vissza a főoldalra

 

 

 2012.07.27. 

Sértő az az állami adomány, amelyet a székelyföldi román egyházak kapnak

A
z „édeserdélyezés” pótcselekvéssé satnyul, ha nem társul hozzá a konkrét cselekvés sikerélménye

2012. június 30. és július 1. között ismét megrendezésre került – immáron hatodik alkalommal – az „Erdélyország az én hazám” világtalálkozó, az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek nagy találkozója. A színes programokban bővelkedő nagyszabású rendezvénynek az idei évben a Verőce melletti Lósi-völgy adott otthont, a megejtően szép Kárpát-Haza Temploma lábánál. A rendezvényről a kolozsvári székhelyű Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési László református lelkészt kérdezem.  

A rendezvény első napján tartotta meg a „Vallási együttélési érdekességek Erdélyben” c. előadását. Hány vallás él együtt Erdélyben, és melyik a domináns?

 –Évek óta gyűjtjük az erdélyi együttélési érdekességek képi anyagát, és persze a romániai furcsaságokat is. Ha valahol könnyed, szórakoztató programot szervezünk, elő szoktunk állni ezekkel a képekkel, mert még az erdélyiek sem ismerik igazán. Erdély vallások, nyelvek bonyolult együttélésének földje. Arra nem tudok számszerűen válaszolni, hogy hány vallás él együtt, mert a történelmi vallások jól körülhatárolhatóak, de minket is elértek az új vallási mozgalmak, ébredések, melyeket nálunk sem lehet vallásként meghatározni. Mi a magyar történelmi egyházak közösségébe sorolódunk, és Erdélyben aki magyar, az vagy római katolikus, vagy református, unitárius vagy evangélikus. Közben önálló magyar egyháztesté szerveződött a magyar baptista és magyar adventista egyház is. Az erdélyi unitárius egyház igazi „transzilvanikum”. Reméljük, elnyeri méltó helyét a jogrendben is. Vannak még erdélyi kuriózumok: a reformáció utolsó, keményen üldözött szárnyaként jött létre a bözödújfalusi székely szombatosság.  

A történelmi magyar egyházak között jó a kapcsolat?

 – A magyar történelmi egyházak nagyon sok mindenben közösen lépnek, terveznek, cselekszenek. Együtt vannak jelen a magyar kormány hivatalos meghívásain, a politikai egyeztetéseken teljes lelki közösséget alkotnak. A külső ellenséggel, a jogfosztó román hatalommal szemben is, kifele közös kisebbségi-vallási-érdekvédelmi küzdelmet folytatnak, és ehhez szorosra zárták soraikat. Belső, egymással zajló versenyek évszázadok óta vannak közöttük, elsősorban a hitük, híveik védelmében, a hitterjesztésben. Jól látszik ez a reverzális gyakorlásában, a hitoktatásban.  

Sokszor lehet hallani ortodox terjeszkedésről. Ehhez miként viszonyulnak a helyi magyarok?

 – Az ortodox terjeszkedésnek két fő irányvonala van. Az egyiket a magyar többségű területek fele terjeszkedő hatalom találja ki segíti, ösztönzi. Ez a hajdani „kultúrzóna” elv folytatása: a történelmi magyar többségű területekre kiemelt állami fizetéssel román értelmiséget, gazdaságot, egyházat, püspökséget telepíteni. Ez nagyon sok ellenségeskedést, jogos sérelmi élményt kelt a magyarságban. Ez többnyire abban mutatkozik meg, hogy oda nem illő helyen, indokolatlanul kíván nyomulni, valahol jelen lenni a hagymakupolás honfoglalás. Sok példa van rá, de két fájdalmasat említenék. Az egyik a Torockó bejáratánál épült két kolostor (!), és az állami pénzen fenntartott ortodox egyház. A másik a nyárádszeredai román templomépítési nyomakodás. Igen sértő az a rengeteg állami adomány, amelyet a székelyföldi román egyházak kapnak a román kormányoktól, hogy bázisukat erősítsék. A helyi magyarság mindenütt sérelemként éli meg ezt a területveszítést, szimbólumromlást, mesterséges térfoglalást.  

