|
 2012.06.08.
Impresszió a szőlőhegyen
Szétlopták az ország kerámia üzemeinek nagy részét
Biai Simon István
keramikus, festő 1947-ben született Bián. 1970-től
kisiparosként dolgozott, mint keramikus. 1983 óta szabad
szellemi foglalkozású. A gimnáziumban dr. Domonkos Imre művészettörténész,
festőművész és Nagy Nándor festőművész tanítványa volt.
Utána járt Zilahi György, és Demjén Attila szakköreibe is
rajzot, festészetet tanulni. A kerámiával 1967-ben ismerkedett
meg Richter Jenő műhelyében, ahol 1970-ig az agyag készítéstől,
a kemence építésén át, a különféle formázási, gyártási
eljárásokat, a gipszforma készítést, a mázazást, az égetés
alapjait elsajátíthatta. 1970-től önálló műhelyben
dolgozik. Kezdetben agyagból virágcserepet, virágtálakat készített,
majd 1980-tól a KŐPORC félporcelán masszájából edényeket
és hotel porcelánt a budapesti, nemzetközi szállodaláncok
megrendeléseire. 1984-től a Képcsarnok galériái számára is
gyártott tárgyakat, és teás- valamint kávéskészleteket. Közben
kikísérletezett különféle hazai alapanyagokból magastüzű
technológiákhoz alkalmazható masszákat és mázakat, amelyeket
saját műhelyében tud előállítani. Így készített egyedi igényeknek
megfelelően padlóburkolatokat, radiátor burkolatokat, térplasztikát,
szobrokat, kandallókat és porcelánképeket.
Az 1990-es évektől
rendszeresen fest képeket is, főleg olajfestékkel, de színes
kerámia lapokat is készít. Az 1998-as portugáliai utazása
inspirálóan hatott festészetére.
2004-ben rendezett
először kiállítást a portugál témájú képeiből
Budapesten, amit a Portugál Nagykövetség kitüntető
figyelemben részesített.
Művek köztéren
és középületekben : A Magyar Mesterszakácsok Olimpiai
Csapatának edényei, Frankfurt (1984), Kismaros, Boldogasszony Háza,
Kálvária (lépőkövek) (1985), Három stáció a Budakeszi Kálváriára
(1992-95), Huszonöt éves a Levelező Tagozat. A Pázmány Péter
Katolikus Egyetem számára emlékplakett (2003), Szent Flórián
fülke dombormű Budajenő (2009), a gyermelyi kálvária hét stációképének
pótlása (2011), Keresztút a portugáliai Lafoes-i ciszterci
monostor számára (2011).
Fontosabb munkák
: A Hotel Intercontinental számára tálaló edények kőagyagból
(1985-86). A Budapest HYATT Szálló részére asztali szerviz edényzet,
teáskannák és csészék, hidegtálak, fagylalt paletta félporcelánból
(1989), Bemutató a hotelporcelánjaimból a Hotel Flamencoban
(1990), Fekete kristálymázas porcelán hidegtálak a Hotel
Kempinsky számára (1991), A Budapest Hilton, a margitszigeti
Thermál és a Hotel Gellért számára a mesterszakácsok igényei
szerinti speciális edények félporcelánból (1990-2004.).
2007-ben a
Budakeszi Kultúra Alapítvány Lakóhelyünk értékei c. pályázatának
első helyezését érte el festmény kategóriában.
Kiállított már
Torbágyon, Budakeszin, Tatán, Nagykovácsiban, Budapesten, Bécsben,
Biatorbágyon, Pomázon, Székesfehérváron, Móron, Pátyon,Gyermelyen,
Portóban.
Luis
Carlos Amaral, Phd, a portói tudományegyetem történész
professzora szerint : „Simon István festményeiről a
szabadság sugárzik át mindazokra, akik először tekintenek rá.
