vissza a főoldalra

 2012.07.13. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Közép-Európa hó alatt

Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, azt történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen?

 A kijelentéssel, mely szerint a magyarság több mint ezer esztendő közép-európai történetének most, 1956 után, halálos fenyegetettséggel terhes korszakába jutott, Európa különböző helyein ellentétes fogadtatásra lehet számítani. Vannak, mégpedig éppen itt, a Kárpát-medencében, akik kárörvendezve nézik ezt a folyamatot, akiknek megannyi tettük éppen ennek elősegítésére irányul, de éppen a magyar etnikum felszámolásának zavartalan folytathatása érdekében leplezik kárörvendésüket, sőt megbélyegzik mint nacionalistát azt, aki a magyar nemzethalálról szól. Mások, elsősorban Nyugaton, a racionalizmus és az építő tárgyilagosság neveltjei szenvedélyes nemzeti romantikát és idejétmúlt kultúrpeszszimizmust vélnek kihallani ebből az állításból. Ezek is úgy vélik, hogy ez az állítás csak a hirdetőjét jellemzi. Megint mások, s ezek többnyire csöndben tépelődő, megszomorodott magyarok, szeretnék meg nem hallottá tenni ezt a kijelentést.

Ez a vegyes fogadtatás maga is válságtünet: az európai ítélőképesség megzavarodását mutatja. Európa már észre sem veszi, hogy fél lába, vagy legyünk szerényebbek, a kisujja lefagyott. Magyarországról másféle hírek vannak elterjedve világszerte. A nyugati újságolvasó és tévénéző úgy van értesülve, hogy éppen a magyarországi állapotok közelítik meg leginkább a liberális demokrata fogyasztói modellt a keleti blokkban; hogy itt a legtöbb a viszonylagos szabadság, az áruválaszték itt a legnagyobb, a magánszféra itt a legkiterjedtebb. S ez tulajdonképpen mind igaz is. Ez azonban egy nemzet életének csak az úgynevezett zsurnálképe, turistaarca.

Magyarország ez alatt az anzixfelület alatt első a népességfogyásban, az öngyilkosságban, a középkorú férfilakosság mortalitásában, az alkoholizmusban és a családszétesésben, de a mai magyar társadalmat még ezekkel a sötét statisztikai adatokkal sem lehet jól jellemezni. Mert a lényeget nem is lehet újságban közzétenni, televízióban kommentálni, azt egyszerűen át kell élni ahhoz, hogy meg lehessen érteni. A halálos fenyegetettség lényege ugyanis az az erkölcsi mélypont, az a nihil, amivel a mai magyarság zöme ezt az állapotot elfogadja.

Ennek a mindenre ránehezedő nihilizmusnak éppen ez a lényege, hogy ezeknek a halálos tényeknek a szorítását szinte mindenki megéli, de a pillanatnyi érdekek zűrzavarában a szembenézést, továbbá az orvoslás irányába teendő lépéseket elhárítja magától.

Ebben a társadalomban csak akkor szisszen fel minden réteg és minden csoport, ha a megszokott, a napról napra történő jövőfelzabáló ténykedésében megzavartatik. Ebben az erkölcsi tompultságban éppen úgy osztozik a vezető réteg és az őt szolgáló technokrácia, mint a sokat emlegetett „dolgozó nép”.

