vissza a főoldalra

 2012.07.20. 

Tiszaeszlár az életet ünnepelte

A XII. Eszlári Aratónap

Július 7-ére Tiszaeszlárra a XII. Aratónap ünnepségeire hívott meg Nagy Tibor polgármester. Hogyne mentem volna az aratóünnepre. Vagy jó 40 évvel ezelőtt jártam hasonló találkozón. Akkor más szelek fújtak. Nagyüzemi ünnepségek voltak. Kombájnok arattak, gőgös sorban vonultak a hatalmas táblákon és borotválták a földeket. Aratóünnepek augusztus 20-án voltak. Ezek nem annyira követték a régi hagyományokat, politikai ünnepnek számítottak. Ünnepeltették a néppel augusztus 20-át, az Alkotmányt meg az új kenyeret. Valami repedés akkor történt a dologban - a 80-as évek vége felé -, amikor áremelést is bejelentettek erre az időszakra. Hogy milyet, már meg nem mondom. Annyit tudok, hogy a Lúdas Matyi - Árkus úr főszerkesztésében - megjelent, és a címoldalán ott szerepelt az ünnepi köszöntő: Éljen augusztus 20! A 20-a át volt húzva, és helyette kiírták: Éljen augusztus 22,50! Nem baj, Árkus főszerkesztő ugyan kikapott a pártközponttól, de azért a kombájn szérűkön megterítettek, és az emberek megették a birkapöröltet krumplival, és megitták a sörüket, majd mindenki hazament.

 Ez az eszlárihoz hasonló aratónap, ez más, merőben más, alapjaiban más. Most beszámolómban elmesélem, hogyan történt 2012-ben az aratónap számos eseménye.

Tiszaeszlár messze van, inter cityvel utaztam Tokajig, onnan meg autóval vittek a községbe. Megjegyzem, ez a táj az ország legromlatlanabb vidéke. Tokaj gyönyörű, megifjodott. Megyünk alig 20 kilométert, és nemsokára beérünk a mi falunkba, Tiszaeszlárra, de előtte keresztül mentünk Tiszanagyfalun is. Tiszanagyfalu – álljunk meg egy szóra. Ez Toldi Miklós faluja. S már mondom is magamban a Toldi első énekéből a jól ismert sorokat: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Mint most. Szinte perzsel a levegő, olyan hőség van. Látni már az útról is, hogy a szőke búza megbarnult, az aszály miatt a búza gyökere korán felszakadt, a szemek megszorultak, de azért a hektáronkénti 35 mázsa átlagtermés csak meglesz. De majd meglátjuk, milyen az aratónapi aratás a községben. Persze ennek a kevesebb termésnek előzménye is van. Az előző kormányzatok csak vitték a mezőgazdaságból is a pénzt, így kevesebb jutott műtrágyára és gondoskodásra. Kisebb az állatállomány, tehát kevesebb a tápanyag a földekben. Ez is ok arra, hogy kevesebb teremjen.

De megérkeztünk Tiszaeszlárra, egyenesen be a templom melletti árnyas-ligetes Ádám-kertbe. Szimpatikus fiatal pedagógus kalauzom vezet be a sokadalomba. Sok-sok asztal és pad egymás mellett, ott már jócskán ücsörögnek az emberek. Szép sorban 14 hatalmas kondérban kezdik főzni a pörköltet, akarom mondani a pörkölteket: a sertést, a birkát meg az őzpörköltet. Tucat számra hozzák ki az asszonyok az 5 literes üvegekben az uborkát. Előkerül a község első embere, Nagy Tibor is. Illendően köszöntjük egymást, és mondja, hogy reggelizzünk.

-         Polgármester úr! Én Miskolcon megittam egy csupor tejet, nem reggelizem én mást.

-         Dehogyisnem. Itt a tepertő meg a hurka. Amiből ez készült, az tegnap még mozgott.

Kevéskét törtem a kenyérből, meg ettem a pörcből, az almapálinkát nem fogadtam el, mert hogy szolgálatba készültem, én vagyok a nap moderátora.

Tudni kell erről az aratónapról Tiszaeszláron, hogy az egész falu hivatalos az ünnepségekre. Ott is van majdnem mindenki. Nem mindenki, mert van, aki otthon fogadja a vendégeket. Ilyenkor megérkeznek a messzire költözöttek is, haza, vissza az ősi otthonba a családhoz.

