Függetlenség

2012.06.01.

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Jurta Színház – 1988. március 6.

Nos, ennek az általános közép-európai elmocsarasodásnak az egyik, igaz, kirívó tünete az, ami az erdélyi magyarsággal történik. Azt is lehet mondani, hogy minta értékű történés ez. Itt egyszerre két nép ad rossz választ arra a kérdésre, amit a kor eléjük állít. Az egyik túlzó nacionalizmusba hajszolódással, amely elfödi a valódi kérdéseket, a másik nemzetietlen elpuhulással, a társadalom működése szempontjából létfontosságú nemzeti hajtóerőknek a teljes kiiktatásával. Gazember az, aki egy hányódó mentőcsónakban verekedést kezdeményez, az pedig, aki hagyja, hogy eligyák előle az utolsó korty vizet is, hülye.

Ez a tanácskozás az erdélyi magyarság sorsáról csak akkor lehet hatásos, ha pontosan számba veszi azokat a történelmileg meghatározott nemzetközi körülményeket, amelyek közepette összeült. Legfontosabb ezzel kapcsolatban annak felismerése, hogy az endlösung állapotába került erdélyi magyarság, s vele együtt az egész magyarság válsága egy általános európai, közelebbről pedig kiterjedt és nagyon mély közép-kelet-európai válság része. Ebből az következik, hogy elkülönítve, önmagában sem az erdélyi, sem az egész magyar válság meg nem oldható. Ha fenn akarunk maradni, tudomásul kell vennünk szomszédaink hasonlóképpen meglékelt ladikjait.

Miben áll ez a közép-európai válság? Első pillantásra, tekintettel arra, hogy a térség országai azonos társadalmi berendezkedésűek, a létező szocializmus általános, gazdasági és társadalmi válságának is lehetne ezt nevezni, de ha egy kicsit lehámozzuk a jelenségről ezt a politikai zsargonhéjat, kiderül, hogy itt még többről is szó van: az itt élő népek, nemzetek olyan fajta mély, egész létezésüket meghatározó válságáról, amely a jövőjüket, a világban s Európában betöltött, betölthető szerepüket, államiságuk minőségét, az általános világtrendekhez való igazodásuk lépéstartását összefoglalva egész sorsukat meghatározza. Jellemzője ezenfelül ennek a válságnak az is, hogy az itt élő összes népet kivétel nélkül érinti, ha nem is egyenlő mértékben, de hasonló formákban.

Számunkra ez utóbbi tényező, már tudniillik, hogy a válság mindenkire kiterjed, életbevágóan fontos. Azért, mert ez – legalábbis látszólag – nem mindig volt így. 1920 körül, amikor ez a térség megkapta azt a státuszát és elrendeződését, ami nagyjából ma is fennáll, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolásakor nagyon is úgy látszott, hogy itt csak a magyarság van létválságban. Románia a több mint száz százalékos terület-nagyobbodás mámorában, Csehszlovákia és Jugoszlávia a megalakulás és a szerephez jutás sikerélményében, Lengyelország a több százados nemzeti küzdelem örömünnepében élt s még a velünk egy megítélésű Ausztriának sem kellett a megbüntetettség magyar mérvű gyötrelmeit elviselni. Most viszont mit látunk? Tételes felsorolásra, azt hiszem, nincs szükség. Csak a nyomor és a szenvedés jelzőiben, a nélkülözések és az anomáliák időtartamában van különbség, meg abban, hogy milyen eszközökkel akarja a helyi hatalom áthidalni vagy elfogadottá tömködni az állapotokat. Nem a sorban állás, a jegyrendszer, a háborús körülmények között is nehezen viselhető nélkülözések a lényegesek ezen a közös nyomor-fedélzeten, hanem az, ami eközben a nemzedékek sorával történik: millió és millió lengyel, magyar, szlovák, román és cseh fosztódik meg attól a lehetőségtől, hogy beállva a nemzeti folytonosság sodrába a maga munkájával, életenergiájával, szellemével és tehetségével, hozzájáruljon nemzete történelmi építményéhez. Itt megállt az idő! Ez tragédia és ez alól nincs kivétel. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy mi minden történik ezenközben a világban, hogy milyen új emberi szerepeket ír a tudományos-technikai haladás és a huszonegyedik századra kacsintó emberiség, hogy milyen életminőséget tud átörökíteni és áthagyományozni a világ más térségein az egyszerű ember is utódaira, csak akkor látjuk a maga valóságában ezt a tragédiát, ezt az általános lesüllyedést. Az az ember, aki a munkája végzése helyett sorban áll, lop, kiska-pukat dönget, iszik (vodkát, cujkát, bort, sört, szilvapálinkát), az az ember, akinek nincs ideje, ereje a saját öntudatával és a saját lehetőségeinek kifejlesztésével törődni, aki állami gondozásba löki a porontyait, vagy ha nem, nincs ideje a nevelésükkel törődni, az az ember kiesett az európai időből, a világidőből. Annak értelmetlenül telt el az élete. Akár román, akár magyar. Ez ezeknek a közép-európai népeknek a közös sorsa és közös tragédiája. És ezek közül csak az marad fenn, amelyik ezt a folyamatot legelőbb s legérvényesebben állítja meg s fordítja vissza.

