Az elmúlt hét eseményeit Tom Lantos tekerte fel a butaság főtengelyére. Vendégkénti, azaz nem hivatalos megjelenése a magyarországi rendszerváltási operett felvonásvégi fináléjában, s az, hogy félretolta nemcsak a karmestert, a bonvivánt, a primadonnát és a szubrettet, s fenyegető szavait közvetlenül a közönséghez intézte – „nem lesz támogatás, nem lesz turizmus!” – arra enged következtetni, hogy nem hívatlanul érkezett mégsem. Azok hívhatták, akik éppen ezeket a szavakat akarták a szájába adni, csak hát azok is elszámították magukat. A nép mégsem fél annyira, amennyire félni látszik, és noha nem tapasztalja kielégítő mértékben a demokráciát, a függetlenséget és a szabadságot, azoknak a szájából, akik a legtöbbet áriáznak a szabadságról és a demokráciáról, nem fogadja el a fenyegetőzést. Valami öntudat még maradt benne.

Máshoz van szokva: valódi fenyegetéshez. A valódi fenyegetés – 45 évig részesültünk belőle – a Barátság Kőolajvezetéken jött, és mindig megbonthatatlan volt és testvéri. Kenetteljes szavak, hányingeres szájcsókok övezték a soha ki nem mondott, de mindig jelenlévő fenyegetést. A legnagyobb fenyegetés az volt, hogy mindig és szüntelenül szeretnünk kellett azt, aki nemcsak fenyegetett, hanem ki is zsákmányolt, és aki annyiszor letiport bennünket. Nem a szibériai száműzés lehetősége, hanem a Lomonoszov Egyetemen kezdődő karrierek jelentették a legsötétebb kínálatot a magyar jövő számára.

És akkor most megérkezik Budapestre egy amerikai képviselő, és egy neki és sok másnak nem tetsző politikai dolgozat egyes állításai és kitételei miatt pénzelvonással és turistatávolmaradással fenyegeti meg a magyarságot?

De hát a magyarság ezt egyszerűen nem érti. Hol marad a Barátság, a szájzár, a Lomonoszov, hol van a megbonthatatlan egység? Egyszerűen hihetetlen, hogy ki is lehet mondani.

Az emberek továbbmennek. Rálegyintenek. Ez komolytalan. No, nem azért, mert ekkora megtiszteltetést, hogy a kongresszusban órákon át és minden tévécsatornáján az Államoknak ezzel a tanulmánnyal ígérte foglalkozni Tom Lantos, amit még egyetlen magyar, még Kossuth Lajos sem kapott, meg, sőt még a legnagyobb magyar író, Konrád György sem részesült ekkora megtiszteltetésben, hanem azért, mert a fennen kimondott politikai fenyegetés teljességgel szokatlan a mai világpolitikai gyakorlatban, s ha véletlenül előfordul, akkor mindjárt követik a tengeralattjárók, a repülő erődök, a bombák és a sivatagi előnyomulások.

Tom Lantos viszont magánemberként, civilben kezdte magas hangon, és stílusából a Nyilvánosság Klub Kenedi Jánosának férfide-sodorjára és Haraszti Miklósnak a kulturális bizottságbeli lecsapásaira lehetett ráismerni, de a fenyegetés mögött sehol nem érződött a harcászati elszántság. Ettől az egész léggömbszerűvé vált. Bocsánat, ez így talán túlzás. Lufiszerűvé.

Pedig nem az. Ez a fenyegetés komoly. Természetesen nem az amerikai kongresszustól jön és nem az amerikai néptől, hanem Tom Lantostól és magyarországi barátaitól. Ez a fenyegetés azt akarja tudtára adni a riadt kis magyar népnek, hogy jó lesz vigyázni. Jó lesz vigyázni, mert a markunkban vagytok. Jó lesz vigyázni, mert kiéheztetünk, kirekesztünk, kihagyunk benneteket. Fogadjátok el, amit mi mondunk, küldünk, vetítünk, sugárzunk nektek. És ha mi rámutatunk közületek valakire, aki nekünk útban van, azt vessétek ki magatok közül. A Nyilvánosság Klub és vidéke kijelöli az áldozatot, a zsebünkben lévő sajtó belevagdossa a pikákat, mint a bikába az arénában, s aztán beugrik a színre egy Tom Lantos és nem ledöfi – ó, arra már nincs szükség a demokráciában –, hanem kitámogatja a küzdőtérről a száz sebből vérző, tántorgó megjelöltet.

