Függetlenség

2012.06.08.

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Miért a „harmadik út”?

Míg régebben csak egy moszkvai húskampóra volt felcsapva, mint egy rosszul darabolt oldalas, most már egy sokkal jobb idomú New York-ira is fel van függesztve. Fejtől is, lábtól is. Így kétségkívül könnyebb a létezés. Majd már még ficánkolódni is lehet. De a felfüggesztés azért felfüggesztés és a kettős függés kettős függés. Ennek a kettős függésnek illusztrációja volt a magyar pártfőtitkár-miniszterelnök nemrégen lezajlott amerikai bemutatkozó körutazása, lejelentkezése az amerikai elnöknél. Ezt az a politikus tette meg, akinek eddigi pályafutása során már volt egy-két megállapítása az „amerikai imperializmus”-ról, a „finánctőke mohóságá”-ról, ám most mégis fontosnak tartotta, hogy a bankvilág ápolt fogsora rávillanjon.

Valóban, miért? Nincs ebben valami erőszakolt múltba meredés, valami célszerűtlen csakazértis? Mi teszi szükségessé és indokolttá ma a harmadik utat? Teszi-e valami egyáltalán?

A tisztességes válaszhoz szükséges egy kis szét- és visszatekintés.

Korunknak két igen fanyar ellentmondása van. Az első az, hogy élünk benne. Ez egy olyan rejtély, amit a jövő történészei csak nagy üggyel-bajjal fognak megfejteni. A másik, s ez még képtelenebb, hogy elmúlt. Hogy el tudott múlni. Ezt aztán senki nem tudta róla elképzelni. Olyannyira, hogy most, elmúltával mi magunk sem fogjuk fel, s úgy élünk benne továbbra is, mintha még léteznék. Pedig már nincs, kiszenvedett, újságírók, politikusok és történészek sokféleképpen elnevezték ezt az elmúlt 30-40 évet. Hidegháború, enyhülés, atomkor, kibernetika kora, ipar utáni kor és így tovább. Mindegyikben volt valami találó, de mindegyikből hiányzott egy lényeges mozzanat és össze lehetett keverni őket egymással, mint a zsíros kártyát. Egyik sem ragadta meg az üstökénél a kétpólusú világot, nem kapta el összeférhetetlen összeférhetőségénél fogva. Pedig csak arra kellett volna rákérdezni, mi történik és mi nem történik ebben a korszakban, s arra, hogy ami történik, az hogyan nem történik. Mert ez volt ennek a korszaknak a lényege. Történtek a dolgok és események és aztán mindjárt kiderült, hogy nem történtek meg. Amik meg nem történtek meg – látszólag –, azokról kiderült, hogy megtörténtek.

A Nagy Döntetlen korszaka volt ez. Minden fellángolás és minden ellankadás ennek a nagy döntetlennek a jegyében állt ebben a fordulatoktól hemzsegő, de valójában dermedt korszakban. Látszólag nem történt semmi, csak minden megváltozott, minden megváltozott és minden maradt a régiben.

Két félelmetes világbajnok ült a sakkasztalnál fent a világszínpadon, és a partinak több milliárd nézője volt. Aki váltott már belépő-jegyet ilyen mérkőzésekre, tudja, milyen szigorú viselkedési szabályok betartására van kötelezve a közönség ezeken a páros mérkőzéseken. Az első, hogy nincs tetszésnyilvánítás. A közönség passzivitásra van kényszerítve. Nem lehet felkiabálni a nagymestereknek, pisszenni sem szabad.

Négy évtizede folyik ez a mérkőzés és annak ellenére, hogy a nagymesterek eleve meg-egyeztek a döntetlenben, még mielőtt leültek volna játszani, mostanra a mérkőzés mégis eldőlt. Sötét feladta.

Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy most már rögvest kihirdetik az eredményt és mindenki felállhat és hazamehet. Az eredményhirdetésre még várni kell, sőt, meg kell küzdeni érte. A győztes fél, világos, még sok mindent el fog követni, hogy sötét veresége ne kerüljön nyilvánosságra. Mintha sajnálná. Mintha elfelejtette volna, milyen ádáz és gonosz ellenfél volt, hány szabálytalan lépéssel próbálkozott. Mintha bizony világos félne a saját győzelme kihirdetésétől. Ezért aztán a közönség most kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy a Nagy Döntetlen korszaka ugyan véget ért sötét vereségével, de új korszak mégsem kezdődött el, mert a felek továbbra is ott ülnek a tábla előtt és úgy tesznek, mintha küzdenének.

