vissza a főoldalra

 2012.06.01. 

100 éve annak, hogy az ostobaság is eladhatóvá vált

Mindnyájan alkotásra születtünk

Fekete Géza szobrászművész 1939-ben született Budapesten. Édesapja Galántai Fekete Géza szobrászművész, édesanyja, Roskoványi Mária festőművész-rajztanár. 1957-ben érettségizett a Petőfi Sándor Gimnáziumban. Érettségi után a Klement Gottwald Villamos Gyárban dolgozott segédmunkásként és dekorációsként. A Képzőművészeti Főiskolán 1965-ben végzett szobrászként és rajztanárként; Szabó Iván, majd Pátzay Pál volt a mestere. 1965-től a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat kerámiaműhelyében dolgozott annak megszűntéig. Közben, nyolc éven át, a I. kerületi Tanács Ferenczy István Képzőművészeti Körének szobrásztanára volt, Luzsicza Lajos és Molnár József festőművész tanárok mellett. A szobrászatot illetően a műfaj szinte minden ágát kipróbálta. A mai napig tanít az M. S. Mester Képzőművészeti Körben.

Elismerések: Ezüstgerely-pályázat II. díj (1970), II. díj (1973), különdíj (1974, 1978), III. díj (1986, 1988), Postabank-éremkiállítás díja (1998), Honvédelmi minisztérium milleniumi kiállításának nívódíja (2000), Kóka Ferenc inspirációk Kóka Alapítvány nívódíja (2004),. 52. Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat munkadíja (2005).

Egyéni kiállítások:

1973: Sportszobrok, FTC klubház (édesapjával), Budapest Kőrszálló (Csisztu Mihállyal ), 1975: FTC Klubház, Győr Műv. Ház, Ózd, Liszt F. Műv Központ. 1980: Volán Tröszt – Budapest, 1981: Bp. Főv. Műv. Ház, 1983. Volán Tröszt – Székesfehérvár, Volán Tröszt – Békéscsaba, 1984:Volán Tröszt – Kőszeg, B.M.-klub, 1987. Rákosmenti Műv. Ház, 1988: Budafok, Törley Sport Club, 1995: Támaszpont Galéria – Budapest, Bocskai Galéria –Budapest, 2000:Németvölgyi Iskolagaléria, Szent Györy Plébániatemplom – Mezőhegyes, 2001: Ökollegium Art Galéria – Budapest, Hagyd beszélni a fát - Budapest Grób Galéria és Antikvitás, 2002: Erdészeti Információs Központ (F. Dobi Ágnes festőművésszel) – Budapest, 2003: Magyar Galéria (F.Dobi Ágnes festőművésszel) – Mosonmagyaróvár, Szakra plasztika – Göd, Olajfa Művészház, 2005: Ráday Galéria – Budapest, 2006: Kóka Ferenc Galéria (F.Dobi Ágnes és Hegedűs Endre festőművésszel) – Budapest, Németvölgyi Iskola Galéria (F.Dobi Ágnes festőművésszel) – Budapest, Németvölgyi Iskola Galéria (Csíkszentmihályi Róbert szobrászművésszel) – Budapest, 2007: Kóka Galéria „Feketéék közel és távol" – Budapest, 2009: F.F Galéria (F.Dobi Ágnes festőművésszel) – Budapest, 2010: „Fekete sarjak” kiállítás. Számos hazai kiállításon (többek közt: Műcsarnok, Országos, Pécsi Biennálé, Soproni biennálé, Szegedi-Debreceni nyári tárlatok, Nagyatádi Szobrászati Kiállítás, Vásárhelyi Őszi Tárlat) vett és vesz részt.

 Öntől idézek : „vallom és hiszem azt, hogy az elvetett magvak «virágba» szöknek, és merem remélni, hogy ebben a fenemód felgyorsult világban nem hal ki az emberekből a szeretet a művészet iránt”. Mennyire ismerik az emberek a művészetet? Mert csak azt lehet szeretni, amit valamelyest ismerünk is.

 –Nem pontosan fogalmaztam, azt akartam a mondattal kifejezni, bízom benne, hogy nem hal ki a művészet iránti fogékonyság, és érzékenység. Félek, hogy az emberek elveszítik szépérzéküket, esztétikailag igénytelenednek, sajnos csak egy halvány reménysugár mutat az ellenkezője felé.