Az Ádám-kert a szíve az ünnepségeknek. Itt állt be ugrásra készen a G-35-ös Hoffer-traktor és a matuzsálemi korú cséplőgép. Utoljára a 60-as évek elején lehetett ilyeneket látni. A G-35-ös Hoffer a világ legegyszerűbb traktora. Szüntelen mondja: böm-böm-böm, dohog, morog, de megbízható. Ez hajtja a cséplőgépet. Ez a G-35-ös a világ egyik leghíresebb traktora volt. A 80-as években Afrikából hoztak haza egyet-kettőt, mert 500 db oda is kikerült belőlük. Ez az árva tiszaeszlári G-35-ös még ma is működik. Itt kezdődik az ünnepség.

Dr. Karakó László a kerület országgyűlési képviselője mondja a megnyitó szavakat Nagy Tibor polgármester köszöntője után. Dr. Karakó képviselő úr otthonosan mozog itt is. Parolázik az emberekkel, szót váltanak, ismerik egymást. Sőt mi több: ez az országgyűlési képviselő ismeri ennek a községnek minden gondját-baját, rezdülését. Szemmel láthatóan kölcsönösen becsülik egymást, a képviselő és a választó nép.

És megindulunk a búzaföld felé – nyilván gyalog. Természetesen a hőségben. Elöl mentek az asszonyok, maguk készítette szép egyenruhában. Mögöttük 14 idős úr, vállukon a kaszával, fejükön természetesen kalap, hogy ne süsse fejüket a lángoló nap. Mentünk, és a búzatáblára értünk. Nemcsak a faluból voltak itt sokan, a környező községekből is. Népek, polgármesterek, asszonyok és nagyon szép számban gyerekek. Dunaveczki Ferencné a 92 esztendős Ilonka néni köszöntötte a kézi aratókat. Szépen beszélt az öregasszony. Egyébként ő a falu fodrásza, a mesterséget a férjétől tanulta el, de a férje meghalt, így ezt a munkát is ő viszi. Ilonka néni derűs, mosolygós teremtés. Vége a beszédnek, a mámit megtapsolják szeretettel. Csend lett a búzamezőn, és az asszonyok szépen halkan elkezdték énekelni a Himnuszt. Olyan csend lett a búzaföldön, hogy ha lettek volna röpködő rovarok, azok zümmögését hallani lehetett volna, de csak a Himnusz égi hangjait hallottuk. A kaszások levették kalapjukat, még a gyerekek is vigyázzba vágták magukat. A tiszaeszláriak saját magukért, családjukéért és hazájukért énekelték el ezt az imádságot. Nekem könny szökött a szemembe, rég hallottam ilyen meghitten és ilyen hittel énekelni a himnuszunkat.

Mikor is írta Kölcsey a Himnuszt? 1823. január 22-én. Vérünkké vált ez a versnek induló nagy magyar imádság. Micsoda történelem!

Az öregek lekaszálták a búzát, az asszonyok kévébe kötötték, és egy kétlovas szekérre felrakták a kévéket. Kötéllel lekötötték a szállítmányt, és megindultunk a cséplőgép felé, vissza a faluba, az Ádám-kertbe. Ment a 14 kaszás a 14 öreg. Egy fiatalabb is volt köztük. Nézem őket: 70-esek, talán 80-asok is. Előttem lépkedett - vállán a kaszával - ezer esztendő emberi élet. Utánuk jöttek az asszonyok. Ők fiatalabbak 10-15 évvel. Így együtt az összes életkoruk mennyi lehet? 1600-1700 esztendő? Sok. Nagyon sok. Július 7. ez a nap, a pozsonyi csata 1150. évfordulója.

De maga Tiszaeszlár is igencsak sok évet számlál. Az első iratok 1220-ban jelölik születésének idejét, ott a Tisza partján született ez a magyar község. Még nem volt meg az Arany Bulla, de már éltek az eszláriak, és mi mindenen mentek keresztül. A török, az osztrák, na és az oroszokról ne is beszéljünk. Nehéz, kegyetlenül nehéz sorsuk volt, és mégis életben maradtak, mert mindig bíztak saját erejükben.