Milyen hosszú lesz ez a korszak, mit fog hozni a közönségnek? A döntetlen korszaka éppen döntetlenessége következtében volt sivár és lélekölő, de milyen lesz ez az új, amelyikben már a döntetlenért sem küzdenek, amelyikben már semminek nincs tétje, hiszen a küzdelem eldőlt. Nem lesz ez még sivárabb, ideátlanabb és még korruptabb? Talán nem. Mert ez most már a közönségen is múlik, mivel a parti alatti szabályok már nem érvényesek. Most már fel lehet kiabálni a színpadra.

Három-négy szomorú évtized telt el, és közben a világban majdnem minden megváltozott és átalakult, csak a bizonytalanság volt állandó, csak a döntetlen állapot ideiglenessége volt örökkön ható. Legalábbis nekünk, otthon, Közép-Európában erről csak ilyen képzeteink születtek. Várakozás, remény és kétségbeesés, az egyéni és a közösségi élet megtervezhetetlensége, a napról napra élés, folytonos kívánása valami változásnak még akkor is, ha ez a változás nem hoz jót. Mert sose hozott jót. Számunkra ezt jelentette ez a korszak, ezt jelentette a sztalini alapú szocializmus küzdelme a Nyugat rendjével, s mi éppen értelmetlenül eltelt életünk, hiába lefutott évtizedeink és szenvedéseink és véráldozataink nevében kérjük, követeljük az eredmény nyilvánosságra hozását, mert számunkra ez életkérdés. És részünk van, komoly részünk a nagy döntetlen ilyetén alakulásában.

A sztalini szocializmus ugyanis nemcsak a Nyugat gazdasági és technikai fölényén, anyagi és szellemi túlsúlyán bukott meg, nemcsak a saját belső tehetetlenségén, hanem legalább ilyen mértékben Közép-Európa népeinek szívós ellenállásán, véráldozatán. Milliók ragaszkodásán a saját eszményeikhez és annak a nyugati világnak az eszményeihez, amelyik alig tett valamit ezekért a ragaszkodó milliókért. Ezt mindenképpen meg kell állapítani, most, a győzelem lenyelésének óráiban, mert az eredmény ugyan nem lesz kihirdetve, de szép számmal fognak jelentkezni érdemdús egyének és csoportok, akik maguknak kérik majd az érdemjeleket.

1956 zengő budapesti őszének egyik, már a felvonulások első félórájában kipattant jelszava így szólt: „Nem állunk meg félúton – Sztalinizmus pusztuljon!” A kívánság akkor gyorsan teljesült, később azonban lánctalpakon és erdőnyi akasztófa gyalogsági biztosításával visszanyomult az országra Sztalin roppant csizmája. De már csak a fél pár. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy ezt a hólé szagú, durva csizmát, amely az élet minden felfelé törő megnyilatkozását eltaposással fenyegette, szétrágja, szétmálassza, vérének és verejtékének sóival-savaival szétegye maga fölül a társadalom. A csizma meg itt van rajtunk; annyi erőnk, hogy újra forradalommal vessük le magunkról, már nincs, de ez már nem az a nehéz, vaskos anyagú szovjet csizma, hanem csak valami csizma alakú porladmány, foszló múmiája a hajdanvolt totalitásnak.

A történelmi elnyomás nehezékei közül minden bizonnyal ez a sztalini csizma volt a legnagyobb tömegű. Az elpusztított életek számának, az emberiségnek okozott károk méreteinek, a módszerek körmönfontságának vagy tudományos alaposságának tekintetében a gonoszság és elvetemültség fokának megítélésében bizonyára más és más helyezési számmal lehetne ellátni korunk különféle fasizmusait, úgymint: hitlerizmus, sztalinizmus, maoizmus, pol-potizmus, ceausescuizmus, csak az alattvalókra és rajtuk keresztül az egész emberiségre nehezedő roppant súly tekintetében nem lehet vita. A sztalini birodalomban összesűrűsödött a Kelet egész vak, sötét tehetetlensége. A tatár hordák öncélú kegyetlensége éppen úgy benne volt, mint a cárok merev mozdulatellenessége. A történelem legmélyebb, legnagyobb kráterét ez a súlyos lábnyom taposta.

