vissza a főoldalra

 2012.07.27. 

Az értékes fénykép nem ég el

A fénykép helyettesítheti a valóságot

Haris László fotóművész 1943. február 9-én született Budapesten. 1949 nyarán elkészül az első saját fotója. Hat évvel idősebb bátyjától megtanul fényképezni, filmet hívni, kontaktolni. 1956. november 2-án engedélyt kap szüleitől, hogy lefényképezze a forradalom helyszíneit. Az ekkor készült képeket 2006-ban kiállították a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban és Washingtonban. 1968-ban diplomázik a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1967 táján megismerkedik kitűnő magyar képzőművészekkel, Berki Violával, Csáji Attilával, Csutoros Sándorral, Demeter Istvánnal, Fekete Nagy Bélával, Feledy Gyulával, Gyarmathy Tihamérral, Kondor Bélával, Kornis Dezsővel, Lossonczy Tamással, Molnár V. Józseffel és másokkal. 1968 és 1980 között fotóművészeti munkássága mellett gépészmérnökként dolgozik. 1969-ben vesz részt a Szürenon budapesti kiállításán. Bekapcsolódik a magyar avantgárd művészeti életbe. 1970-ben volt első önálló kiállítása Budapesten a BME kollégiumban. 1970-73 tagja a Balatonboglári Kápolnatárlatok Alkotó Csoportjának. 1972-80 fotográfus a Nagyító szerkesztőségében. 1973-ban három közös akciója volt Csutoros Sándorral és Molnár V. Józseffel. (Lépcsőház, Út, Szembesítés) 1973-79 –ig konceptuális fotómunkákat készít. 1978-tól több mint húsz képzőművészeti és építészeti tárgyú könyvet illusztrál. 1980-90 között standfotós a Pannónia Filmstúdióban. Megismerkedik az animációs film technikájával. Fotósként, később animátorként sok film készítésében vesz részt. Kidolgozza a fotó-animáció eljárását, amit először Orosz István Ah, Amerika című filmjében alkalmaznak. 1984-ben a Pannónia Kecskeméti Stúdiójában Apokrif címmel megrendezi első animációs filmjét Orosz Istvánnal közösen. 1992-97 –ig fotográfus a Teszt Magazin szerkesztőségében. 1996-tól festmény részletek fényképezésével, nagyméretű digitális nyomatokkal foglalkozik. Ez az Új kaland korszak. Fotográfiát tanít az ASA fotóművészeti szabadiskolában. 1997: Tell Díjban részesül a Magyar Televíziónál. 1997-2000 szerkesztőként 12 fotográfiai műsort készít a Magyar Televízióban. (Árnyékfogó Magazin) 2000-től tagja a Szinyei Merse Pál Társaságnak. 2001-ben Balogh Rudolf Díjjal, 2003-ban Demeter Díjjal ismerik el munkásságát. 2004-től tagja a Magyar Fotóművészek Szövetsége Elnökségének. 2007-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.

 Haris László élete bővelkedik izgalmakban, kalandokban. 1956. november 2-án lefényképezte a forradalom helyszíneit. Jelenleg a VIII. kerületben, a Mátyás téren lakik. Ez a kerület volt a forradalom egyik fő helyszíne. Ugyanitt laktak ’56-ban is?

 –Nem ebben a házban, de hozzávetőlegesen 200 méterre innen, a Szigetvári utcában laktunk. Akkor még nem volt meg a panelrengeteg a Losonci téren, így az erkélyünkről rá lehetett látni a Fűvészkertre. Házunk közel volt a legtöbb forradalmi helyszínhez, de november 4-éig az utcánkban nem voltak harcok, csak hallani lehetett a lövéseket.

 Nem féltek?

