|
 2012.07.13.
Laci bácsi
magyar sorsa
Száz éve, 1912. július
1-jén született Somogyi László, tiszteletbeli kanonok, címzetes
esperes, Pestszentlőrinc-Pestszentimre első díszpolgára, a
Havanna-lakótelepi Szent László Plébánia első plébánosa.
A mostani szlovák-ukrán
gúnyhatár tőszomszédságában, Dobóruszkán született. Alig
nyolc éves, amikor szülőfaluja Masaryk Csehszlovákiájához
került. Kántortanító édesapja kerekperec kijelentette: „Én
pedig megyek haza a szülőföldemre, és inkább követ hordok,
minthogy a cseheket szolgáljam!”
A család Vácra
került, ahol Somogyi László előbb a piaristákhoz, majd a
szemináriumba járt. Az isteni gondviselés úgy intézte, hogy
Laci bácsi épp Pestszentlőrincre, arra az Állami Lakótelepre
került, amelynek lakóit nagyobbrészt trianoni menekültek
alkották.
A világtörténelem
legtisztább forradalmát, 1956-ot „élesben” szolgálta végig.
A megtorlás, és a gulyáskommunizmus éveiben megesett, hogy az
üres templomnak tartotta meg a szentmisét, de olyan sohasem
esett meg, hogy a mise elmaradt volna.
Kitartott, mindvégig
kitartott, makacs tisztességgel, mély, Istenbe vetett hitével.
Az 1970-es években
jött a döntés, hogy az Állami-telep helyén egy új lakótelep
létesül s a katolikus és az unitárius templomot is lebontják.
Laci bácsi ekkor összefogott a szomszédban lévő unitárius
lelkésszel, Huszti Jánossal, és közös fellépésük eredményeképpen
megtörtént az, ami a kommunizmusban talán sehol sem: a
templomok köré építettek fel egy új lakótelepet.
Hetvenen túl,
amikor más már csak a karosszékében üldögél, Laci bácsi építkezni
kezdett. A templom melletti, parlagon heverő területre álmodott
egy plébániaépületet. Hittantermekkel, paplakásokkal, közösségi
térrel. Nem csekély
viszontagságok árán, de végül mégiscsak megépült a plébánia
a Havanna-telep közepén. Isten ajándékából Laci bácsi is
megérhette még az átadást és azt, amint a hívek „belakják”
a szép épületet.
A Magyar Fórum
egykori munkatársa, Szüle Zsolt javaslatára – Laci bácsit
felterjesztették a díszpolgári címre. Somogyi László kanonok
úr 1990. december 23-án
vehette át a kitüntetést és a díszoklevelet.
Ő
már a ’80-as évek közepén is fel-felemlegette Trianont egyes
szentbeszédeiben, kiemelve, hogy egyetlen nemzet sincs a Földön,
amellyel azt merték tenni, amit velünk, magyarokkal tettek.
„Emlékét
megőrizzük” – mondjuk, írjuk, hangoztatjuk előszeretettel
az elhunytakról. Aztán
a valóság az, hogy vagy megtartjuk ezt az ígéretet, vagy nem,
és általában bizony nem...
Laci bácsit a
sorsa, a hamisítatlan magyar sorsa miatt sem feledhetjük!
Kovács
Attila
|