Annak idején, amikor ez a győztesen megvívott háború vérétől és mocskától megduzzadt csizma rátaposott a vacogó, üszkös Közép-Európára, aligha lehetett elképzelni, hogy a talp és a sarok rideg felületei alatt egyetlenegy kis nép is élve marad. S lám, az élet, mint már annyiszor, legyőzhetetlennek bizonyult. A közép-európai népek élnek és a sztalini rendszernek immár a váza is porladófélben van. Újra lejátszódott a történelemben már ismert tragikomédia: benyomult Európa közepébe egy keleti hatalom, s ez lett a veszte. Európa szerencsétlen fagocitát – az önállóságuktól megfosztott, martaléknak vetett kisnépek – szétrágták a szervezetét, felfalták bacilusait, újra meghozva ezzel a kultúra megmentésének soha nem honorált áldozatát.

Nem mintha valaha is szándékukban állt volna vállalkozni erre a fehérvérsejt-szerepre. De hát ez a szerep a sorsukba van írva. Ha életben akarnak maradni, akkor a történelem eddigi tanúsága szerint koronként legalább egyszer ezzel a feladattal is meg kell birkózniok.

Győzelemről persze nem beszélhetünk. A tény, amit regisztrálhatunk: e népek túlélték a sztalinizmust, életben maradtak, ám a fenevad valósággal szétmarcingolta a testüket, egy ép tagjuk sincs és ziháló lelkük is beteg. Pillanatnyilag még ahhoz sincs erejük, hogy talpra álljanak és a csizma szétrágott, cafatos maradványait lelökjék magukról. Nagy küzdelmek után ez természetes állapot: egy ideig a győztes is mozdulatlanul fekszik a porondon.

Miért tarthatjuk történelmi érdemnek a sztalini szocializmus felszámolásában való közreműködést: az ellenálló népek a saját életben maradásukért tették, amit tettek. Hogyan lehet történelmi érdemnek betudni azt, hogy egy nép évtizedeken át szívósan szabotálja egy rendszer intézkedéseit, hogyan lehet érdemnek betudni, hogy valakik nem hisznek el valamit, akármennyiszer mondják is nekik, hogyan lehet történelmi érdemnek betudni, hogy népek, osztályok, rétegek konokul megmaradnak annak, aminek születtek, megmaradnak forradalmárnak vagy a független szakszervezet tagjának, hogyan lehet érdemnek betudni egy elbukott forradalmat, egy jeltelen sírt, egy önpusztító közömbösséget, amellyel egy-egy nép távolról nézte, hogyan erőködnek az idegen hatalom által a nyakára ültetett gépezet emberei, hogyan lehet érdemnek betudni egy olyan ellenállást, amely nem is volt ellenállás, amely tele volt megalkuvásokkal és szánalmas beletörődésekkel?

Nos, a kérdést nem így kell feltenni. A folyamatot az eredmény felől kell nézni. Az eredmény pedig az, hogy a sztalini szocializmus és a sztalini világrend éppen ezeknek a kis közép-európai népeknek a hullámtörőjén porladt szét, éppen ez a szívós magyar és lengyel együttműködés és rettenetes áldozatokkal, nyomorral, szenvedéssel, börtönnel és akasztófával járó nemzeti ellenállás világított rá ennek a rendszernek a szervi bajaira, hívta fel a világ figyelmét és állította meg e mohó birodalom terjeszkedését.

A sztalini szocializmus a történelem legtorzabb képződménye volt, eltakarítása a világ színpadáról globális érdek. Ez a torz képződmény útjában áll a nemzetközi államközösség normális anyagcseréjének, elszívja az éltető nedveket még a tőle földrajzilag távolabbi népektől is, vastag hótakaróval borítja el az egész világot, beleértve a trópusokat is. A teljesítmény tehát, amellyel ezek a közép-európai kis népek önfeláldozó módon és saját szervezetük roppant meggyengülése árán hozzájárultak ennek a történelmi torzulásnak a lebontásához, feltétlenül honorálandó.