Ez nálunk, magyaroknál talán még nem viszszafordíthatatlan folyamat. De hogy visszafordítjuk-e vagy sem, egyes-egyedül rajtunk múlik.

Ezen kívül el kell itt még hessenteni egy másik téveszmét is: nekünk most jobb, hogy most már nem csak mi vagyunk bajban?

Egykor csak mi voltunk válságban, most pedig azok is benne vannak, akik közül többen akkor kárörvendve néztek ránk, akkor nekünk most – viszonylag – jobb a helyzetünk. Ez nem így van, természetesen. Ebbe a válságba ők is akkor kerültek bele, amikor mi, csak akkor az még nem látszott. Meg különben is, mindegy már. És a kárörvendés csúnya dolog, méltatlan hozzánk. Ugyanakkor viszont ezt a tényt, ezt a közös válság-státuszt, a válságoknak ezt a közép-európai „piaci versenyét” nemcsak hogy tudomásul kell vennünk, hanem cselekedeteinket ebből a felismerésből kell indítanunk. Ha egyszer verseny-helyzet van, akkor versenystratégiát kell csinálnunk. Ki áll meg előbb a lejtőn? Ki marad meg? Ez a versenyhelyzet alapkérdése.

Egy dolgot kell világosan látnunk: ezek közül a közép-európai népek közül belátható történelmi időn belül egyik sem fog regionális

vezető szerephez jutni, sőt fönnmaradni és az általános világhelyzethez, fejlődéshez – úgy-ahogy – felzárkózni, vagy legkevésbé lemaradni is csak az fog, amelyik a leghamarabb és a legkövetkezetesebben oldja meg a maga belső válságát, amelyik a legkevésbé süllyed bele a mocsárba.

Itt most nem az a kérdés, hogy melyik nép tudja élőhelyéről kiüldözni, kiutálni, kiárusítani és beolvasztani a másikat, hanem az, hogy melyik tud először is megállni a lejtőn. Aztán pedig – esetleg – elindulni felfelé.

Meg akarjuk menteni az erdélyi magyarságot? Teremtsünk olyan belső viszonyokat itt bent, a szűkre szabott hazában, amelyek közelebb vannak az európai normákhoz, teremtsük meg a demokratikus, az emberi szabadságnak mindinkább nagyobb és nagyobb teret adó életet Magyarországon. Ez az egyetlen lehetőségünk. Nemcsak a Hargita tövében, hanem itt bent, Balmazújvárosban is meg kell védeni a magyart. Az erdélyi magyarság megmentésének egy útja van: a szabad, demokratikus Magyarország, a sovinizmustól és kozmopolitizmustól egyaránt ment, a szabadság és a demokrácia centripetális erejével bíró magyar társadalom.

