vissza a főoldalra

 

 

 2012.06.01. 

Ha hallgattam volna...

A Betekintő, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata 2012. május 17-én kerekasztal-beszélgetést rendezett a Levéltár aulájában, Ügynökkérdés a tudományos történetírásban címmel. A meghívott beszélgetőpartnerek és a hallgatóság saját tapasztalataik alapján beszámoltak az állambiztonsági – ezen belül az ügynöki – iratok hazai kutathatóságáról, megpróbálták áttekinteni ennek az iratanyagnak a jellegzetességeit, forrásértékét, valamint a publikálás és a személyiségi jogvédelem érvényesülését.

 Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) 2012. május 17-én népes hallgatóság érdeklődésétől kísérve, kerekasztal beszélgetést tartottak az Ügynökkérdés a tudományos történetkutatásban címmel. Az ügynök-ügyek iránti leküzdhetetlen kíváncsiságom, valamint az, hogy a közönség soraiba meghívót is kaptam, arra késztetett, hogy jelen legyek a rendezvényen.

Be kell vallanom, hogy a kerekasztalnál beszélgetők egyáltalán nem érdekfeszítő és meglehetősen monoton mondandója cseppet sem kötötte le a figyelmemet. A moderátor – az előzetes program szerint hirdetve Müller Rolf – sem nagyon sziporkázott. Az egyetlen mikrofon állandó kézből kézbe adogatása pedig kifejezetten zavaró volt és amatőr szervezésre utalt. Ha nem ül a társaság középpontjában Kónyáné dr. Kutrucz Katalin, az ÁBTL főigazgató-helyettese és kiválóan felkészült, láthatóan a témában kellő jártassággal rendelkező, élvezetes, példákkal is alátámasztott megnyilatkozásai nincsenek, s nem menti a szinte már menthetetlent, már-már az érdektelenség határát súrolta volna az asztali társaság. De ott volt a főigazgató-helyettes asszony, s neki köszönhetően jószerivel senki sem távozott időnek előtte a rendezvényről. Az ügynök-ügyek előadójaként az ÁBTL részéről Takács Tibor volt bemutatva. Produkciója meglehetősen indiszponált volt, a hajdani BM Rendőrtiszti Főiskola állambiztonsági szakán, a hálózati munkával kapcsolatos vizsgákon aligha érte volna el az elégséges szintet.

Az asztal körüli mikrofon körbeadogatásos diskurzus eltartott kb. másfél óráig. Ezt követően jutott szóhoz a hallgatóság. Ennek során elhangzottak kérdések és vélemények. Eddig azt hittem, s bizonyára ennek tudatlanságom és tájékozatlanságom az oka, hogy egy ilyen programon, amelynek még a címében is szerepel a „tudományos” kifejezés, nem úgy vannak a felszólalások, mint a parlamenti kérdések, válaszok és viszontválaszok ingyencirkuszában. Tévedtem! Itt is úgy van! Kettő percet kapott, aki szót kért és kapott, egy parányival sem többet.

Be kell vallanom, hogy ez a jóval rövidebb rész érdekesebb, néha érdekfeszítőbb volt, mint maga főprogram. Csak ne kellett volna többeknek kapkodni, csapongani a szűk időhatárok miatt. Szóba került mint lerágott csont az SZT-ügy, s a feltett kérdésre nem egészen érthető válasz érkezett. Visszatérő polémia volt arról, hogy mennyire lehet hinni az ÁBTL iratanyagának, vannak-e köztük valótlanságok, kétes értékű ismereteket tartalmazó anyagok.

Na és persze visszatérően az ügynökök, a besúgók, a spiclik mostani, immár utólagos megítélése. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy immár közel másfél évtizedes munkálkodásomnak, írásaimnak, nyilatkozataimnak, szakértői tevékenységemnek, mintha lenne némi foganatja. Mintha ma már a jelenlevő tudományos emberek számára sem elsőszámú közellenség lenne az egykori államvédelmi és állambiztonsági hálózat. Árnyaltabban, tárgyilagosabban, megértőbben s így szakszerűbben fogalmaznak, mint akár csak néhány évvel ezelőtt. Ez bizony szívet melengető érzés volt számomra. De az is, amikor az egyik hozzászóló, aki állítása szerint látott részleteket a bűvös „mágnesszalagok” tartalmából, elmondta, hogy azok bizony nem sok újdonságot tartalmaznak. Kezd lám beigazolódni az a korábbi nyilatkozatom, hogy ez az egész „mágnesszalag” őrület egy nagy smafu, vihar a bilikében, amit az ügynökhajkurász konjunktúralovagok igyekeznek gerjeszteni.

Végül elkövettem egy nehezen felülmúlható ostobaságot. Addig nyújtogattam a kezem, addig jelentkeztem szólásra, míg végül legutoljára a moderátor úr szíveskedett megengedni a hozzászólásomat, nyomatékosan figyelmeztetve az időtartamra. Sajnos ekkor kibuggyant belőlem a titkosszolgálati konspiratív frontharcos. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt belepottyantottam néhány képzeletbeli kavicsot a nyugodalmas állóvízbe. Arra próbáltam elsősorban rávilágítani, hogy az egykori állambiztonsági operatív munkában nem minden úgy volt ám, ahogy most a fennmaradt dokumentumokból kiolvasható. Bizony volt ám annak idején a szolgálatnál mismásolás, torzítás, hamisítás rendesen. Példákat is mondtam, köztük a saját magam által elkövetettet, hiszen azt csak jól ismertem. A felhördülést és a megrökönyödést, a sértett arcokat látva, már azt is bántam, hogy egyáltalán megszólaltam, hogy egyáltalán szót kértem. Hej, ha hallgattam volna, bizony bölcs maradtam volna. Otromba módon belerondítottam egy szép, nyugodalmas tudományos tanácskozásba. Nagyon bánom s ezer bocsánat érte! Ígérem, soha többé ilyen elő nem fordul!

 

Bálint László