Az úgynevezett közmegegyezésen, amely kifejezés a rendszer első számú ideológiai szlogenje lett a maga legitimálásúra, de amelynek ezt a fenti, nihilbe csüngő valódi tartalmát soha nem szabad felfedni, csak két népcsoport van kívül: az országon belül a legszegényebbek, akiknek elemi létfeltételeik megteremtéséhez annyi energiára, késztetésre és annyi elszántságra van szükségük, hogy közben nem érnek rá belesüllyedni a nagy nihilbe, az országon, a határokon kívül pedig azok a magyarok, az ezeréves magyar nemzetnek azok a teljes jogú tagjai, akiket a nemzeti elnyomás és a beolvasztás elleni tiltakozás ellenszéruma óv meg a közömbösségtől. Az öregek, a kisnyugdíjasok, a sokgyermekesek és a kezdő fiatalok tartoznak ebbe a kétmilliónyi csoportba idebent és az erdélyi falvakban és a felvidéki kisvárosokban és apró nemzetszigetekben élő ugyancsak két-, két és fél milliónyi tömegbe odakint. Rájuk nem vonatkozik semmiféle közmegegyezés. Ők csak szenvednek.

Nem tiszta dolog a Kárpát-medencében kisebbségi sorsba jutott Romániában, Szlová-kiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság érdekében szót emelni úgy, hogy ezt a lehangoló tényt elhallgatja valaki. A magyarság sorsát itt, a Kárpát-medencében egészében kell látni és vizsgálni. Ez természetesen nem lehet menlevél a magyarüldözésre. A felszólalás erkölcsi alapállása csak ez lehet: a saját felelősségünk megállapítása, a saját helyzetünk feltárása és a bűneink bevallása. Ebben az értelemben tehát le kell szögezni, hogy ha a Magyar Népköztársaság területén egy, a mostaninál egészségesebb, demokratikusabb és öntudatosabb magyarság élne, akkor a mostani magyarüldözés, beolvasztás sem Romániában, sem másutt így, ebben a mértékben, még ezek között a geopolitikai meghatározottságok között sem volna lehetséges. A kisebbség elnyomásának, az ultranacionalista üldözőknek, a beolvasztás taktikusainak és stratégáinak most nemcsak a magyarság hatalmi gyengesége, kivérzettsége, hanem az a fentebb vázolt erkölcsi hanyatlása, öntudatának alig pulzálása adja meg a bátorítást. A kisebbségi kérdésben nevetségességig menő egymásra mutogatás folyik a magyarság köreiben. A Nyugaton, főként Észak-Amerikában élő egy-másfél milliónyi magyar hangadó szócsövein keresztül elsősorban a magyar kormány e kérdésben mutatott tehetetlenségét, bűnrészességét rója fel, és egy vékony és áldozatkész rétegét leszámítva, amelyik megpróbál ésszerű együttműködést kialakítani, és a helybeli közvélemény és a politikai erők rokonszenvét és támogatását elnyerve segíteni, a nagy tömeg közömbös és még emberbaráti adakozásra sem hajlandó, pedig a Nyugatra kisodródott magyarság a kezdeti akklimatizálódási nehézségek után túlnyomó többségében megtalálta és megteremtette magának a maga normális, a jó közép szintjén mozgó egzisztenciáját, és képes volna akár dollármilliókkal is az erdélyi magyarság segítségére sietni. (Más körülmény az, hogy ennek a segélynek a bejuttatása milyen nehézségekbe ütköznék, és megint más, hogy ez a segély gyakorlatilag nem létezik. Ez a tragikus körülmény.)

A magyar kormányzat visszautasítja ezt az emigrációból ellene irányuló vádat, és a geopolitikai rögzítettségekre hivatkozik. Ilyen vád azonban belülről is éri. A hazai értelmiség egy kicsiny, de korántsem jelentéktelen csoportja úgyszintén elégedetlen a kormány magyarságpolitikájával, és ennek hangot is ad, mire a kormányzat repressziókkal él vele szemben, mert a kisebbségi kérdésben tanúsított mulasztásainak vagy közönyének a felhánytorgatásában legitimitásának a megkérdőjelezését látja. Ezek a felszólamlások ezt a felhangot valóban tartalmazzák is. Így áll elő az a rendkívül felemás helyzet, hogy Magyarországon valaki hátrányos helyzetbe kerülhet azért, mert felemeli a szavát a Magyar Népköztársaság határain kívül élő magyarság érdekében.