 Ezért nem okolható éppen a képzőművészet egy bizonyos ága? Azok, akik direkt csúnyát, megdöbbentően unesztétikust alkotnak?

 –Valóban, ezek az alkotások inkább elriasztják a nézőket a művészetektől. A gond az, hogy ma, ha azt mondom, érték, a legtöbb ember az anyagi értékre gondol. Idestova 100 éve annak, hogy az ostobaság is eladhatóvá vált, és a gegeket művészetnek mondják. Azóta uralkodik ekkora káosz a művészetben.

 Minél nagyobb blődség valami, annál kelendőbb

 Ahhoz, hogy az idiótizmusért pénzt adjanak, kell, hogy valakik azt hirdessék.

 –A média nagy részét terheli a felelősség az értékek kifordítása miatt. Ha az emberek nem a média megmondó embereinek hinnének, hanem saját tudásuk, ismeretük alapján fogadnák be, vagy utasítanák el a művészeti produktumokat, akkor egészséges értékítélet uralkodna. De mivel a tévé-rádiócsatornák és a bulvárlapok „bombázzák” az emberek agyát, ezért megfelelési kényszert is produkálnak. Azt mondják sokan: az a divatos, az a korszerű, amit a média diktál, és ezért vásárolják meg a valójában nívótlan produktumokat. Minél nagyobb blődség valami, annál kelendőbb.

 Nem az a gond, hogy nem érünk rá meg-megállni egy-egy szobor, épület, festmény előtt?

 –Bizony, ma felgyorsult a világ, és nincs egy nyugodt percünk. A Belvárosban lakom, és csak üdvözölni tudom Rogán polgármester úr szándékát, aki minél szebb szobrokkal díszített tereket szeretne kialakítani. Ezzel is az a célja, hogy szép környezetet teremtsen. Aki sétál, az már megáll egy szökőkút, vagy szobor előtt. Viszont aki valóban érdeklődik a művészet iránt, múzeumokba, galériákba jár, ha megteheti. Azt is megfigyeltem, hogy sokan lehajtott fejjel járják útjukat, és a legritkább esetben néznek föl, és közben nem látják mennyire szépen díszített épületek mellett haladnak el. Ezek a díszítések annak idején az igényességet tükrözték. Nagyon fáj, hogy nem abban a korban élek, amikor az emberek jobban odafigyeltek az értékekre.

 A művészek feladata elvetni az idézetben szereplő magvakat?

 –A lényeg, hogy eredménnyel dolgozzunk. Miről van szó? Arról, hogy „nekem kell valamit alkotni, mert csak akkor tudunk arról beszélni”. Arról, hogy cselekvésre, alkotásra született az ember. Az alkotói vágyat pedig ki kell élni. Nem csak művészetről beszélünk, hanem az agrikultúráról is, mert ha a földműves elveti a magot, tudja, hogy mi kell ki belőle, és mennyi idő múlva.

 Mondják, hogy az alkotás iránti vágy akkor veszett ki, mikor a gyárban részfeladaton kezdtek el dolgozni az emberek. Tehát nem vesznek részt az egész gyártási folyamatban, az egységes alkotásban.

 –Elképzelhető, hogy akkor történt mindez…A sorozatgyártás is sokat rombolt az alkotókészségen. Fiatalon nagyon kényes voltam arra, hogy képző-és nem iparművésznek mondjanak. Közben rájöttem, nem az iparművészettel van a gond, hiszen az is művészet, hanem sorozatgyártással, a piacra termeléssel, mert ilyenkor más a minőség, mint mikor a művész egy portét, aktot alkot, és az egyedi darabként jelenik meg.

 Ha egy szobrász elkészít egy érmet, azt is sokszorosítják.

 –Először egy eredeti példányt hozok létre, hiszen nem én vagyok a sokszorosító. Amikor pedig pl. pénzérmét készítek, úgy állok hozzá, hogy több példány is lesz belőle. A művész csinálhat magának,vagy felkérésre egyedi érmet,plakettet sokszorosításra is.

 A képzőművészek kissé megbújnak a színpad mögött. A leghíresebb szobrász nem lesz olyan népszerű, mint egy tévében látott középszerű színész. Ez nem zavarja?