Ma is a faluban vagy 7 kovács dolgozik, sok az egy falunak, de van munkájuk. Nagy volt itt a szövőhagyomány. Mindent megcsináltak maguknak.

Közben a matuzsálemi korú cséplőgép kicsépelte a búzát, mi meg indultunk Bashalom kis faluba. Ott laknak vagy ötszázan. Bashalom Tiszaeszlár része közigazgatásilag. Ott épült fel a gyönyörű szép, gondozott, ápolt Jézus Szíve-kápolna. A kápolnában nyugszik az egyik Dessewffy gróf, meg sokan mások a falu egykori nemesei közül. A Jézus Szíve-kápolnára maga Jézus Szíve vigyázott, mert a vérzivataros történelemben baja nem esett. A kápolna szabadtéri oltára mögé állt Kozma Imre atya, a Máltai Szeretetszolgálat fő papja, vezetője. Kozma atya volt az aratónap egyik díszvendége. Szemmel láthatóan a népek szemükkel simogatták a papot. Aztán a kenyérszentelés szertartásában részt vett Takács János rakamazi római katolikus esperes. Mivel görögkatolikusok is szép számmal laknak e vidéken, őket Gorcsa György tokaji esperes képviselte. S ott volt a kedves, fiatal református lelkész, Batári Zoltán. A kenyeret a négy pap megáldotta. A helyiek, akik idősecskék, nemigen tudtak átmenni Tiszaeszlárra, ezért itt ünnepeltek, és az élet, a kenyér kapcsán nekik idéztem Sinka István 1936-ban írt versét, amely pont 76 évvel ezelőtt született július 5-én, és a Dévaványai Hírlap közölte. Az óriás költő versének utolsó sora így szól: „Nézem… nézem ezt a nagy varázslót, azt a bronzkezű főpapot, aki kaszájával most aratja a békés holnapot.”

Visszatértünk az Ádám-kertbe. Az aranymetszés-pontban az események sorozatában természetesen a kenyérszentelés állt. A négy pap illetve lelkész Tiszaeszláron is megáldotta az új kenyeret. Kozma atya, ez a világhírű pap, aki épített kutat Afrikában, és megszentelte a kút vizét, aki iskolát szervezett Indiában és megáldotta a gyerekeket, és járt a világban mindenütt ott, ahol szeretetre és segélyre volt szükség, itt elmondta szívhez szóló szavakkal, hogy a kenyér áldása azt jelenti, hogy az Isten rátok igent mond.

Na már most Tiszaeszlár népénél az Isten nem ritka vendég. Nem is a legendák alakja. Nem is egy elképzelt valaki. Tiszaeszlár népének lelkében Isten élő s rájuk gondoló valóság. Tiszaeszlár népében Isten él. Ezért mondta Kozma atya, hogy a kenyér áldása azt jelenti, Isten rátok igent mondott. Ez a nép egyébként meg is érdemli. Éppen Kozma atya mondta az előzetes beszélgetés során, hogy úgy tapasztalta, ez a nép más közösségekhez viszonyítva jobb. Lehet, hogy szegényebb, de magam is úgy gondolom, biztosan jobb. Ezért a hagyományőrzés, ezért az önmagukról való gondoskodás, ezért a mások szeretete, és a vendégek megbecsülése.

Itt mondom el, Tiszaeszlári műsorvezetésem előtt az aratónapokon műsort vezetett kiváló kollégám, dr. Bőzsöny Ferenc, a Magyar Rádió főbemondója, Pálffy Picur, a TV Híradó egykori főszerkesztője. Szerepelt itt a Tisza partján – ahogy ott mondták Tiszaeszláron – a legszebb szavú magyar színész, Dörner György, és itt énekelt százak örömére az egykori kun kapitány, Balogh Marci. Szép, kitűnő névsor. Büszke vagyok rá, hogy én is beállhattam a sorba.