Nevetésre, kárörvendésre pedig már csak azért sincs okunk, mert e tekintetben elég rosszul állunk. Volt itt egy-két tág és hajnalhasadásos történelmi pillanat, amikor az lehetett a reményünk és sajnos az érzékcsalódásunk is, hogy előbbre vagyunk egy lépéssel, és kint, vagy majdnem kint vagyunk abból a válságból, amiben a többiek nyakig vannak. Forradalmunk csodálatos két hete és a még vissza nem fogott reformok röpke és csalóka időszaka volt ilyen pillanatunk. Aztán még ennél is tovább szerepeltünk az európai szabadságnormákhoz közelítőbb életet nyújtó tagoknak. Ezek az idők azonban elmúltak, csalókának bizonyultak és most mi is nyakig vagyunk.

És ennek a mi korszakunknak s benne a most működő nemzedékeknek a legnagyobb történelmi mulasztása az erdélyi magyarsággal szemben is: hagyta, hogy semmivé legyen az esély, amit a levert forradalom és a hozzá vezető út, az előző nemzedékek véráldozata és munkája hívott életre, hagyta, hogy végbemenjen az elközömbösítés lélekpusztítása, felült a csalóka látszatoknak. Volt itt egy nagy lehetőség a kiemelkedésre. Az a kérdés, maradt-e még valami belőle.

Az erdélyi magyarüldözést általában a túlzó román nacionalizmus kifejlődésével, felerősödésével szokás indokolni. Van azonban a dolognak egy másik oldala is: az erdélyi magyarüldözés mindig akkor kapott erőre, amikor a magyarországi belső helyzet bizonytalanná vált, amikor az embereket valamilyen oknál fogva itt is üldözték vagy háborgatták. Erdélyben is akkor vitték a Duna-deltához haláltáborba a legtöbb magyart, amikor idehaza is nagyon sokan várták az amnesztia rendeletet. És ez a mostani eszelősségig fokozódása a terrornak is feltétlenül összefügg a mostani magyar helyzet válságos, bizonytalan, két- vagy többértelmű voltával, gazdasági kiszolgáltatottságunkkal, belső egyenetlenségeinkkel, azzal a puszta ténnyel, hogy még mindig gyanús személyek azok a mi saját hatóságaink előtt, akik erdélyi menekülteknek gyűjtenek, akik valamiképpen felmutatják a magyarságukat. Ezt az összefüggést nem lehet nem észrevenni!

Nem elég rámutatni a román nacionalizmus anakronisztikus durvaságaira, történelmi gyökereire, magyarellenességére, rá kell mutatni ugyanakkor a változó természetű magyar rendszereknek a magyar nacionalizmus üldözésének örve alatt folytatott burkolt vagy nem is burkolt magyarellenességére és nemzeti felelőtlenségére is, és meg kell látni ebben a kétféle magatartásban, szereposztásban vagy mondjuk finoman eleve elrendelésben a közös tragédiát. Melyik ezek közül a jó válasz, a nemzet valódi érdekei szerinti? Talán a román? Szó sincs róla. Sajnos, nem is a magyar.

Ami viszont reményre jogosít fel bennünket, magyarokat, az az, hogy miközben Romániában őrjöngésig fokozódik ez a nacionalista tombolás, azonközben nálunk jelei mutatkoznak egy ésszerűbb, nemzetközelibb pártdoktrina kialakulásának és egy új tartású hatalmi viselkedésnek.