A magyarság a bontásnak ebben a munkálatában hál’Istennek, jelesre vizsgázott. Nemcsak 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk roppant áldozatát kell itt megemlítenünk, hiszen az nyilvánvaló, hanem a névtelen millióknak azt a néma hozzájárulását, ami nélkül ez a bontás nem is mehetett volna végbe. Bomlasztó enzim volt az egyholdnyi háztájija szabadságában látástól vakulásig dolgozó, földjétől megfosztott paraszt, aki ezen az egy holdon megtermelte az össztermelés felét, s ezzel örökös visszavonulásra és reformokra kényszerítette a képtelen terveibe bonyolódott hatalmat. Bomlasztó baktérium volt a munkás, aki az üzemi nyolc órát félmunkával vagy munkaimitálással töltötte, hogy aztán az újabb, második gazdaságbeli nyolc órájával értéket hozzon létre, és ismét csak kényszerítsen valami változást, valami nem a rendszer természetéből fakadót.

Magyarországon ma már az élet nem is hasonlít arra, amilyen húsz évvel ezelőtt volt. De ez nem azért van, mert annyi reformot vezetett be a hatalom, mert annyi engedményt tett a társdalomnak, jószántából, hanem azért, mert a társadalom a maga ravasz és önpusztító módszereivel ennyi engedményt, reformot, könnyítést kényszerített ki belőle. A forradalom mellett ez volt a magyarság óriási hozzájárulása a sztalini rendszer felszámolásához.

Ha volna igazság a földön, akkor Közép-Európa népeit most kitüntetné a világ. Érdemrend, becsületrend járna a magyaroknak, a cseheknek és főleg a lengyeleknek, de még a keletnémeteknek is juthatna egy szürke vaskereszt. Mindössze Romániának nem járna kitüntetés, mert Románia az egyetlen, amelyik semmit nem tett a sztalini rendszer felszámolása érdekében. Ezt a tényt semmiképpen nem lehet elhallgatni most, amikor a parti végén elkezdődik az elszámolás és az új kondíciók meghatározása. És különösen itt érdemes ezt kimondani, Amerika földjén, ahol mostanáig a favorizált kedvenc volt ez a minden ízében sztalinista ország. Annak a két és fél millió magyarnak nevében nem lehet ezt elhallgatni, amelyiket ennek a sztalinista-fasiszta rendszernek a gépezetével akarnak megsemmisíteni. És még valamit. Románia már 1916-ban az antanttal kötött titkos szerződésben azért az ígéretéért, azért az érdeméért kapta meg Erdélyt, hogy részt vesz a háborúban egykori szövetségesei ellen. Vállalását lényegében nem teljesítette, érdemeit mégis busásan honorálták Trianonban. 1946-ban Párizsban hasonló érdemeiért kapta vissza a trianoni határokat. De ez még nem minden. Két évvel a magyar forradalom leverése után, 1958-ban a táboron belül is kapott Románia egy kitüntetést, ezúttal azért az érdeméért, hogy a magyar vírus, a forradalom szelleme nem terjedt át Romániába. Miközben Magyarországon tombolt a terror, és folytak az akasztások, Romániából kivonultak a szovjet csapatok, és elkezdődött a szovjetellenességgel kevert magyarüldözés. Helyesebben, ez a magyarüldözés akkor lett nagyobb sebességre, teljes fokozatra állítva. Íme, ilyen érdemei vannak annak a Romániának, amelyet a Nyugat ebben a században nem szűnt meg jutalmazni. Most van a század folyamán először alkalom arra, hogy ezt kimondhassuk. Románia önmagát leplezte le. Azzal, hogy mindmáig ragaszkodik a sztalinizmus legképtelenebb változatához, azzal, hogy pusztán a nemzetiségek elnyomása, beolvasztása érdekében mindmáig egy torz keleties fasizmust működtet, amely a saját népét is károsítja, bebizonyította, hogy az előző javadalmazásokra is érdemtelen volt, és mostani tetteiért a nemzetek bírósága elé kell állítani.

Van tehát történelmi nyeresége ennek a harminc évnek a magyarság számára. Sem a forradalom véráldozata, sem a harminc év önpusztítással és elsivárosodással kevert ellenállás, verejtékes szabotálása nem volt hiábavaló. A lánctalpak alól, a szörnyű tarolások alól, a ránk kent hazug mocskolódások fertelmes trágyarétege alól csodával határos módon előbújt az igazság virága, és a magyarság most először a század iszonyú történelme során elkezdheti behajtani kintlevőségeit.