 –Már megszoktam. Pályám elején nagyon bosszantott, hogy a művészt nem becsülik meg. Észrevettem, hogy a szobrok talapzatán vagy nem, vagy csak eldugva tüntetik fel a készítő mester nevét. Gondoljunk egy szoborleleplezésre. Erről hírt ad a média, de először azt mondják be, hogy ki leplezte le a szobrot. Ezután beszélnek a megrendelőről, majd magáról az ábrázolt alakról, és ha egyáltalán szóba kerül, akkor utoljára a művészről. Főiskolás koromban egymás után készítettem nagy lelkesedéssel a szobrokat, a szoborterveket, és akkor apám leszidott: fiam, miért nem írod rá műveidre a nevedet? A magamnak diktálta sietős tempóban elfelejtettem ,hogy erre is gondolni kell. Ha már egy szobor köztérre kerül, és reprezentálja az alkotóját, akkor kötelező lenne feltüntetni a szobrász nevét.

 Egy köztéri szobor esetében milyen nézői reakció váltja ki elégedettségét?

 –Sajnos nagyon nehéz megtudni ilyen esetben a nézők véleményét. Ahhoz ott kéne ülnöm a szobor mellett. A művész csak akkor érzékeli a közönség hangulatát, amikor leleplezik a szobrot.

 Azt is mondják, az a jó, mikor annyira megszokják a szobrot, hogy az találkahellyé alakul át.

 –Ezzel nem vitatkozom, de addigra mire kialakul ez a helyzet, a szobrász már rég halott. A mű pedig „éli a saját életét”. Természetesen egy kiállításon, a vendégkönyv alapján jobban megismerhetem a közönség véleményét.

 Előfordul, hogy egy kiállításon szobrot vásárolnak öntől, vagy egy kiállítás követően érkezik megrendelés?

 –Inkább az utóbbi jellemző. Megnéznek egy kiállítást, és utána felhívnak telefonon, érdeklődve a lehetőségek, és az árak iránt.

 Műtermében beszélgetünk. Itt történik az öntés is?

 –Nem, azt bronzöntő ismerőseim, munkatársaim végzik el. Ha feltekint a polcokra, olyan szobrokat lát, melyek úgy néznek ki, mintha bronzból készültek volna, holott patinázott gipszszobrok ezek. Anyagilag nem engedhetem meg magamnak ,hogy a munkák nemes anyagban ,kiállításra kész állapotban várjanak a sorukra a műteremben.

 Gondolom, itt vannak olyan szobrok is, melyek nem megrendelésre készültek, hanem saját ötletből.

 –Természetesen, sőt a szobrok többsége így jött létre.

 Egyik szobrának címe: „Mi lesz veled, emberke?” Ön meg is válaszolja a kérdést?

 –Ez a szobor sem megrendelésre készült. Maga a (bronz)emberke pedig belekapaszkodik egy nagyon bizonytalan mozgást mutató patinázott fából készült földgolyóba. Ami egyedül biztos pont, az a kődarab, ami a gömböt tartja. Mindez azt példázza, hogy mennyire kapaszkodunk azért, hogy le ne csúcsunk, hogy le ne maradjunk a rohanó világ eseményiről. Ez is mutatja, hogy a művészt érdeklik a társadalmi események, azok hatásai őt is érintik.

 Édesapja, Galántai Fekete Géza szintén szobrász volt, ő 1935-től állított ki a fővárosban. Így ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy el tudja mondani, mennyit változott a képzőművészek anyagi és társadalmi megbecsülése 80 év alatt?

 –Nagyon sokat változott. Csodáltam eleinket, akkor, a két világháború között nagyon megbecsülték a művészeket. A művészek is tudták egymásról, hogy ki milyen kvalitású, mennyit érnek a műveik. A szakma a háború után is nagyon jól tudta, hogy ki mennyire jó művész. Gyerekként többször kijártam a Százados úti Művésztelepre, és már akkor tudtam, hogy a Grantner Jenő bácsi milyen jól tud mintázni, mert hallottam, hogy a szakma megbecsülte. Az már más lapra tartozik, hogy akkor is megvolt a művészek közt az irigység. Bejött a szocreál időszaka, amit egy okból nem ítélek el: kiderült, ki tud igazából mintázni. Egy realista stílusban nem lehet hatujjú és torz fejű embereket mintázni, festeni. Aki nem tud beszélni a plasztika nyelvén, az nem lehet jó szobrász. Az 1980-as évektől kezdve pedig folyamatosan csökken társadalmi és anyagi megbecsültségünk.