Ösztönöm azt súgja, hogy mindez a művész súlyos személyiségének
a lenyomata, aki mivel a Nagy Hitű Emberek közül való, nem is
lehet más, mint szabad. Ez a megközelítési mód, Simon István
művészetének ez az önkényes értelmezési kísérlete semmi
esetre sem teljes, és minden bizonnyal értőbb értelmezésért
kiált. Mégis, azt hiszem megkerülhetetlen kiindulási pont. A
belső szabadságából eredő művei arra hívogatnak és tanítanak
ugyanis, hogy kérdezzünk csak rá a természetre, hogy - már
ami belőle még körülöttünk megmaradt -, merre visznek a természetesség
ösvényei, amelyeket újra és újra fel kell fedeznünk önmagunk
számára. Ilyen értelemben Simon István festményei egymással
szoros együttest alkotva egyfajta nyomolvasást és egymás utáni
tájfeltáró lépéseket kívánnak tőlünk. Ezzel az azonos módon
és lelkileg konfigurált térben az intimitás nagyobb foka és
az aktív megfigyelés tágabb tere nyílik az érezhetően egy
fejlődési vonalba tartó esztétikai élvezet számára az ösztönös
szemlélődő előtt. A színek választása és keveredése, az
arányok és az irányok léptéke, a témaválasztás hangsúlyai,
amihez szolgaként szegődött a kifinomult technikai tudás,
mind-mind arra ösztönöznek, hogy végigjárjuk az elmélyült
utat, amelyet a művész járt be előttünk már.”
Úgy emlékeztek vissza a cselédsorsra, mint a földi
paradicsomra
Azt olvasom önről, és életrajzából is azt szűröm
le, hogy nem tartozik a megalkuvók sorába. Így aztán nem lehet
könnyű érvényesülnie.
–Valóban. Eredetileg festőnek
készültem, de abból nem lehetett megélni és így lettem
keramikus. Szerencsés véletlenek irányítottak a kerámiázás
felé, amellyel akkor egzisztenciát tudtam teremteni.
Kik voltak felmenői?
–A „biai” nem nemesi név,
hiszen őseim mindkét ágon cselédek voltak egy Bia környéki
pusztában. Apu kovácsmester lett, amitől, mint iparos, már
szinte „arisztokratának” számított a mezőgazdasági munkások
között. Nagyon érdekes dolog, hogy anyukám és nagymamám is
úgy emlékezett vissza a cselédsorsra, mint a földi
paradicsomra. Fényképeken láttam, milyen szép ruhákat
hordtak. Naponta bejártak a kb. 8 km-re lévő torbágyi iskolába,
és kitűnő tanulók voltak. Úgy érezték, jobb sorsuk volt
1945 előtt, mint utána, mikor kiszolgáltatottá váltak. Anyai
nagyapám pl. parádés kocsis volt.
Kiket tart szellemi mestereknek, példaképeinek?
–Szellemi családom
az a szellemi közösség, amelyikben a szép művelése, az
Istendicsőités tudatosan, vagy öntudatlanul jelen van. Szellemi
fölmenőim: a festészetben Giotto, Ferenczy Károly, van Gogh,
C. Monet, Cezanne, Csontváry, Amrita Sher Gil. Kerámiában
Zsolnay Vilmos. A többi műfaj angyalait fölsorolni itt nincs
hely. A körém örök hazát építőket viszont igen: dr Kránitz
Mihály egyetemi tanár, Száraz László móri és Bohn István törökbálinti
plébános, akik Jézus Krisztus szeretetét, barátságát és a
hitemet őrzik. Általuk ismertem meg az egyház tanítását,
amely szerint a művészi alkotás istenbizonyíték.
E
helyt adok hálát Istennek dr. Windisch Istvánért, a Mikes kiadó
igazgatójáért, amiért kiadta a rólam szóló könyvet.
Művészet
és világnézet, művészetfilozófia, művészettörténelem
felfogásomat Fülep Lajos alakította, akiről először általános
iskolai magyar tanárnőm férjétől
hallottam 1961-ben. Ő javasolta: Ha meg akarom ismerni a magyar művészet
történetét, akkor keressem Fülep Lajos könyvét. Fülep tanár
úr utolsó előadásán ezt mondta: „ És mindez, amiről itt
szó volt, semmi ahhoz képest, amit most hallani fognak.” –
és ez a nagyon idős, tekintélyt parancsoló ember öreges, szép
hangon elénekelte a Kis kece lányom – at.” Mindez azt
jelenti, hogy nem szabad külön választani a népművészetet a
magasabbnak mondott művészettől.