 –Amíg a szovjet csapatok be nem törtek a fővárosba, addig nem volt bennünk félsz. November 4-én viszont már lementünk a pincébe. A háború nem rég fejeződött be, így be volt járatva az óvóhely is. A családunk akkor a nálam hat évvel idősebb bátyám miatt izgult, aki műszaki egyetemistaként bevonult nemzetőrnek. Nekünk akkor nem volt telefonunk…Bátyám elment otthonról október 24-én, és sokáig semmi hírt nem kaptunk róla. Istennek hála, nem érte semmilyen inzultus.  

Az ön kiskamaszkori vágya volt, hogy lefotózza a forradalom helyszíneit?

 –Senki sem bíztatott, a saját fejemből pattant ki az ötlet. Tizenhárom éves voltam akkor, és már hat éve fényképeztem. A Dugonics utcai általános iskolába jártam, ahol remek osztályfőnököm volt egy kiugrott piarista személyében. Somorjai tanár úr nagyon sokszor vitt minket kirándulni – ami piarista hagyomány. Ezeket a kirándulásokat is megörökítettem a fényképezőgépemmel. Megtanultam filmet előhívni és nagyítani, amit a fürdőszobában végeztem el. 1956 őszén a forradalom nagyon fontos esemény volt, így természetes, hogy azt lencsevégre akartam kapni.

 Dokumentáció céljából?

 –Ez túlzás, ahogy az is, hogy művészi indíttatás volt bennem. Történt valami érdekes, és én elhatároztam, hogy lefényképezem a forradalom helyszíneit.

 Merre járt akkor? Csak helyszíneket, vagy harcosokat is fényképezett?

 –Nem egyedül indultam útnak, hanem a nagybátyámmal – csak ilyen felügyelet mellett engedtek el a szüleim. A Szigetvári utcából az akkori Köztársaság térre vezetett az utunk, ott éppen nagy ásatások folytak, mert elterjedt a hír, hogy földalatti folyósokon szöktek el a pártvezetők és katakombabörtönök is vannak. A pártház akkor romokban állt. Ez volt az első helyszín, amit lefényképeztem. Majd kimentünk a Rákóczi útra, ahol a Divatcsarnok működött. Eredetileg az Andrássy úton volt ez az áruház, de azt a világháború idején lebombázták. A sors különös fintora, hogy a „helyettes épületet” pedig 1956-ban rombolták porig. Ez volt a második helyszín, amit a Rókus-kápolna követett. Ez az épület szinte „kiugrik” a Rákóczi úton, bizonyára ezért kapott súlyos belövést a tornya. Az egyik fotó a hajdani Szabad Nép székházát mutatja. Onnan kihordták a diktatúrát dicsőítő könyveket, és elégették azokat. A bejárat felett pedig elkezdték leverni a betűket. Végül is, sokat mondóan ennyi maradt meg: a nép. A másik fotó a Kilián laktanya bejáratát mutatja egy magyar tankkal együtt. Sokan azt mondták, hogy ez a Maléter tankja.

 Arra gondoltunk, győzött a forradalom, kimentek az oroszok, és új élet kezdődik

 Egy fényképész számára nem lényegtelen, hogy borult, vagy napsütéses volt az idő?

 –Gyönyörű, napsütéses novemberi napunk volt. Késő délutánra már beborult, szemerkélt az eső; néhány felvételen látszanak is az esernyős emberek. Az sem mindegy, hogy milyen volt akkor a hangulat. Visszagondolva talán naivnak mondanám magunkat, mert arra gondoltunk, győzött a forradalom, kimentek az oroszok, és új élet kezdődik. Felszabadult, örömteli, bizakodó légkört lehetett érezni.

 Ahogy november 2-án hazaért, máris előhívta a negatívot?

 –Nem. Aznap elég későn értünk haza, és 4-étől vagy tíz napot a pincében töltöttünk. Csak februárban folytatódott a tanítás, mert az iskolaépületek többsége sem volt alkalmas oktatásra. Az ablakok szinte mindenütt betörtek, és fűteni sem lehetett megfelelően. Mi is átdideregtük a téli hónapokat. Míg otthon voltam, előhívtam a képeket, nagyításokat készítettem belőlük, azokat bevittem az iskolába, és darabonként egy forintért árultam osztálytársaimnak.