A fentiekből logikusan egy kérdés következik: milyen úton juthatunk el abba a hőn óhajtott magyar demokráciába, amely nemcsak menedéke lehet, hanem egyetlen megtartó bázisa is az erdélyi magyarságnak? Annak is. Sok választásunk nincs. Hatalmunk semmi, eszközünk alig, elszántságunk híjával, politizáláshoz szükséges gyakorlatunk szinte cserkészeti jellegű. Egyet azonban mindennek ellenére megállapíthatunk, keserű tapasztalatainkon okulva. Ez pedig az, hogy semmiféle romboló ösztönnek, magyar heves-vérmérsékletűségnek, semmiféle kuruc természetünkből fakadó rebellis hajlandóságunknak nem engedhetünk, akármennyire is ilyen fellángolásokra késztetnének bennünket a sanyarú és közelest egyre savanyúbbá váló körülmények, meg a helyzet bizonytalanságából származó indulataink. Egy ilyen vak anarchiába fordulás végzetes volna nemcsak az erdélyi magyarságra nézve, hanem az egész magyar jövőre. Erdélyi magyar százezreknek akár az azonnali halált is jelenthetné. Itthon pedig évtizedekre, ha nem évszázadokra ellehetetlenítene minden európai jellegű kezdeményezést és nyomában egy olyan magyar állam keletkeznék, amit kacatnak se tartanának a világban. Ez az egyik, amit nem tehetünk meg, a másik pedig éppen ennyire fontos: nem engedhetjük meg – mi magyarok – a vezetést a kezükben tartó nemzettársainknak, hogy a beígért reformokat tovább halogassák, hogy a mindenki által szükségesnek tartott változásokat elmismásolják, hogy a társadalom és a geopolitikai tények képviseletében regnáló hatalom közötti új egyezséget, új, becsületes, realista egyezséget megkötni ne engedjék. A két dolog összefügg. Utóbbi meg nem történése esetén az előbbi, a vérontásos fog bekövetkezni, s ezért teljes mértékben azokra hárul majd a felelősség, akiknek a reform-alkura és demokrácia kiterjesztésére megvolt ugyan a lehetőségük, de nem éltek vele.

A dolog igencsak sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Aki elég idős már, az tanúsíthatja, igazat beszélek. 1945-ben ez az ország romokban hevert, és egy iszonyúan magas hadisarcot is fizetnie kellett – többek között Romániának is –, és mégis, elég volt másfél, két év demokráciaszerű fellélegzés, elég volt a szabadságnak az árnyékos foka, hogy talpra szökkenjen. Most is elég lenne, ha lehetővé válna, hogy a nép a saját belátása szerint alakítsa a sorsát, ha csak az volna megszabva, hogy mit nem szabad megtennie senkinek és minden egyéb szabad volna.