Vasbányai
Ferenc József Aranykatedra emlékéremmel, és a Magyar Köztársaság
Ezüst Érdemkeresztjével kitüntetett magyar, történelem
szakos tanárt, művészettörténészt, volt József Attila Gimnáziumbeli
tanáromat ,aki több kiállításomat megnyitotta, tartom az
„élő Fülep Lajosnak”. Ezt azért merem kijelenteni,
mert ő most olyan jelentős személyiség, mint a maga korában Fülep
Lajos volt. Sok művészt, alkotót összetart, és nagyon örülök,
hogy beletartozom ebbe a közösségbe. A legínségesebb időkben
is ez a szellemi erő tartotta meg az embert és segítette át a
hétköznapok nyomorán olyan fokon, ahogy a népművészet, a népdalok,
népmesék a régi korokban. Bizonyára többen vitába szállnak
velem, de én nem csak a paraszti művészetet tartom népművészetnek,
hanem a
„föld alatti”, a kontraszelekció áldozatainak műveit is, akik a népi
és nemzeti gyökérből nőttek. Generációk óta azt tanítják,
hogy szégyelljük a múltunkat, azt, hogy magyarok vagyunk.
Mindez kihatott rám is. Kamaszként maradinak tartottam nagyszüleimet,
bútoraikat. Ezért is vettem meg az első keresetemből, hitelre
a semmitmondó Varia-bútort. Ma már sajnos jóval erősebb az a
hatalom, ami azt diktálja, hogy nézzük le elődeink életmódját.
Holott amit „magasművészetnek”, vagy tudománynak nevezünk,
az semmivel sem különb a népművészetnél, sőt nem áll meg
önállóan, hanem együtt él a közösségi, a népi alkotásokkal.
A gyakorlatban pedig ott voltak az iskolai tanárok.
–A
gimnázium első osztályában Nagy Nándor tanított minket
rajzra. Ő még a régi Villányi úti Szent Imre Gimnáziumban is
tanított. Tehát azt a szellemiséget hozta magával. Dr.
Domonkos Imre rajtanár, művészettörténész, festőművész is
nagy hatással volt rám. Gimnáziumi tanulmányaim után jártam
Zilahi György, és Demjén Attila szakköreibe is rajzot, festészetet
tanulni.
Még nyolcadikos volt, mikor megrendezte az első
kiállítását. A többiek nem tartották csodabogárnak?
–Nem, de azt nagyon élveztem,
amikor megtekintették és megcsodálták műveimet. Két osztálytermet
nyitottunk ki, és a falakon ott lógtak a festményeim. Arra is
emlékszem, hogy még a skopjei földrengésről is festettem. Több
tájkép is szerepelt a kiállításon. A technikát pedig
akvarellek, száraz akvarellek, és temperák jellemezték. Ma már
főleg olajjal festek. Autodidakta módon tanultam meg festeni,
mert bár Domonkos Imre bácsi irányított engem, mégis rám
hagyta, miként fogok hozzá egy képhez. Ő főleg a korrigálásnál
magyarázott.
Sikerült budakeszi nyersanyagokból magastüzű, szép, és használható
mázakat őrölnöm
Hogyhogy nem képzőművészeti szakközépiskolába
járt?
–Akkoriban Torbágyon nem
tudták, hogy a képzőművészetibe sokkal korábban kell beadni
a jelentkezési lapot, mint egyéb helyekre. A festészetet kamasz
koromban abba is hagytam Csernus Tibor miatt, akit akkor a
legnagyobbnak tartottam. Úgy éreztem, ha nem lehetek a világ
legnagyobb festője, felesleges nekem ezzel bajlódnom.
A kerámiával mikor ismerkedett meg?
–Szülőfalumban a csákvári
és a tatai fazekasok cserepeit használták hajdanában.
Gyerekkoromban már csak a konyhák díszei. 18-19 éves koromig
viszont nem is tudtam, hogy az agyagot a vályogvetésen kívül másra
is fel lehet használni. Egyszer agyagból, ill. sárból
festettem képet egy esős napon, s mindez gyönyörű faktúrát
eredményezett. Annak külön örülök, hogy Richter Jenő műhelyeiben
tanulhattam ki a szakma alapvető gyakorlatát - az agyagkészítéstől
a kemenceépítés, a gipszelés, a mintakészítés, a formázás,
mázazás, égetés komplexicitását. Richter Jenő nem csak
mesterem volt, hanem segített elindulni az önállóság útján
azzal, hogy átadta nekem a piacát és a formáit. Tehát szabályosan
örököltem a megrendelőit. Az is ritkaság, ha valaki kis műhelyben
magastüzű technikával dolgozik. Ezen a hőfokon a sima agyag mázként
viselkedik a porcelánon. Büszke vagyok arra, hogy sikerült csupán
budakeszi nyersanyagokból magastüzű, szép, és használható mázakat
őrölnöm. Szakmai ideálom pedig Zsolnay Vilmos a pécsi
„fazekas”, akinek szinte érzéki kapcsolata volt az anyaggal.