 Nem gondolt arra, hogy ebből bizony nagy baj is származhat?

 –Nem, de gondolhattam volna…Akkor mi nyolcadikosok voltunk, és elterjedt közöttünk a MUK, a Márciusban Újra Kezdjük szellemisége. Iskolánkban az volt a szokás, hogy az a tanár, aki az utolsó órát tartja, lekíséri a diákokat a kapuig, és ott elköszönnek egymástól. 1957. február végén történt, hogy Somorjai tanár úr kísért le bennünket, és mi úgy köszöntünk el tőle, hogy: MUK. Ekkor a tanár úr úgy tett, mint aki nem hallott semmit, és mindenkit hazaküldött, majd ki is jött utánunk az utcára, hogy ne csoportosuljunk. Utólag lehetett hallani, hogy meghurcoltak tanárokat, akik a MUK mellé álltak, ahogy arról is, hogy tanárok hívták ki a rendőröket a diákokra.

 Beszélt arról, hogy Somorjai tanár úrral sokat kirándultak. A gimnáziumi évek alatt viszont csatlakozott egy ,,illegálisan működő’’, katolikus szellemiségű természetjáró szakosztályhoz, Kádár Jenő vezetésével, akiket 1960-tól kezdve folyamatosan megfigyeltek. Egy természetjáró szakosztály mitől lehetett osztályellenség?

 –Általános iskola után a Horánszky utcai Vörösmarty Gimnáziumban tanultam tovább. Ott néhány osztálytársam tagja volt a Kádár Jenő által vezetett 1954 óta működő természetjáró szakosztálynak, ami nem volt más, mint egy illegális cserkészcsapat. Ők szerveztek be engem. Ez azért volt veszélyes a rendszer számára, mert nem volt ellenőrzött. És itt arról volt szó, hogy fiatalok saját elhatározásból, szabadon kirándulnak és nem a kommunista ifjúsági csapaton belül. Hogy ne legyen nagy bajunk, lett egy fedőszervezetünk; mi voltunk a Budapesti Kénsavgyár Ifjú Turista Szakosztálya. Az 1960-as években, miután az ’56-os perek véget értek, a belső elhárítás ráállt a kevésbé veszélyes, de a diktatúrát mégis ingerlő dolgokra. Egyre több egyházi jellegű társaságot figyeltek meg, és a vezetőket letartóztatták. 1960-ban a Magyar Természetbarát Szövetség tábort rendezett Balatonfüreden. Utólag tudjuk: a tábor szervezésének egyik célja az volt, hogy összegyűjtsék a különböző természetjáró csoportokat. Már a táborból vitték el a belügyesek felnőtt vezetőket.

 Milyen váddal?

 –Illegális szervezkedés vádjával. Sok mindent ki lehet találni…Akkor Kádár Jenőt nem vitték el, de több barátomat igen. Arról is hírt kaptam, hogy többeknél házkutatást tartottak. Ezért az 1956-os képeket, félelemből, elégettem.

 2006-ban viszont ezekből a fotókból még az USA-ban is kiállítást rendeztek.

 –Csoda történt. Eszembe jut A Mester és Margarita egyik jelenete, amikor Woland kijelenti, hogy a kéziratok nem égnek el. Az értékes fotó sem ég el. Az ezredforduló idején előkerült néhány nagyítás az 1956-os képeimről, hála a rendetlenségemnek…Ennek híre ment, és a sajtóban is olvashattak róla. Varga László barátom – aki az ELTE tanszékvezetője – osztálytársam volt a gimnáziumban. 2005-ben a Kolta Galériában rendeztem egy kiállítást, aminek a megnyitójára el tudott jönni Varga László is. Ebben a galériában az a szokás, hogy megnyitóbeszéd helyett egy barát beszélget a művésszel. Akkor Orosz István grafikusművészt – akivel filmeket is készítettem – kértem fel a beszélgetésre. Szóba került az 1956-os fényképezésem, s egyszer csak jelentkezett Varga László, hogy nála van 15 kép. Hiszen ő 1959-ben eljött hozzám, és nagyítottam számára egy sorozatot, amit megőrzött, s mikor angol barátai Budapestre jöttek, megmutatta nekik ezeket a fotókat. Ezután a cakkosan körbevágott 6x9 cm-es fényképeket számítógép segítségével, kijavítottam, és felnagyítottam.

