Ugyancsak az
1970-es években a BM III/III Csoportfőnökségről kipateroltak
egy tisztet, aki mellesleg valami kádergyerek volt, egy
miniszternek a fiacskája. Áthelyezték büntetésből a BRFK Állambiztonsági
Szerve belső elhárító osztályára, így személyes
kapcsolatom vele nem volt. Ez a Nagy elvtárs (az utónevére már
nem is emlékszem) büszke birtokosa volt a Munkás Paraszt
Hatalomért Emlékéremnek. Amikor ez kitudódott, többen, főleg
az idősebbek, azzal élcelődtek, hogy Nagy elvtárs bátor helytállása
az volt, hogy az „ellenforradalom alatt nem trottyintott be a
gatyába”. Nagy elvtárs ugyanis a forradalom alatt, 1956-ban 14
éves volt, 1957-ben pedig, amikor a megtorlás legjava folyt,
csak 15 éves lehetett.
Bálint László
|
