vissza a főoldalra

 2012.07.27. 

A „rohadék fasiszta” esete az „ostoba zsidó”-val

Fiatal kémelhárító tisztként, az 1970-es évek elején, szakmai referádára voltam rendelve az akkori osztályvezetőmhöz, Szendrő Sándor r. alezredeshez. Szendrő elvtársat és a családját a háború alatt a származásuk miatt üldözték, s így nem véletlen, hogy a vérkorszak elmúltával azonnal az ifjúkommunisták mozgalmához csatlakozott. Hamarosan feladatul kapta, hogy a megszüntetésre ítélt keresztény befolyás alatt álló ifjúsági szervezetek helyett új mozgalmakat szervezzen. Szerzett is elévülhetetlen érdemeket az úttörő mozgalom létrehozása során, sőt egy ideig ennek főtitkára is volt. Majd több évet a Magyar Rádiónál töltött és onnan került a titkosszolgálathoz. Előbb belső elhárító vezető volt a fővárosban, majd 1971 nyarától a budapesti területi kémelhárító osztály vezetője lett.

 Okos, tájékozott, politikailag képzett ember volt Szendrő alezredes, de sajnos a kémelhárító munkát, azt többnyire ugatta, hiszen addig soha sem végezte. Nem is nagyon volt ideje, hogy beletanuljon ennek a szakmának a speciális fogásaiba – osztályvezetői székből ez különben is lehetetlen –, mert 1973 tavaszán, ötven évesen, átszenderült a túlvilágra. Földi maradványait pompázatos temetéssel helyeztük végső nyughelyére a Farkasréti Temetőben, az Internacionálé zenéjére és díszsortűz kíséretével.

Az említett referádán be kellett számolnom egy konkrét kémelhárítási ügyben tervezett akcióról, s arról, hogy kiket tervezek az operatív tisztek közül bevonni a műveletbe. Megemlítettem (B…) István r. őrnagyot is, aki megkerülhetetlennek látszott, hiszen annak az objektumnak az elhárító tisztje volt, ahol az akciót végrehajtani szándékoztuk. Az osztályvezető elvtárs azonban más véleményen volt és elég gorombán rám is mordult: Eszednél vagy te Bálint elvtárs? Azt a végtelenül korlátolt és ostoba embert nem lehet egy ilyen akciónak még a közelébe sem engedni. Én még zsidóban akkora marhát nem láttam, mint ez a Pista! Nem! Azt a bunkó bibsit felejtsd el!

Történt mindez akkor, amikor mi operatív tisztek még sem kimondani, sem leírni nem mertük a „zsidó” szót. Ha ez mégis megkerülhetetlen volt, mindenféle nyakatekert körülírásokat alkalmaztunk, esetleg a bátrabbak elmerészkedtek az „izraelita” kifejezésig. Ennek az is oka volt, hogy a vezetők között elég magas volt a zsidó származásúak aránya, de a fiatalabb beosztott állományban is akadt belőlük jócskán, akiket vezetői káderutánpótlásként tartottak számon. De ugyanebben az időben történt egy konkrét elrettentő eset is. Az egyik elvtárs a többi elvtársaknak az irodában beszélgetés során elmesélt egy viccet, ami úgy kezdődött, hogy egy zsidó utazik a vonaton… A baj az által következett be, hogy a vicces elvtárs nem vette észre, hogy jelen volt egy származásilag érintett elvtársnő is, aki azonnal feljelentést tett a pártbizottságon is, meg szakmai vezetői szinteken is. A következmény olyan elrettentő volt, hogy attól kezdve a kissé szabadabb szájúak is befogták a pofájukat. Szendrő elvtárs azonban származásilag és mint egykori üldözött, megtehette azt, amit mások nem.

Évtizedek múltak s a rendszer is megváltozott. Sok mással együtt belőlem is nemzetbiztonsági tiszt lett, hiszen a korábbi állambiztonsági szolgálatok többé-kevésbé sikeresen átmentették magukat az új rendszerbe. Néhány év múlva az időm kitelt, s lettem nyugállományú szakértő. Elég hosszú ideig a MIÉP-hez kötött ez a munkám, 1998–2002 között a párt parlamenti frakciójához. Ez teljesen nyilvános volt, sokan tudtak róla, nem is lehetett volna titkolni. Később független szakértőként tengtem-lengtem, de így is néhány emlékezetes s nagy port fölvert feladatot teljesítettem. S odaátról, balról, nem nagyon kedveltek. Ma sem!