 Milyen érzés volt képzőművészek gyermekeként élnie?

 –Igazából az 1950-es évek elején kezdtem el azzal foglalkozni, hogy mivel is foglalkozik édesapám. A háború után gyermekként csak azt láttam, hogy kezeslábasban triciklivel bútort szállított és később az Operaház felújításakor félmázsás gipszes zsákokat cipelt a pallókon a kollégáival együtt. 1952 tól már beindult a foglalkoztatottság is persze korlátozott mértékben.

 Édesanyja milyen stílusban festett?

 –Vaszary-növendék volt és nagyon jó akvarelleket készített. Nem sokáig festett, inkább a pedagógia, a rajztanárság, a technikai tudás továbbadása töltötte be életét. Gyermekei születése után még inkább nem volt ideje a festésre.

 Anyai nagyapám miatt lettünk kitelepítve 1951-ben Hajdúhadházára

 1951-ben kitelepítették a családot. Ha jó tudom, anyai ágon tiszti, nemesei családról van szó.

 –Anyai nagyapám miatt lettünk kitelepítve 1951-ben Hajdúhadházára nagyanyámmal, anyámmal, húgommal és nagybátyámmal, gróf Vay Miklóssal. Nagyapám 1940-ben meghalt, ő császári és királyi kamarás volt és az 1. sz. huszárezred parancsnoka. Semmilyen háborús eseményben nem vett részt. Sőt, legitimista révén nem kedvelte Horthy Miklóst sem. Természetesen, akik a kitelepítést intézték, azokat ez nem érdekelte, hanem a lakáshiány drasztikus megoldásán törték az agyukat. Aki korábban nem volt cseléd, munkás, vagy napszámos, hirtelen osztályellenség lett. A háború idején a Csaba utcában laktunk, apámnak pedig a Bors – ma Hajnóczy – utcában volt a műterme. Ez a helyiség a háború alatt belövést kapott, és apám háromszáz szobra elpusztult. Nagyapámék háza a Bajza utcában volt, és mi oda mentünk át –a Kossuth-hídon vittük át édesanyámmal együtt babakocsival a húgomat –, ezt az ingatlant el ne vegyék az új rendszer emberei. Apu és anyu akkor válófélben voltak, és ez volt a „szerencsénk.” Apu akkor a Szent István körúti műterembe költözött két építész barátjával, mi pedig a Bajza utcába mentünk lakni. Ott is éltünk a kitelepítésig. Apu erre egymás után írta a kérvényeket a belügyminiszterhez, hogy gyermekeit, és azoknak anyját hozzák vissza, hiszen nem osztályellenség. Erre nem kapott választ. Ekkor elindult egy aláírásgyűjtés , későbbi mesterem, Szabó Iván kezdeményezésére, Fekete Géza családjának hazahozatala érdekében. A petíciót több Kossuth-díjas szobrász aláírta, így Pátzay Pál, Medgyessy Ferenc, Ferenczy Béni. Ez egy nagyon nemes, kollegális cselekedet volt. Hazajöttünk, de a Bajza utcai házban már akkor mások laktak, így a Szent István körúti műterembe, ahol még konyha sincsen, költöztünk anyámmal és a húgommal. Apám a nagy szobában egy sátorban, a hölgyek a kisszobában, én pedig az előszobában aludtam. Innen kezdődött a mi vándorlásunk a húgommal, mert szüleink nem akarták, hogy megszenvedjük a válásukat. Már felnőtt, nős férfi voltam, amikor tudomást szereztem arról, hogy elváltak. Ugyanis mi ismerősöknél, majd rokonoknál laktunk, természetesen fizetség fejében. Általános iskoláimat ilyenformán öt iskolában jártam ki. Egy évig élveztem a svájci „keresztszülők” szeretetét 1947-ben. Végül is a Németvölgyi utcai Mackós iskolában, majd a Szabadság-hegyi Tüdőszanatóriumban zártam általános iskoláimat. Gimnáziumi éveimet – a Petőfi Sándor Gimnáziumba jártam – keresztanyáméknál tölthettem, viszonylag nyugodt családi környezetben.

 A rendőrség épületéből „diótörővel” lőttek rám

 1957-ben érettségizett, tehát 18 éves volt a forradalom idején. Ha jól tudom, volt egy kalandos útja a Széna tér környékén, mikor kerékpárral akart hazamenni, és közben lőttek önre.