 Hogy tekintett a befutott fotóművész a több évtizeddel ezelőtt készült műveire?

 –Tény, hogy komoly technikai hiányosságaim voltak. A 15 képből négyet-ötöt ma sem csinálnék másként. Egyre pedig kifejezetten büszke vagyok, arra, ami a Kisfaludy utcában készült.

 Egy vitrinben elzárva több fényképezőgépet látok. Az mind az öné volt?

 –Hogyne! És ha vennénk bele filmet, a legtöbb működne is. Az a „Taxona” fényképezőgép, amivel 1956-ban fotóztam, már nincs meg, hanem utólag vettem egy hasonlót. Ez 24x24 mm-es négyzet alakú képeket csinált, és 50 felvétel fért egy tekercsre.

 A pártállam idején nehéz volt jó fényképezőgéphez hozzájutni?

 –Nekem a ’70-es évekig elég nehéz volt jó fényképezőgépet venni, már csak anyagi okból is. Jó gépeket csak ezután lehetett kapni, mert akkor jöttek be az országba a japán Minolták, Nikonok. Ha valaki külföldön járt, kint vett gépet, és nálunk a bizományi áruházban eladta, úgy, hogy nyert az üzleten. Így igazán jó fényképezőgépekhez a bizományikban lehetett hozzájutni.

 A fényképezés nem csak művészet, hanem „technikai sport” is

 Vannak, akik abban a hiszemben élnek, ha egy drága gépet vesznek, attól már művészi képet tudnak csinálni.

 –Van egy mondás, miszerint nem a gép a fontos, hanem, aki mögötte áll. Azt viszont tudni kell, hogy a fényképezés nem csak művészet, hanem „technikai sport” is. Sokat számít a gép, de nem az a legfontosabb. 2009-ben megnyertem egy NKA-s ösztöndíjat, aminek segítségével számítógépre tudtam vinni a műveimet, a rólam szóló cikkeket. Tehát egy éven belül megszüntettem a rendetlenségemből adódó káoszt. A munkámban segít a számítógép is, de az csak eszköz, amit jól kell használni. Tanítványaimnak szoktam mondani: azért kell a technikát precízen elsajátítani, mert nem fontos. Ha a technika a „kisujjunkban” van, már nem kell azzal sok időt eltölteni

 Rosszmájú emberek mondják: minek fotóművészt hívni bárhová is, vegyünk egy jó gépet, és az helyettesíti őt.

 –A fotózásnál a téma meglátása és a kép elkészítése nem feltétlenül esik egybe. A festőknél nem fordulhat elő ilyen, mert ők alakítják azt, ami a vászonra kerül. Azt kéne észrevenni, hogy az adott szituációban van-e ihletett pillanat. Viszont, a fotográfiában lehetséges, hogy nem a felvétel készítője, hanem más veszi észre ezt a pillanatot. Az egyik tanítványomnak feladat gyanánt adtam régi negatívokat azzal, hogy nagyítsa ki azokat. S én a 30-40 évvel ezelőtt készített felvételek között sok jó képet fedeztem fel. Hajdan azokat nagyításra alkalmasnak sem találtam. Ezekből a képekből kiállításom is volt „Ez mind én voltam egykor” címmel.