Az időpontra már pontosan sajnos nem emlékszem, csak arra, hogy volt egy időben egy jobboldali rendezvény a Kossuth téren, s egy baloldali a Károlyi szobornál. Kíváncsian álldogáltam a Kossuth téren, srégvizaví az Alkotmány utca sarkával, egy méretes vas lámpaoszlop mellett. Mi titkosszolgálati pasasok igen kedveljük, ha álldogálás közben van mögöttünk valami biztos pont, egy fal, vagy legalább egy oszlop, metróállomásokon pedig ez fokozottan így van.

Álltam tehát az én ösztönösen kiválasztott oszlopom mellett, s kíváncsiskodtam, de többé-kevésbé hiába, mert semmi érdekes dolog, ami számomra újdonság, nem történt. Véget ért viszont hamarabb a balosok rendezvénye és a résztvevők elindultak haza. Ki erre, ki arra. Elég sokan bandukoltak a villamossíneken a Kossuth téri metró állomás felé. A villamosközlekedés ott akkor szünetelt s jöttek az elvtársak, négyen-öten egy sorban, beszélgetve. Váratlanul felismertem köztük (B…) István egykori kémelhárító kollégámat, az 1980-as évek közepétől már nyugállományú őrnagyot. Még mindig ugyanúgy nézett ki, mint Lenin elvtárs: Magas homlok, kopasz fej, egymáshoz szokatlanul közeli szúrós szemek, csak a kecskeszakáll hiányzott, bár azt ő régen sem viselt. Gondoltam is mindjárt, hogy lám, minden a helyén van: én itt a jobbosoknál a lámpaoszlop mellett, ez a Lenin-utánzat meg még mindig a balosok között.

Majd a véletlen találkozást váratlan körülmény színesítette, miután a pillantásunk találkozott. Láttam, hogy ő is azonnal felismert. Megtorpant. Nem tudta, hogy mit is kellene tennie. Rövid tétovázás után elszánta magát egy vakmerő, hajdani kommunistához illő cselekedetre. Kiugrott a sorból, a biztonságot nyújtó elvtársi közegből, és odatoppant elém. Megállt velem szemben úgy kb. másfél méterre, hogy az ütőtávolságon kívül legyen. Biztos, ami biztos két kezét a felső teste és a feje előtt védekezőn keresztbe tette, leginkább egy hatalmas pofon lekeverésétől tartva. Máig sem tudom eldönteni, hogy a félelem vagy a gyűlölet volt-e a meghatározóbb tekintetében. Majd félhangosan szinte sziszegte felém: Te rohadék mocskos fasiszta állat! Ezt követően még ijedtebben, mint addig, hátralépett és gyűlölködő tekintetét rólam le nem véve, nagy körívet megtéve, visszatért az elvtársai közé.

Talán fölösleges bizonygatnom, hogy a tettlegesség meg sem fordult a fejemben. Ifjú koromban sem voltam kifejezetten verekedős fajta, megvénülve meg végképpen nem. Az esemény különben is a meglepetés erejével hatott rám, s olyan gyorsan történt minden, hogy csupán egy nagyon rövid válaszra futotta az erőmből, azt is mosolyogva, kissé talán lesajnálva: Hát Pista, te tényleg egy nagy marha voltál, de az is maradtál! Az már csak a gondolataimban fordult meg, hogy bizony nagy igazsága volt annak idején Szendrő alezredes elvtársnak!

Nemrégiben a Schweitzer-affér kapcsán ismét eszembe jutott ez a történet. Bizonyára a tudós főrabbi is jobban járt volna, ha az állítólagos incidens során, kimondva vagy kimondatlanul megállapítja az őt inzultálóról, hogy de nagy marhának tetszik lenni, s az ügy el is lett volna intézve. Akik ismernek, akár jobbról, akár néhány szerencsétlen félnótás kivételével balról is, tudják, hogy soha nem voltam fasiszta. Sőt 1989-ig – az összeomlásig-szétválásig – az MSZMP tagja voltam. Azóta más pártnak soha, s nem is leszek már, ez biztos. Mégsem csináltam ügyet a lefasisztázásból. Na persze én csak egy kivénhedt kémelhárító tiszt voltam s vagyok. Ki is figyelne rám? De egy tudós nyugdíjas főrabbi, aki mellesleg taxival jár a hivatalába, az más! Az egészen más!        

Bálint László