 –Arra már nem emlékszem, hogy melyik napon volt, mert nagyon összemosódtak az események. Szüleimet már rég nem láttam, és megszűnt a telefonos kapcsolat. Ezért nagyszüleimtől elindultam biciklivel, hogy felkeressem őket. Szüleim le is toltak, hogy ilyet többet ne csináljak, mert nagyszüleim biztos aggódnak miattam. Indultam hazafelé, a XII. kerületi Agárdi útra, már a „kalef”, a hajdani Moszkva tér emelkedőjénél jártam, amikor Maros utcai házak tetejéről, a rendőrség épületéből „diótörővel” lőttek rám. Villámgyorsan a földre vetettem magam a biciklivel együtt és hallottam, ahogy a hátam mögötti ház falába egy sorozatot lőnek . Ha nem hasaltam volna le, akkor meghalok. A kerékpárt a lábammal magam után húzva bearaszoltam egy házba , ahol már több ijedt ember keresett menedéket. Majd elindultam az Attila utca felé, de a lövések még hallatszódtak. Szerencsémre, arra ment egy páncélozott angol követségi autó, én intettem neki; megértették, mit szeretnék, nyújtsanak nekem fedezéket. Így jutottam el a Petőfi Gimnáziumig, ahol beengedett a pedellus. Nagyon megijedtem, ezért náluk aludtam. Nagyon izgultak értem, de mint mondtam, nem volt telefonos kapcsolat. Azt nem értem miért lőttek rám. Egyedül mentem kerékpárral, tán azt hihették, hogy fiatal vagyok, ezért harcos forradalmár is.

 1990 után nem kapott 1956-os megbízásokat?

 –Nem. Erről én nagyon sokáig nem beszéltem. Ahogy arról sem, hogy kitelepítettek bennünket. Csupán néhány éve szóltam erről a barátoknak. Talán akkor is féltünk, amikor nem kellett volna, úgy voltunk vele, hogy „még a falnak is füle van.” Október 23-án ott voltam a Bem téren, átmentem a többiekkel a hídon. Annyira szerettem a sportot, hogy leváltam a tömegtől, és elindultam az akkori Törekvés - pályára , ahol kosaraztam. Arra emlékszem, hogy mellettem két férfi viccet mesélt, megszólalt az egyik: „tudod, melyik a legjobb karóra? Gerő karóra!”

 Ha már 1956-ról esett szó, ismerjük Sinkovits Imre akkori kiállását. A művész nem érte meg 80. születésnapját. Ön erre az alkalomra emléktáblát készített, amit a Március 15. téren lepleztek le. Pályáznia kellett erre a domborműre?

 –Nem, hanem felkértek. Úgy történt, hogy felajánlottam a belvárosi Fidesz-szervezetnek a segítségem. Részt vettem a szavazatszámlálásokban, megismerkedtem helyi politikusokkal, közéleti személyiségekkel. Azzal kerestek meg, hogy mi lenne, ha lenne a kerületben köztéri munkám. Azt válaszoltam, hogy már van egy: 1973-ban készült el dr. Orovecz Bélának, az Országos Mentőszolgálat alapítójának emléktáblája a Markó utcában. Megbízást kaptam a Sinkovits emléktábla megtervezésére  és elkészítésére A mű fényképek és saját élmények alapján született. Én találtam ki azt a kompozíciót, hogy a Nemzeti Színház épülete is rajta legyen a plaketten.

 Szülei miként fogadták, hogy képzőművész szeretne lenni?

 –Itt többről volt szó szeret-nemszeret kérdésénél. Az érettségi után a Műszaki Egyetemre felvételiztem, de mivel X-es származású voltam, nem vettek fel. Beiratkoztam a Honvéd utcai Dési István Képzőművész Körbe, ahol rajzolni tanultam egy ideig. Közben a Klement Gottwald Villamos Gyárban dolgoztam, majd a KISZ javaslatával sikerült először a Képzőművészeti előkészítőjére jelentkeznem, oda, ahol Kmetty mester tanított. A következő évben felvettek, katonának pedig azért nem vittek el, mert gyerekkoromban tüdőbajos voltam. A főiskolán Szabó Iván, majd Pátzay Pál voltak a mestereim, rajztanári diplomát is kaptunk.