A végcél egy állapot elérése. Legyen nagy lemondás a lelkekben. Törődjön bele a magyarság, hogy kegydíjas lett. Ha jól viseli magát, kap, ha nem, nem. Viselje jól magát. Hagyja, hogy a privatizáció úgy folyjék, ahogy folyik, a tévé úgy Közjátékozzon, ahogy közjátékozik. Törődjön bele, hogy a törvénytelenül hatalomba csempészett intendáns pökhendien paran-csolhat a törvényesen kinevezett alelnöknek, törődjön bele, hogy kibabrálnak vele. És végül ne legyen bátorsága megmondani, hogy Tom Lantos nem Amerika, és magyarországi felkészítői és ajnározói nem Magyarország, hanem csak részei ennek is, annak is.

S végül: szokja meg, hogy fenyegetve van. Meg lehet szokni. Csak le kell szokni az utcán való járásról, és helyette osonni kell. Le kell szokni a beszédről, a gondolkodásról – a Néhány gondolatról különösen – és helyette igeniskérlekalássanozni kell, bárgyú vigyor kíséretében.

Tom Lanos budapesti barátai sugalmazására egy eltartási szerződés felmondásával fenyegette meg a magyar közéletet, de a fenyegetés otromba módja következtében hirtelen ki-ugrott, hogy még az első ételhordónyi főzelék-feltéttel (lencse) sem érkezett meg, még az illatát sem érezzük.

Puskaporszagot annál inkább. Háború van. Washingtonból azt jelentették, hogy több külügyi tisztviselő lemondott éppen a jugoszláviai háború hanyag kezelésének következtében. Lehet, hogy olyan személy is van közöttük, aki benne volt, vagy legalább látta Tom Lantosnak és körének egyik valóban megtörtént kongresszusi produkcióját.

Történt ugyanis, hogy az iraki–kuvaiti háborút megelőzően találtatott egy arab hölgy, bizonyos Nazyrah, aki eskü alatt vallotta egy bizottság előtt, hogy saját szemével látta, amint az iraki katonák levették az inkubátort a kuvaiti kórházban a koraszülöttekről, s így azok elpusztultak. Aztán megindult az iraki háború, majd véget ért. A vallomást tevő hölgyről pedig kiderült, hogy soha nem is járt Kuvaitban. Vizsgálat indult a kongresszus félrevezetése miatt. Vendégünk is érintve volt benne.

Egyébként magyar cégek hathatós közreműködésével már eloltották az ötszázvalahány égő kuvaiti olajkutat, amelyek mérhetetlenül sok füstöt és kormot juttattak a légtérbe, de Kuvaitban a felszabadított, világ legdrágább viharával megmentett kisállamban semmit sem változott a rendszer. Nincs demokrácia. Sőt, a vesztes, az agresszor államban is ugyanaz a Husszein uralkodik és gyilkol, aki ellen többek közt Tom Lantos ügyködése következtében is felvonultatták az amerikai flottát.

Nem oszthatjuk tehát Tom Lantos képviselő úr magabiztosságát, amivel csak ezt az egy témát ajánlja megvitatásra képviselőtársainak, s ugyanakkor nem tart attól, hogy a Sivatagi Vihar egyenes közvetítései után az akciófilmek izgalmához szokott közönség esetleg unni fogja egy magyar vonatkozású esztétikai-politikai ügy elemzését?

Egyáltalán: nem kellene számolni most már a megunással, mint történelemalakító tényezővel?