vissza a főoldalra

 2012.06.08. 

A magiszter elmélkedései

A közelmúltban jelent meg az esztergomi ferences gimnázium kiadásában Barsi Balázs és Keppel Márton közös könyve a Szombat esti elmélkedések. Aki volt valaha frankás diák, tehát az esztergomi ferencesekhez járt, tudhatja, hogy mikor is került sor ezekre az elmélkedésekre. E sorok szerzője 1988 és 1992 közt koptatta a ferences gimnázium padjait, és abban az isteni kegyelemben volt része, hogy a noviciusok akkori magisztere, páter Barsi Balázs tartotta számára első osztályban a hittant. Ezek a hittan órák örökre az emlékezetünkbe vésődtek. A 20. érettségi találkozó előtt azon gondolkozom, hogy mi is volt ebben az intézményben a különleges. Legalábbis akkor. Kiemelendő, hogy nem volt zseniképző, hanem neveltek. És én a nevelésre teszem a hangsúlyt. Hiszen a tudás maga, érzelmi intelligencia nélkül tán még veszélyesebb is a tudatlanságnál. Az is sokat elárul az iskoláról, hogy bizony kamasz fiúként szégyelltem magam, mikor rossz jegyet kaptam, és nem az adott pedagógus felmenőjére gondoltam…1988-ban még igen kevés katolikus gimnázium volt az országban, illetve lett volna több is, de nem engedélyezték a pártállamban. Esztergomot pedig kifejezetten büntették, erre egy példa, külön kellett megrendelni a távolsági beszélgetésekhez a vonalat. Míg Dorogról telefonálhatott szabadon az ember, ezt nem tehette meg az érseki városban. Szombaton, a hosszú kimenő után a templomban a szentgyónási alkalom előtt egy szerzetes elmélkedéseit hallhattuk. Nem csak Barsi atyáét. A könyvben szereplő elmélkedések az 1983/84-es tanév „termései.” Az elmélkedések mellett pedig ott vannak Giotto Assisiben készült Szent Ferenc-sorozatának képei, Keppel Márton művészettörténész elemzéseivel kísérve. A képek nem kapcsolódnak szorosan az elmélkedések tartalmához, de mégsem mondhatjuk, hogy csupán dekorációk és helykitöltők. Barsi atya elmélkedései egyaránt ajánlhatók diákoknak, felnőtteknek és bizony pedagógusoknak is. Az utóbbira engedjenek meg egy példát idéznem a könyv 71. oldaláról: „Szülői látogatás alkalmával egy olyan fiúnak a szülei jöttek hozzám, akiről semmi jót nem tudtam mondani. Láttam azonban, hogy milyen szeretettel csókolja meg édesanyja ezt a nem tanuló, lusta és tehetségtelen gyereket, és hogy öleli át édesapja meg kisöccse. Az emelet ablakából láttam mindezt. Mélységesen meghatott. Szégyelltem is magamat. Azért nem találok benne semmi jót, mert sok lustasága miatt tulajdonképpen nem szeretem. A nem szeretem másik neve a ki nem állhatom. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ezt a fiút mindenki szereti az osztályban, mert vidámságot, jó hangulatot teremt. Lényegében az igen színes fantáziájával állandó programot ad az osztálynak még a holt szezonok idején is. Ezt dicsértem meg benne, és azt is, hogy végre kettesre felelt nálam. Az a kettes igen erős, igazi kettes volt. Kisütött a nap. A dicsérő szavaktól a fiú elkezdett teljesíteni. Nem fényesen, de mégis. Az az egy elismerő szó kiforgatta a lustaságból.” S ha már itt tartunk azt is meg kell említeni, hogy Balázs atya szerint látszat sokszor csal, mert a lustának tűnő képe nem azonos az igazi lustáéval. A csendben ülő és gondolkodó ember nem lusta, ugyanakkor a nyüzsgő, az álfeladatokba menekülő ember, noha rengeteget mozog, mégis lehet rest.” Bizony hányszor találkozunk ilyen emberekkel az egyházi ünnepek szervezésének idején…Az álfeladatok pedig pokollá teszik az életet.

m.a.