 Mi volt a diplomamunkája?

 –Tinódi Lantos Sebestyén. Ezt a témát én választottam. Ennek a munkának még megvan a „feje”. Apám egyébként nagyon jól gitározott, meg akart engem tanítani, de mivel eléggé szegények voltunk csak egy hangszerünk volt. Apu már rég nem élt, amikor elhatároztam, hogy nagyon alapfokon megtanulok gitározni. Ez sikerült is. Néhány szobromon meg is jelenik ez a hangszer.

 Mennyiben fontos a főiskolai végzettség ahhoz, hogy valaki jó művész legyen?

 –A művészeti főiskola megadja a lehetőségét olyan technikák elsajátítására, amivel festeni, szobrászkodni, hangszeren játszani lehet. Az érzékenység, az intuíció, az egyéniség, a művészeti hajlam pedig más és egyedi kérdés. Egy 80 éves ember, ha még szellemileg friss, akkor képes esztétikai élményt nyújtó művek alkotására, de lehet, hogy valaki már fiatalon megcsömörlött. A stúdiumok sokasága, az egymástól és a mesterektől való tanulás vértezi fel a hallgatót,hogy a szakmában meg tudja állni a helyét ,ha kikerül a nagybetűs életbe.

 A „múzsa csókjára” várni nem szabad

 Létezik olyan, hogy alkotói válság, amikor a művész hiába vár a „múzsa csókjára?”

 –Létezik ilyen, ha a téma és a művész karaktere nem egyezik. Ilyenkor közelíteni kell a témához, de nem biztos, hogy ez minden esetben sikerül. A „múzsa csókjára” várni nem szabad ! Gondolkozni és dolgozni kell az alkotónak nap ,mint nap. A jól felkészült szobrászok közül pl. sokan képtelenek sport témájú szobrot alkotni. Olyan intuitív készség szükséges, ami által a szobrász átéli és át is adja a nézőnek az ábrázolt mozgást. Ez a készség pedig nem mindenkinek adatik meg. Itt nem csak anatómiai hibák lehetnek, hanem arról is szó van, hogy a mozgásba nem éli bele magát a művész, így hiteltelenné válik a szobor. A sport-tárgyú munkáim a sportmúltamban gyökereznek, és az akkoriban létrehozott Ezüstgerely -pályázatok ösztönző hatására készültek ,készülnek a magam örömére.

 Említettük már a sportot. Hogyan került az ön Albert Flórián szobra a róla elnevezett stadionba, és Papp Lászlóé a sportarénába?

 –Ott kezdődött a történet, hogy Páncsics Miklóst, mivel a Ferencvárosban focizott és jó barátom volt, megkértem ugyan hozza már el a műterembe az Albert Flórit ,aki a meghívásra rá is állt és szívesen eljöttek .Ezt a munkát is az Ezüstgerely - pályázatra adtam be. Díjat is nyertem vele. Feljött hozzánk, lemintáztam, és apu le is fotózott minket. Eltelt 27 év, és Nagy Béla, a Fradi krónikása felhívott azzal, hogy megvan-e még az Albert-szobrom? Megkért, hogy bronzzal öntessem le, mert meg akarják lepni 60. születésnapjára Albert Flóriánt. A szobor azóta is egy márvány posztamensen áll az Üllői úton, az FTC-székházban.  

Papp Laciról készített mellszobrom három év után „kelt életre”

 Hogyan kezdődött a Papp Laci-sztori?

 –Papp Laciról készített mellszobrom három év után „kelt életre”.Ezelőtt három évvel felhívott Szakos József, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség titkára, hogy megtudja, megvan-e még a Papp Laciról mintázott szobrom. Így került ki ez a szobor a Sportarénába.

 A legtöbb szobra bronzból készült, de a ’80-as évek közepétől megjelenik a fa is a művészetében.

 –Esztergomban van egy kis telkem, ahol sokat játszottam kedvenc kutyámmal, Brúnóval. Eldobtam neki egy bodzafaágat, amit rágcsált, visszahozott. Hirtelen ráeszméltem, milyen fura alakzata van ennek a fának, faragtam is belőle egy faunt. A tönkrement, a kivágott fákból készítettem a szobrokat. Csodálatos módon a fa az, ami inspirál engem, akár a Múzsa fában megtestesült léte.

Medveczky Attila