Végezetül pedig, már csak azért is, hogy valami irodalmi jellege is legyen a felszólalásomnak, előbb idézek egy kitűnő antológiából, aztán pedig elmondok egy ezzel kapcsolatos történetet. Az idézet a Századvégből való, mely közölte Vjacseszláv Molotov külügyi népbiztosnak a Szovjetunió Legfelső Tanácsa előtt 1939. október 31-én, a Ribbentrop–Molotov-paktum után elmondott beszédét. Ez a beszéd a maga nemében remekmű, iskolapéldája annak, hogyan kell sötét aktuálpolitikai lépéseket az örök-stabil ideológia színeibe bújtatni. Belőlem azonban egy rövidke részlete váltotta ki a legnagyobb hatást. Ez: „A háború Németország és Lengyelország között a lengyel vezetők teljes csődje miatt gyorsan befejeződött. Mint ismeretes, Lengyelországon sem az angol, sem pedig a francia garanciák nem segítettek. Tulajdonképpen mindeddig nem igen ismeretes, hogy miféle garanciák is voltak ezek.” És itt jön most az, ami engem szíven ütött: a szövegben dőlt betűkkel, zárójelben, mint egy színpadi utasítás ez áll: (Általános derültség.) Ez az általános derültség megmozgatta a képzeletemet, láttam a különféle típusú, tar koponyájú kozák, szúrós szemű baskír, nagydarab orosz küldötteket, amint egyöntetűen általános derültségben törnek ki Franciaország és Anglia garanciáinak hallatán. Szó, ami szó, tehették. Ezek a garanciák valóban nem segítettek akkor Lengyelországon. És nekünk is, most is meg kell gondolnunk, amikor különféle belső ügyeinkhez ilyenféle garanciákért kuncsorgunk. No, de én később, jó huszonöt év múlva abban a szerencsében részesültem, hogy találkozhattam azzal a cvikkeres úrral, aki akkor azt az általános derültséget kiváltotta. Moszkvában történt, 1964-ben. A szocreál nevű író-foci-csapat alakuló és – hangsúlyozom – önköltséges kirándulásán. Egy bizonyos nem túlságosan érdekfeszítő rendezvény után, amely a Barátság Házában zajlott, mellém szegődött egy moszkvai magyar és egy hosszabb, kellemesnek ígérkező sétára invitált a zsúfolt moszkvai proszpektek egyikére. A zsúfoltság a május eleji időnek volt köszönhető. Május elseje után, de még a Győzelem Napja előtt. Moszkvában akkor van a rövid tavasz és az utcákon özönlik a nép. Hát, amint így megyünk, mendegélünk, idegenvezetőm épen azt ecseteli, hogy szeretne hazatelepedni, de nem sok kilátása van rá, szükség van a tudására Moszkvában… Amikor velünk szemben a széles járdán feltűnik a cvikkeres úr. Vjacseszláv Molotov, aki éppen akkortájt tért haza utolsó, legkisebb megbízatásából, Mongóliából. Ott volt nagykövet. Nem úgy, mint az „általános derültség” idején, amikor a világ urának jobbkeze volt. Akarom-e, hogy bemutasson? Dolgozott a keze alatt, jól ismeri. Miért ne. Megállunk. Beszélgetnek, nézem Molotovot. Csak a cvikker a régi. A nadrág czeig-rendszerű, ami akkor, a farmerdivat előtt kifejezetten toplákosnak tűnt. De nem is ez a lényeg. Egy kissé egykedvű öregember áll a moszkvai forgatagban, cvikkere elárulja kilétét. Azaz elárulhatná. Kettőnkön kívül, noha egykétszáz ember elhúzott mellettünk, amíg ott álldogáltunk, a kutya észre nem vette, hogy Molotov áll ott. Aztán sok sikert kívántunk egymásnak és elváltunk. Kérdem én az informátoromat, mi is hát a helyzet ezzel az emberrel? Üldözik? Netán nyomorog? Tettem egy-két megjegyzést az öltözékére. Emberemnek, aki akkor már több mint negyven éve volt odavalósi lakos, nem tűntek fel ezek a jellegzetességek. Kérdéseimre, firtatásomra kissé indignálódva ezt a választ adta: Miért? Mi a probléma? Van egy rendes lakása. Mármint Molotovnak, aki azt az általános derültséget kiváltotta.

Hát, így állunk, barátaim. Lehet, hogy most ezek a mi itteni, jurtabeli szavaink, hangosan-gondolkozásaink váltanak ki általános derültséget imitt-amott. Nem Moszkvára gondolok ezúttal, ezt nyomatékosan hangsúlyozom. Tőlünk keletre, de Besszarábián innen. Lehet nevetni, tessék csak nyugodtan, hiszen a mi programjaink mögött még annyi erő sincs, mint az angol–francia garanciák mögött akkor, s végül is micsoda abszurd követeléssel állunk elő mi? Ugyanazt követeljük az erdélyi, meg a hazai magyarnak, ami Vjacseszláv Molotovnak járt Mongóliából hazatérte után: egy rendes lakást.

Csurka István: Közép-Európa hó alatt – Esszék, előadások (1988)