Szörnyű! Miről volt szó a konferencia második napja?

– Folytatódott a könyv, képbemutató programsorozat, és 11 órától „Megmaradni” mottóval kerekasztal beszélgetésen vettünk részt, és az erdélyi szórványok megmaradásáról, intézmények kialakításáról ezeknek vezető számoltak be. Balázs Bécsi Attila Szamosújvárról a Téka Alapítványt képviselte. Ők most építik a Kemény Zsigmond Iskolaközpont zöldberuházásos épületét. Válaszútról Balázs Bécsi Gyöngyi érkezett és a Kallós Zoltán nevével fémjelzett, Kis-Szamos völgyi szórvány iskolaközpontot képviselte. A Beszterce-Naszód megyei színmagyar népességű Vicéről és a Bástya Alapítvány képviseletében Lapohos Ella és Kerekes Zoltán tanárok érkeztek. Ők a Nagy-Szamos és Melles völgyének magyarsága számára alapítottak szórványkollégiumot. Külön színfolt volt az erdélyi szórványmentők között az anyaországi Vasárnapi Iskolai Alapítvány. Benkei Ildikó, a Kossuth Rádió szerkesztője és Nagy Éva karcagi tanár számoltak be arról, hogy milyen áldásos közösségépítő, nevelői missziót végezhetnek magyarországi pedagógusok az erdélyi szórványban. A beszélgetést Margittai Gábor, a Magyar Nemzet szerkesztője moderálta, maga is aktív szórványjáró, több sikeres riportkötet szerzője.          

Hogyan ítéli meg ezt a találkozót? Levonják belőle a következtetéseket?

 – Ma már határon belül és kívül egyaránt tele vagyunk együttes élményeket nyújtó vagy szimbolikus eseményekkel. A szervezők is érzékelhették a hat alkalom alatt, hogy a közös üldözésélmény, a veszélyérzet elfogyóban van, és az „édeserdélyezés” pótcselekvéssé satnyul, ha nem társul hozzá konkrét cselekvés sikerélménye, közösségi katarzisa. Ehhez kellettek a színvonalas előadások, bemutatók, találkozók. A nagy találkozókat ma már nehéz egyben, nagy katarzisok örömélménye alatt tartani. Így állunk már a falu, településtalálkozókkal is. Nehéz volt a 40 fok feletti melegben szervezni, lebonyolítani, de egyáltalán létezni is. Mindenképp kedves gesztus volt Bethlen Farkas verőcei polgármester részéről, hogy felajánlotta Erdélyre emlékeztető birtokát a Lóci völgyben. Egyébként Bethlen Farkas is – nagy múltú erdélyi nemesi család sarjaként –  aktív erdélyi és szórványmagyar származású a nevét adó Szolnok-dobokai Bethlen városából. Mindenképp folytatni kell, tovább fejlesztve, tovább gazdagítva újabb ötletekkel.  

Nagytiszteletű úr évek óta dolgozik, mint szórványlelkész. Milyen életérzés jellemzi a szórvány lakóit?  

– A szórványmagyarok Erdélyben és a Kárpátokon kívüli regátban is látszólag ugyanúgy élnek, mint bárhol a világon vagy a tömbben. Csak egy kicsit érzékenyebbek, sérülékenyebbek, időnként szomorúbbak, rejtőzködőbbek és árvábbak. Ott látható arcukon a riadalom:” vajon megfelelek-e a többségnek, hogy könnyebben éljek”. De ott él lelkük mélyén az a vágy is, hogy „megtegyek mindent értékeim megőrzéséért”. „Jaj, csak gyermekem ne kötne vegyes házasságot!”, „Hogyan írathatnám gyermekemet magyar iskolába?!” De ott van a közönybe, a beletörődésbe fulladt réteg is: „ez van, mit hogy csináljunk” – mondják. Van, aki úgy szeretne túlélni, hogy alkalmazkodik, igazodik, van, aki azzal, hogy elhatárolódik a többségtől, és nagy áldozatokat vállal magyarságáért és gyermekeiért. Sokféle arca van a szórványmagyarnak. A legszomorúbb a nemzeti érzésében sérült, erősen sértett, önfeladó réteg.