   Nézzünk egy másik sztereotípiát, miszerint művészi kép csak fekete-fehér lehet…

 –Ez egyszerűen nem igaz, hiszen a művészetben nincs szabály. Az biztos, hogy vannak csúnya színes képek, és gyönyörű fekete-fehérek, melyek rosszabbak lennének színesen. A fekete-fehér képnek az a tulajdonsága, hogy egy fokkal elvontabb a színesnél. Ugyanakkor mesteri színes képek láthatók a nagyvilágban.

 Élettörténetét ott szakítottuk meg, hogy gimnáziumba járt…

 –Ezután a Műegyetemen tanultam, bár első évben nem vettek fel helyhiány miatt. Wagner tanár úr, gimnáziumi osztályfőnököm behívott az érettségi után, és azt kérdezte tőlem, mennyi alkalmazottja volt apámnak az államosítás előtt. Azt feleltem, hogy húsz. Erre azt mondta nekem: mondd azt, hogy 19, mert akinek annál több volt, imperialista kizsákmányolónak számított. Ezért vettek fel másodszorra. Közben egy évet dolgoztam fotósként – szakmai képesítés nélkül én tanítottam be a vizsgázott fotóst a színes fényképezésre. Végül is okleveles gépészmérnök lettem, ezt a mesterséget gyakoroltam is, sőt a KISZORG cégnél még osztályvezető-helyettes is voltam. Egyetemista koromban „fertőzött meg” a művészet. Ez volt az a korszak, mikor kicsit engedett a hatalom. Beindultak a filmklubok, és a nem pártos irodalmi, művészeti folyóiratok. 1975-ben elmentem egy olyan céghez, ahol sikerült elérnem, hogy csak heti három napot dolgozzam mérnökként, a felszabaduló időben szabadúszó fotográfus voltam, és fényképeztem a Nagyító c. folyóiratnak.

 Mikor tudott megélni a fotózásból?

 –A ’70-es évek közepétől jórészt a fotózásból, filmezésből éltem, és a ’80-as évektől csak ez jelentette számomra a kenyérkeresetet.

 Az interneten látható a Föld c. fotója, a következő kísérőszöveggel: „A fénykép helyettesítheti a valóságot. Ennek tudatában első űrutazásom alkalmával lefényképeztem a Földet minden oldalról. A negatívokat gondosan kidolgoztam, majd a képeket felnagyítottam az eredeti méretre, egy 12756,8 km átmérőjű geoid felületére. Épp időben. Egy túlméretezett nukleáris kísérlet nem sokkal később felrobbantotta a Földet. A fénykép akkor már készen volt. Haris László 1979.” Hogyan keletkezett ez a fotó?

 –Bán András művészettörténész kitalálta a MA-t, a Magyar Avantgárd Múzeumát. Ez egy fiktív múzeum volt, és sok művészt kért fel múzeumkarton készítésére. Én a fentebb ismertetett művet vittem kartonra. A fénykép helyettesítheti a valóságot – írom. És ez ma is megállja a helyét, mert az számít eseménynek, ami megjelenik fényképen, a tévében, s az kevés embert érdekel, hogy a dolog megtörtént-e.

 A ’60-as évek vége óta részt vett a legfontosabb avantgárd képzőművészeti kezdeményezésekben. Ez egyfajta rendszerellenességet is jelent?

 –A diktatúrára minden normális ember ellenszenvvel tekintett, így a művészek többsége is. Az igaz, hogy a művészet a diktatúra ellen volt, de ezt nem kell konkrét politikai célú támadásnak venni, mert a mi célunk a szabadságra törekvés volt.

 1990 után tudtak élni a művészek a várva várt szabadsággal?

 –Nagyon nehezen. Régebben a nagyon fontos kérdésben legtöbben egyetértettünk. Épelméjű ember nem akarta, hogy itt legyen az oroszok. Amikor megtörtént a rendszerváltás, és magunknak kellett döntéseket hozni, akkor jöttek létre a szekértáborok. És bizonyos köröknek érdekük, hogy az ellentét fennmaradjon. Nem is olyan nehéz ezt fenntartani, mert a diktatúrában sok embert kényszerítettek kisebb-nagyobb árulásra.

