|
 2012.07.06.
85 éve született
Ilosfalvy Róbert
A Kossuth-díjas magánénekes, a Magyar Állami
Operaház örökös tagja, mesterművésze az egyik legemlékezetesebb
Bánk bán és Des Grieux lovag volt, a világ számos híres
operaházában ünnepelte őt a közönség. Ilosfalvy Róbert Hódmezővásárhelyen
született 1927. június 18-án. Fontosabb tanárai Szabolcsi
Bence, Kodály Zoltán voltak, az énektechnika alapfogásait Molnár
Imre, Jászó Györgyné, Lendvai Andor keze alatt sajátította
el. Évfolyamtársa volt mások mellett Erdélyi Miklós, Kovács
Dénes, Melis György, Réti József és Várhelyi Endre is.
1953-ban Bukarestben Világifjúsági Találkozót rendeztek, ez a
szocialista világ fiataljainak nagy megmérettetése volt
akkoriban. Magyarországot Melis György, Házy Erzsébet, Szőnyi
Olga és Ilosfalvy képviselte a műfajban, s még olyan nevek is
előfordultak a mezőnyben, mint Nikola Nikolov, Nicola Herlea
vagy Ludovic Spiess. A kollégákat megelőzve az opera kategória
első díját Ilosfalvy Róbert hozta el. S milyen az élet: a döntőben
Bánk nagyáriáját és Walter versenydalát adta elő. Ekkor üzent
neki előéneklés és meghallgatás nélkül Tóth Aladár, az
Operaház igazgatója. Az ifjú Ilosfalvyt Dárday Andor, a legendás
hírű művészeti titkár fogadta, aki minden különösebb
magyarázkodás nélkül a kezébe nyomta a Hunyadi László
zongorakivonatát, azzal, hogy 1954. május 8-án lesz a premier.
1954-ben operai tag lett tehát. Megindult a pályán, s mindjárt
főszerepekkel. A Szöktetés Belmontéja, az Anyegin Lenszkije, s
a Traviata Alfrédja voltak első színpadi figurái. Ezt követte
a Hoffmann, majd a Fra Diavolo címszerepe 1959 tavaszán, igazán
átütő sikerrel. Ilosfalvy ebben a korszakban jó megjelenésével,
szép hajlékony, karcsú hangjával és biztos magasságával tűnt
ki pályatársai közül. E hangadottságok leginkább Puccinire
predesztinálták, így az olasz mester első főszerepe sem késlekedett
sokáig. Ez pedig a Bohémélet Rodolphe-ja volt. Nádasdy 1937-es
felújítása méltán lett reveláció. Ferencsik János csupa
fiatalt vont be a produkcióba, a főbb szólamokat Ilosfalvy
mellett Házy Erzsébet, Koltay Valéria, László Margit, Melis
György, Palócz László és Bende Zsolt énekelték.
1961 decemberében a Manon Lescaut premierje
zajlott le Gardelli pálcája által. Des Grieux szerepe ezt követően
szinte hozzánőtt Ilosfalvyhoz, szinte valamennyi fontos helyen
előadhatta (Berlinben, Koppenhágában, Londonban, Moszkvában, Rómában,
San Franciscóban, és még számos, kevésbé ismert operaházban).
A szerep ezt követően három évtizedig állandó társául szegődött,
s az első tizenöt évben szinte szimbólumszerűen. Három
nyelven, magyarul, olaszul, németül énekelte. A hatvanas évek
közepén a Brankovics György, a Borisz Godunov főszerepei után
a fajsúlyosabb Verdi-hősök következtek. Ekkor énekelte el A végzet
hatalma és Az álarcosbál tenorszerepét. Ez idő tájt már
kacsintgattak rá a külföldi operaházakból és koncerttermekből.
Rendszeresen járt koncertezni Bécsbe is (elsősorban a Missa
Solemnis, a IX. szimfónia, A teremtés és Az évszakok szólóit
énekelte). A nagy menetet egy amszterdami Iphigenia Taurisban indította
el, Alberto Erede dirigálásával 1964-ben. Ezt követte a
bregenzi fesztiválon Páris szerepe Offenbach Szép Helénájából,
majd Kertész István vezénylete alatt a Manon Lescaut, s
Ilosfalvy immár menthetetlenül elindult a világhír felé.
1966-ot írtunk - ekkor már majdnem negyven esztendős volt.
Magyar férfiénekes sem előtte, sem azóta
nem futott be olyan fényes karriert, mint ő. Ahogy külföldi évei
kezdetén a Des Grieux volt Ilosfalvy emblematikus szerepe, úgy a
pálya második felében Walter lett az. A nevesebb Sachsok listája
is félelmetes: Theo Adam, José van Dam, Karl Ridderbusch,
Manfred Schenk, Hans Sotin, Bernd Weikl. A 90-es évek közepén,
amikor már Budapesten is énekelhette Waltert, hirtelen egyszerre
betegedett meg mindkét operaházi művész, aki Sachsot alakította.
A színházi titkár a környék összes baritonjánál próbálkozott
- eredménytelenül. Utolsó kísérletképpen az előadás előtt
két nappal Manfred Schenknél kopogtatott. A kitűnő
basszbariton előbb elhárította a kérést, de amikor kiderült,
hogy Ilosfalvy lenne a partner, mégis elvállalta a beugrást. Az
eredmény az évtized legjobb hazai Mesterdalnokok-előadása
lett. A két művész nagyszerű egyetértésben zajló fellépése
a társakat is felvillanyozta, s inspirálóan nagy előadás született.
A magyar közönségnek sokáig kellett várnia Ilosfalvy
Walter-bemutatkozására. Bár 1982-ben visszaszerződött
Budapestre, csak olasz szerepekben (és Bánk bánként) tűzték
ki előadásra. Ezzel párhuzamosan közben sorozatosan énekelte
a Stolzingit a világ fontosabb helyein. 1983-ban a Covent
Gardenben (Lucia Popp, Hans Sotin, Geraint Evans és Robert Tear
partnereként, Colin Davis pálcája nyomán), 85-ben Brüsszelben
(Karita Mattila és José van Dam mellett, John Pritchard vezényletével),
86-ban Firenzében (megint Lucia Popp, Bernd Weikl és Herman Prey
színpadi társaként, Zubin Mehta irányításával). Mindeközben
az Operaház vezetése (élen Petrovics Emillel) itthon nem volt
hajlandó kitűzni őt a szerepre, mert "csak" németül
tudta azt. S közben jöttek-mentek a középkategóriás külföldi
tenoristák, akik el-elénekelték Waltert - persze ők is németül.
A jég 1991-ben tört meg, onnantól kezdődően viszont évekig
csak őt hallhattuk. Ekkor 64 esztendős volt. A művészpályán
végig kifogástalan életet élt, a magánembert mindig háttérbe
szorította, alárendelte a művészetnek. Rendkívüli intenzitással,
lobogó temperamentummal készült előadásaira. Művészi munkáját
1962-ben Liszt Ferenc-díjjal, majd 1965-ben Kossuth-díjjal
jutalmazták. A művész 2009-ben hunyt el.
emma
|