Mi az első lépcső a szórványosodás felé?

– A többségi értékek, kultúra, nyelv, médiaszokások széleskörű átvétele, és ezt követi a sajátjának háttérbe szorítása, majd az önfeladás, a lemondás. Ezért szoktuk hangsúlyozni, hogy a kisebbségi lét, és ezen belül különösen a szórványlét, az értékeit megőrizni óhajtó számára szükségállapot. Örökös készenlétben kell lenni: javítani az anyanyelvet, visszafordítani a szavakat. Oda kell figyelni arra, hogy anyanyelvi közösségem, egyházi élményem legyen, gyermekeim magyar közösségben legyenek. Tudjanak írni-olvasni magyarul. Aki ezekről elkezd lemondani, elkezdi elhinni, hogy „nem érdemes”, az menthetetlenül elindul a lejtőn. És a végén csapja össze a kezét: „hát, én nem ezt akartam!”

Igaz, hogy a szórványmagyarság fél a székely autonómia törekvésektől?

 – Igen, egy jelentős rétege fél, bizonytalan, tanácstalan. Sok bélyegzés, megszégyenítés éri őket szülőhelyükön emiatt a többség részéről. Mert igazából sem a többség, sem a közöttük élő magyar szórványnépesség nem érti az autonómia igazi tartalmát, lényegét. Nem fordította le nekik senki érthető nyelvre. „Na, mit akarnak a ti székelyeitek?!” Tulajdonképpen nem is tudják, hogy mi az, de jó, hogy érzik a lényegét: „hagyjanak nekünk békit!” A szórványt ért bélyeg, a megalázás természetesen nem azt jelenti, hogy fel kell adni az autonómiát, mint kisebbség-megmaradási alapelvet. De világosabban ki kell dolgozni szórványvonatkozásait, mert sajnos nincs egyértelműen vételezhető üzenete a szélső területek fele. A román tömbök pedig minden érvre gúnyosan legyintenek, és kaján mosollyal lökik oda: „Hiába magyarázkodtok, tudjuk mi a lényege: hogy kell nektek Erdély!”

 Valóban a szórványvidék adta a legnagyobb magyarokat? S ha igen, ezt a tény ismert-e magában a szórványban?

 – Évekkel ezelőtt készítettük el hatalmas munkával az „Erdélyi szórványnagyok lexikoná”-t. Hatalmas mennyiségű névanyag gyűlt ott össze egyetemes magyarságunk legnagyobbjaival. Sajnos a szórvány sem mindig ismeri őket, a megmaradt kisebbség, de a román többség sem. Ez utóbbiak többségét nem is mindig érdekli. Pedig fontos lenne ez mindenkinek. A legszomorúbbak azok a települések, ahol már nem él magyar. Bethlen Gábor fejedelemre nehéz helyiekkel emlékezni Marosillyén; Szőts István filmrendezőnek az idén születési centenáriuma van, de Szentgyörgyvályán nem él magyar. Hasonló volt a tavaly a helyzet a Fehér megyei Felsőcsongván, ahol  Pávai Vajna Ferenc geológus, a hajdúszoboszlói termálvíz felfedezője született. Persze, vannak kivételek is. Barcsai Ákos fejedelem meggyilkolásának falujában, a színromán Kozmatelkén a román ortodox pap arra kért, szervezzünk egy emlékünnepséget a templomban, hogy felidézzük nekik a múltat „Végre van nekünk is nagy emberünk!” – mondta egy román polgármester, amikor kimentünk hozzá ünnepelni.