Ott a féreg, a csótány, aki meg akar minket érinteni a piros szegfűvel
Hogyan, s mikor került kapcsolatba a portugál
kultúrával?
– Amikor 1994-ben az ország visszaválasztotta
egykori hóhérait, úgy döntöttünk feleségemmel, hogy mi még
egyszer nem fogunk kommunista uralomban élni. Ezért aztán
„disszidálunk”. Mivel a burgenlandi, pillanatok alatt végbeviendő
letelepedésünket a család „megvétózta”, mindenkép a
mediterráneumra akartunk menni. Egyenletes klímája miatt, s,
mert télen is 13 fok az átlaghőmérséklet, ami miatt sok európai
keramikus telepedett már le ott, Portugáliát választottuk
emigrációnk helyéül, s mindketten négy évet tanultunk magánúton
az ELTE portugál tanszékén dr. Rákóczi Istvántól. 1998
tavaszán mentem ki megnézni, hogyan is lehet ott boldogulni.
Mire visszajöttem, megalakult az első Orbán-kormány. Tehát
maradtunk. Aztán, ami utána jött, maga a pokol. De addigra már
unokáink is születtek, s ezért maradtunk. Portugáliáról
sokat festettem. A paratölgyek látványa nyűgözött le. Tíz
évente a törzsekről lenyúzzák a kérget. Az a parafa. S a törzs,
amíg el nem kezd hámosodni, addig feketén nedvedző. Először
csak a szépségéért festettem. Majd Portugália szimbólumaként.
Fél éve már egyetemes jelentésű: A nép, a népek, a szegények
megtestesítője. Akiket kizsákmányolnak, akiket nyúznak. A
kiszolgáltatottak. Akik mégis kibírják. Honnan kapnak hozzá
erőt? Hát Jézus Krisztus nem ugyanez? Honnan kapta hozzá az erőt,
amikor kínozták őt a római katonák? Ahonnan a szegények.
Ahonnan a paratölgy. Istentől. Eléfestettem a térdelő bárányt.
Azután átalakult az Éden fájává. József Attila születésnapjának
századik évfordulóján megnyitott kiállításom szülte ezt a
gondolatot. József Attila egyenlő Ádám. Éva, egy örök Éva
az örök élet vizét kínálja neki. Középen a fa. A tudás fája,
a szenvedés fája. Ami a keresztfa. Nos itt Éva nem a csábító,
hanem megmentővé nemesedett. És ott a féreg, a csótány, aki
meg akar minket mérgezni a piros szegfűvel. Természetesen nem véletlen
ez a szimbólum sem. József Attila több festményemen szerepel,
legutóbb a 2005-ös „S mégis, magyarnak számkivetve” címűben.
2009- ben ismét kiutaztam. Három hónap alatt a Douro völgyétől
Algarvéig oda- vissza utazva sok képet festettem. Decemberben kiállításom
volt Portóban.
–Ez a kálvária 2010-ben volt száz éves, és az eredeti
terv szerint teljesen fel akarták újítani. Ez csak idénre
sikerült. Ami még menthető volt a 100 éves, gipszből készült
domborművekből, azokat restauráltam. Amelyek meg már
menthetetlenek voltak, kerámiából pótoltam.
Most mégis fest, és nem kerámiázik.