 Azt jelentették rólam, hogy Haris László szilárd vallásos meggyőződésű

 Önről is jelentettek?

 –Nem kértem még ki az anyagot, de Kádár Jenő barátom kikérte, és abban az anyagban sokszor találkoztam a nevemmel. Azt jelentették rólam, mikor még 16 éves voltam, hogy Haris László szilárd vallásos meggyőződésű. Ezt egy kamasz gyerekről írni elég nagy ostobaság.

 Mi volt ’70-es években az a három közös akció, amit Csutoros Sándorral és Molnár V. Józseffel hajtott végre?

 –Elöljáróban: tagja voltam az avantgárd SZÜRENON csoportnak, egyik résztvevője a balatonboglári kápolna –kiállításoknak. 1973-ra a pártközpontban már úgy látták, a megadott szabadság túlzás, és jöttek a tiltások. Ekkor csináltunk hárman különböző akciókat 1973-ban. Az első a „Lépcsőház-akció” volt az Erkel utca 12-ben, ott ahol Molnár V. József lakott. Mi akkor kiszorultunk a kiállítási területekről, és ezért nem is kiállítást, hanem három napos munkabemutatót tartottunk. Az ellen már nem lehetett kifogásuk.

 Mit állított ki?

 –Ahogy beléptünk, a pincelejárót láttuk szemben. Én lefényképeztem az ajtót, kinagyítottam, és felragasztottam az ajtóra. Ez is abban a szellemben készült, hogy a fénykép helyettesítheti a valóságot. Engedje meg, hogy idézzek a meghívóból: „nem földíszített falakat mutatunk, sem a jövőnek szóló dokumentumokat, nem is a helytől idegen, bizarr gondolatokat. A lépcsőház légterét, falait, és természetes mozgások ritmusát betöltendő keretnek tekintjük, és mindazt a tárgyat, amelybe a szem kapaszkodott indításnak, és lehetőségnek a teremtés pillanatnyi és további vizuális folyamatához.”

 Animátorként sok film készítésében vesz részt, mi vitte a Pannónia Filmstúdióba?

 –1968-ban nősültem, öt gyerekünk született, és ezután nem mertem vállalni a szabadúszó létet a bizonytalanság miatt. A Pannóniába úgy kerültem, hogy Papp Gábor művészettörténész egyik előadásán találkoztam Jankovics Marcellel. Az ő segítségével kerültem a Stúdióba. A Pannóniában részben a filmek készítésének dokumentációja, azaz a sajtóanyagok elkészítése , részben a filmekhez szükséges fotók készítése volt a feladatom.

 Kidolgozta a fotó-animáció eljárását is.

 –Ennek előzménye, hogy elkezdtünk foglalkozni a XX. századi „amerikai álmot” bemutató Ah, Amerika c. film készítésével. A rendező Orosz István volt, a műfaj megjelölés pedig animációs dokumentum legenda. Ebben élő szereplőket helyeztünk el archív fotókon rögzített terekben. Erre találtam ki a fotó-animáció eljárását, ahol a felvétel nem kamerával, hanem fényképezőgéppel készül. Így a filmben, amikor az illető mozog, homályos, s mikor megáll, élés lesz a kép.

 Igaz, hogy jelenleg panorámafelvételeket készít?

 – Igen, mert digitális fényképezés hozott elő számomra egy olyan lehetőséget, mely eddig is megvolt a fotográfiában , de nem tudott jól megvalósulni.. Minden fotográfus vágya, hogy megnövelje a láthatóság területét. Különösen izgalmas az, ha a panoráma képben egy esemény különböző fázisait örökítjük meg. Panorámafelvételeim közül az egyik kedvencem a homoródalmási önarckép Dénes Ibolyával. Nagyon szépen rendbetartott háza még 1801-ben épült. Ez a fotó a vállalásról szól. A hagyományőrzésről is szól, és arról, hogy én vállalom az erdélyiekkel, a székelyföldiekkel való azonosságot.