Na de folytassuk a kenyérszentelővel, mert azért annak ritmusa és mondanivalója volt. Takács János római katolikus esperes az Újszövetségből idézett. A görögkatolikus esperes a görög liturgia szerint az istentiszteletükből énekelt. A fiatal református lelkész meg így köszönt el áldás előtt az eszláriaktól, karját széttárva: „az Isten ragyogtassa rátok arcát.” Így. Ennél van szebb? Mert szép ez az egész kenyérszentelési szertartás. Gazdag volt, szívvel és hittel teli. Na ezért marad meg Tiszaeszlár.

A vendégek a fő- és nagytiszteletű urak, az országgyűlési képviselő, a környék polgármesterei beszédbe elegyedtek az eszláriakkal. Engem is megszólítottak. Egy úr az asztaltól felállt, kezében korsó sör, és csak ennyit mondott: - Szerkesztő úr! Ezt fogyasszuk el Pista bácsi emlékére. Csend lett. Csurka István szelleme ott volt. Járt ő Tiszaeszláron, a Bodrogközben, Bodrogkeresztúron és Pácinban, Rakamazon és Nyíregyházán, Füzesgyarmaton és Mátészalkán. Csurka az emberekkel mindig beszélgetett. Ő maga szűkszavú volt. Az egy-egy szavas közbeszólás pontosan annyi volt, ami előre vitte a beszélgetést. Ezek a beszélgetések mindig a lényeg felé kanyarodtak, ezeket soha nem lehet elfelejteni. Mondta a tiszaeszlári úr: - Mi nagyon szerettük a Pista bácsit, jó volt vele találkozni, Isten nyugosztalja. Csurka Istvánra Tiszaeszláron nagyon és szeretettel emlékeznek.

Utána a polgármester a vendégeit és községének népét asztalhoz szólította. Válogathattunk ki melyik pörköltből eszik. Meleg ide, meleg oda, úgy láttam, mindenki evett. Egy üveg sör is elcsúszott mellette. Utána asz asszonyok - egy kézzel négy tányért tartva - szüntelenül hordták ki az asztalokhoz a diós és a mákos – mi ugyan bejglinek neveznénk, de ők nem bejglinek nevezték - kőttes tésztát. És volt még mellette túrós batyu. Jót kuncogtam magamban. Az összes asszonynak a szája cukros volt, nagyon cukros, nagyon aranyos. El is tűntek a kőttesek és a túrós batyuk. Derűs beszélgetés és köszönet a jóltartásért.

A nap eseményei tovább lépkedtek. Bohóc szórakoztatta a gyerekeket, mert róluk is gondoskodott az önkormányzat meg a polgármester.  Kovács Béla tiszavasvári faműves népi iparművész a teknőfaragást mutatta be. Azt is elmondta, hogy egykoron a teknővájás cigány mesterség volt. de aztán jött a tsz-világ, a teknővájókat be akarták léptetni a tsz-be, de ők nem vállalták, így néhány év alatt kipusztult a teknővájás mestersége, és akkor jöttek a faművesek, a népi iparművészek, akik már másként faragják illetve készítik a teknőket és egyéb fából készült alkalmatosságokat, asztali edényeket. Kovács úr, az iparművész éppen egy rongyfát faragott – kanadai nyárfát – ami még tűzifának is rossz volt, de oly avatottan csinálta, hogy a munkáját figyelők csak ámultak-bámultak.

Aztán jött a fő attrakció, a Magyar Tartalékosok Szövetségének ütege bemutatót tartott az 56-os forradalom és szabadságharc idején használt fegyverekkel korhű ruhákban. A bemutatónak hangereje is volt. Hatféle fegyvert és egy ágyút alkalmaztak a bemutatóra. Állítom, hogy Budapesten ezt a bemutatót soha nem tarthatnák meg, mert nem engednék. De Tiszaeszláron sikerült - a község lakóinak rendkívül nagy örömére. Sajnos Tiszaeszláron az én időm lejárt. A Piramis együttes élő koncertjét már nem hallottam. Másnap értesültem Nagy Tibortól, a fáradhatatlan polgármestertől, hogy éjjel fél kettőig tartott az Ádám-kertben a XII. Aratóünnep.

Ez a község bemutatót tartott saját erejéről, akaratáról és hitéről. Nagyon jól mondta Kozma Imre atya: a kenyérszentelés azt jelenti, hogy az Isten igent mond Tiszaeszlárra. Ez az igen hangos volt és jól érthető.

Győri Béla