–Az ok: a rendszerváltás után a kerámiából nem
lehetett megélni. Szétlopták az ország kerámia üzemeinek
nagy részét. Megszűnt az alapanyaggyártás. Éppen ezért
visszatértem a festészethez. S mit ad Isten! Még megélhetést
is biztosított. S az ecset, a festék még mindig olcsóbb volt,
mint a kerámia alapanyagok, és szeretek a természetben
dolgozni. 2001-ben volt Amrita Ser Gilnek, a magyar származású
indiai festőművésznek kiállítása az Ernst Múzeumban. Hazánkban
életművét kevésbé ismerik, de Indiában a XX. század egyik
legnagyobb modern festőjeként tartják számon, aki megújította
az indiai nemzeti festészetet is. Olyan erővel hatottak rám a képei,
hogy újjá születtem. Egyszerűen megihletett. Megerősítette,
hitelesítette a bennem szunnyadó lehetőségeket. Felnőttként
rájöttem arra, hogy nem a világ legjobb festőjének kell
lennem, hanem megtalálni, s teljesíteni, amit Isten gondolt ki
számomra.
Megrendelésre is készít képeket?
–Beszéljünk inkább múlt időben. Főleg portrékat
festettem, de a szőlőművelés szakaszait, módozatait ábrázoló
festményekre is volt megrendelésem. .
Hogyan készülnek tájképei? „Lefotózza azokat”
agyába, vagy a helyszínen?
–Csakis a helyszínen
festek a fényhatás miatt. Szükségem van a látvány érzéki
hatására. A táj tanít festeni. Kimegyek Budajenőre, Perbálra,
vagy elutazok Csopakra, Györökre, Káptalantótiba a Tóti hegy
alá. Rokoni segítséggel sikerült egy műterem autót vásárolni,
amelyikben lakni is tudok. (Ezzel zarándokoltam 2009-ben Portugáliába.)
Mindez megkönnyíti a helyszíni munkát. Annyira a fényt
festem, hogy sok esetben nem is komponálok, hanem a sugárzást
és a felületet akarom festeni. Később rájöttem: a sugárzás
erejének fokozása érdekében mégis csak kell kompozíciót
szerkeszteni.
Rávezénylem
az örökkévalóságot a képre
Egyik festményének címe: Érett szürkebarát.
–Érdekes, hogy a szürkebarát abban az évben úgy
beért, hogy a mustja 26-28 fokos lett, amiből házilag nem lehet
jó bort erjeszteni. Viszont a fürtök színe ettől különlegessé
vált. Azt tartottam fontosnak, hogy a lomb mozgását, a fényjátékokat
ábrázoljam. Középen pedig a kordon oszlopra felfutó szőlőtőke,
ami feszületet mintáz. Minderre évek során jöttem rá, mikor
ezt a témát többször is lefestettem. A háttérben pedig ott
van a budajenői Árpád-kori kápolna. Szintén szőlős-téma a
Szürkebarát kordon, a Bakator és saszla, a Csobánc, a Budajenői
szőlők novemberben, és a Vénhegyi szőlők. A naturális szőlő,
évek után transzcendens tartalmat kapott. Az ember festés közben
is, és utána is párbeszédet folytat a képpel. Nézem a képeimet,
és azok ihletet adnak, hogy miként is lehet túlhaladni azokat.
A mozgó ágak „szárnyakká alakultak” át, és így jöttek
létre a „szőlőangyalok”, vagy „kordonangyalok”, akik
egyes képeken lelátogatnak sógorom pincéjébe is. Ezek a művek
sosem úgy születnek, hogy azon töröm a fejem, miként csináljak
valami megdöbbentőt. Isten ott van a szőlőben is, és ha őt
nem, akkor a hírvivőit, az angyalokat ábrázolhatjuk. Az
„Eucharisztia” képen már ott van az oltár-asztal, s rajta
serlegben a bor, és mellette a kenyér. Egy szakrális, a természet
által nyújtott csodáról van szó. A transzcendens témájú képekből
szeretnék egységes, önálló kiállítást rendezni.
Budajenőn kívül nem fest más hazai tájat?
–Dehogynem! A biai Nyakas-kőről több képet
festettem. Az egyik a Biatorbágy és Vidéke Takarékszövetkezet
fogadóterét díszíti. A torbágyi Vashidat is – amelyiktől hét
házzal odébb laktunk 12 éves koromig – szintén néhányszor
felnőttként is megfestettem. Már említettem a Balaton felvidéket.
A Tanú hegyeket. A világ legszebb tája az. Ami megigéz, az a
hegy, a szőlő, a tó, a tenger, vagy a folyó. Az pedig csodálatos,
amikor a nagy forróság miatt egyberagyog a táj és az ég. S az
ecsettel hadonászva rávezénylem az örökkévalóságot a képre.
Medveczky Attila
|