Az elmúlt 20 év alatt mennyi református templom maradt hívek és lelkész nélkül?

 – Évente legalább egy templom vagy hívek nélkül marad, vagy összedől, használhatatlanul romos lesz. Az erdélyi romos vagy súlyosan veszélyeztetett magyar vonatkozású templomok, kápolnák, istentiszteleti helyek száma eléri a 150-et. Nem mondanám, hogy ezek mind reformátusok, mert időnként a történelem mélyén elvész a templom vallási hovatartozása, nem is lehet megállapítani, kié volt utoljára, de nekünk minden kő, gerenda, sírkő fáj, minden lélekért szomorúak vagyunk. A legszomorúbb ezek között a nemrég még vízben álló, mára már csak csonka tornyával árválkodó Bözödújfalu katolikus temploma. És ennek csak a kiterveléséért hibás a Ceausecu -rendszer. Azért, hogy a víztározó feltelt vízzel, hogy semmire sem használják, hogy gazdátlan és pusztul a három felekezet temetője, hogy vízgyűjtőjében a templomokból csak csonkok maradtak – ezért magunkon kívül senkit sem hibáztathatok. Itt – a Székelyföld szívében – egy templommentő összefogásban is meg kellett volna nyilvánulnia a székely autonómiának. Sajnos már késő! Egy hittel, egy mítosszal is szegényebbek lettünk!

 Mi az, amiben bízhatunk?

 – Keresztyén emberek számára ez nem lehet kérdés, hogy a bizalom és hit forrása a Mindenható. Vele abban is bíznunk kell, hogy lesz jobb is, mert lennie kell. Ha feladtuk volna, ha feladnánk dolgainkat, nem tartanánk itt. Akkor nem volna annyi megszállott közösségépítő, lelkes intézményteremtő pedagógus, lelkész, mérnök, orvos az erdélyi szórványban. Abban is bízhatunk, hogy a szórványt – értékeivel, emlékeivel, köveivel és maradék magyarjaival együtt – vissza tudjuk adni az egyetemes magyarságnak. Az Erdély-járó turistautak vonalaiba be kell építeni a Mezőséget és Dél-Erdélyt is: Wass Albert, Nyírő József, Kemény Zsigmond, Kallós Zoltán, Makkai Sándor, Bolyai Farkas, Bod Péter, Árva Bethlen Kata szülőföldjét vagy emlékhelyeit. Erdély évszázadokon át a nemzet fennmaradásának menedékhelye és bölcsője volt. Valamennyi nagy válságban a magyar szellemi erőtartaléka: innen gyökerezett sok-sok ébredés, újrakezdés. Vallom, hogy a értékválságainkban ma is vissza kell jönni, hogy a sok értéktelen, fölösleges vitától, belső harctól megszabaduljunk, és lássuk a lényeget. Ez nem csak Magyarországra, de a Székelyföldre is vonatkozik. Sokszor viccelek székelyeimmel, hogy „tudjátok mi hiányzik nektek: egy fél évig lakjatok olyan vidéken, ahol alig él magyar. Bozgorozzanak le nyíltan, lopják el az autód kerekét, beszélgess helyi magyarokkal, és ne értsd, mit akarnak mondani neked magyarul, érezd meg, hogy mit jelent: nincs akivel használnom anyanyelvemet. Egy félév után a sok külső pof, gond (de hatalmas emberi nagyságok) láttán olyan székely összefogás lenne odahaza, amilyen soha nem volt. Azzal szoktam zárni sok száz előadásomat is, hogy tanuljuk meg: „aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli!”Végül szeretném még elmondani, hogy különösen hálás vagyok a Magyar Fórumnak, mert amikor 2000-ben elkészült az erdélyi szórványlelkészek Algyógyi Nyilatkozata, az egyetlen magyarországi lap volt, amelyik teljes terjedelmében lehozta, az az önök lapja volt.

 

Medveczky Attila