Ahhoz azonban, hogy valóban benyújthassuk a számlát, az kell, hogy valódi, működőképes rend, valódi demokrácia legyen abban a hazában, amelyben élünk és az, hogy ennek az elszámolásnak a gondolatát ennek a megteremtett rendnek a fedezetével és az elvégzett munka öntudatával terjeszthesse a világ elé az öt világrészre szétszórt és a hazában élő magyarság minden felelős képviselője.

A feladat tehát, amely most áll előttünk: az új, demokratikus Magyarország megteremtése semmivel sem kisebb, semmivel sem könnyebb, mint amilyen az ellenállásé volt. Amellett ez halaszthatatlan.

Magyarország a Nagy Döntetlen korszaknak végóráiban szép csendesen a kettős függés állapotába került.

Mi következik ebből az új kettős függésből? Természetesen az, hogy két parancsot kell teljesíteni. Ezek a parancsok hol egybevágnak, hol ellentmondanak egymásnak. Naiv elképzelés és leegyszerűsítés az, hogy Moszkva a szocializmust és a parancsuralmat, az Egyesült Államok pedig a demokráciát sugározza Magyarországra. Természetesen ezt is, azt is, mind a két részről, de ezen felül még sok mást is, aminek a magyar nép nem csak hasznát látja.

A legfőbb ellentmondás és nehézség az, hogy mind a két érdeknek, a keleti uralminak és a nyugati pénzügyi–gazdasági–üzletinek egyazon párton keresztül kell érvényesülnie, mert az egypártrendszer tényéből ez következik. Ha egyszer minden szál ennek a pártnak a kezében fut össze, akkor akár Gorbacsov, akár Kohl kancellár vagy a Wall Street üzletembere, csak ezzel a párttal lehet kapcsolatban és csak ezen keresztül érvényesítheti akaratát.

Mi ennek a következménye? Tudathasadás. Az a lényegében még ma is sztalini szerkezetű párt, amelyik eredetileg arra volt hivatva, hogy az egyirányú függést hitelesítse, most kénytelen a kétirányú függést nemcsak tudomásul venni, hanem átvezetni a társadalomba. Nincs messze az idő, amikor a pártkarrierhez már nemcsak a „szocialista elkötelezettség”, a „moszkvahűség”, a „marxizmus-leninizmus” eminens felmondása szükségeltetik, hanem a gyorsan változó nyugatias normák felszínes átvétele, a nagy demokratának nyilváníttatás, a liberalizmus bajnokának nyilváníttatás is, sőt, ezek elengedhetetlenekké válnak és elkezdődik egy új cirkusza a kontraszelekciónak, amelyben megint külső, idegen érdek és idegenhez hasonlítás, egy új mimikri lesz a fontos, és a lényeges dolgok és a magyarság lényeges érdekeinek szolgálata megint gátoltatva és korlátozva lesz.

Nem évült el tehát a harmadik út keresésének és az azon járhatásnak szomorú magyar kérdése. A harmadik út a magyarság számára a függetlenség útja. A sajátosan magyar út.

A harmadik út választása és a rajta való elindulás ma terhesebb és időszerűbb lehetősége és kötelessége a magyarságnak mint valaha is volt. Erre az útra vastagon felhordták a sarat az elmúlt évtizedek Hoffer–Schrantz–Vörös Csillag és John Dear traktorjai, ezt az utat szétrágták a fagyok, ezt az utat most rendbe kell hozni. El kell távolítani előle a hamis táblát, amely zsákutcának bélyegezte.

Most a történelem új helyzete, a kettős függés kényszerűségei, könnyebbségei és új veszélyei, a nemzeti létezés szorongatottsága, a megújuló világban való helytállás új követelményei egyszerűen szükségszerűvé teszik a magyarság számára ennek az útnak a megjárását. Ez az út ma éppen úgy nem jelent elutasítást, mint ahogy soha nem jelentette azt és éppen úgy becsületes kompromisszumkészséget jelent minden oldallal és minden iránnyal, mint az első meghirdetés idején. Ez az út ma éppen a realitások figyelembevételét és éppen a figyelembevétel által való meghaladásukat, e meghaladás és leküzdés igényét jelenti.

Akik ma a harmadik utat választják, a magyar megmaradás legrövidebb, azaz az egyenes útját választják.

A harmadik út a megmaradás egyenes útja.

Emelt fővel lehet járni rajta.

(Hitel, 1988. november 2.)