Függetlenség

2012.06.08.

Csurka István emlékest

A Nemzeti Fórum Kölcsey Köre Csurka István emlékest címmel konferenciát rendezett a Polgárok Házában. Az esten közreműködött Takács Bence előadóművész és a Magyar Nemzeti Rézfúvós Kvintett. A konferenciát Dr. Horváth Béla volt országgyűlési képviselő, a Kölcsey Kör vezetője rendezte. Az emlékezők beszédéből idézünk fel részleteket.

Lezsák Sándor:

Odafönn, a magasban is Csurka István nagy dramaturg maradt. Ezt az estét is szépen elindította.

Közel van még a gyászhír első pillanata. Nem olyan könnyű Csurka Istvánról múlt időben szólni, emlékezni. Ahogy készülök erre az estére, azon kapom rajta magamat, hogy műveinek, novelláinak, regényeinek, drámáinak címei egyre beszédesebbek. Az elsődleges jelentéstartalmon túli világ új értelmezést ad, örvényként húznak, vonzanak magukhoz, és életjeleket, üzeneteket, sorsmintákat küldenek az immár végleges, javíthatatlan szövegben.

Csak néhány: A mélység vándora, Az uszálykormányos, A hamis tanú, és újra és újra a Házmestersirató. Vagy: A hatodik koporsó. Prózai művei, akár a színdarabjai már a címükben is komorak, vészjóslók: Az idő vasfoga, Deficit, Döglött aknák, súlyosak ezek a címek, mint a mondanivalójuk. Csurka még a könnyed és játékos komédiáiban is fenyegetően és halálosan komoly volt. Keserűen vette tudomásul az értelmiség árulásait, és felelős szeretettel szólt a kiszolgáltatottak, a peremlakók érdekében, és persze a magyarság egészéért. Ahogy mindeddig utoljára, több mint két évtizede, 89-ben bemutatott drámájával korparancsként üzeni: Megmaradni. E bő két évtizedben szinte alig játszották őt, aki az 1945 utáni nemzedék egyik legdúsabb termésű és értékben is direkt termő drámaírója volt. Kényszerűen együtt élt azzal a helyzettel, hogy legtöbb darabja csak hosszú várakozás után kerülhetett színpadra – a remekművek is. Mert az ő írói fénykora a nemzet politikai gyászkora volt. Ismétlem: az ő írói fénykora a nemzet politikai gyászkora volt, amelyben tilalmas volt a korlátokat feszegetni. S ő egyre csak feszegette. Büntették, ahogy a közelmúltban is. A politikusi nyíltságot, a kíméletlen politikai őszinteséget az írón torolták meg azok, akiknek rémisztő esszékötete címével mondva az Új magyar önépítés. Akik a három szót veszélyesnek tartják, azok sütötték rá a bélyeget. S így lett megkerülhetetlen az antiszemitizmus vádja. S igen, ismételjük, idézzük, de csak akkor, amikor szükséges. Mert 1990 januárjában ezt írta: Kijelentem továbbá: írásaimban és közszerepléseimben egyaránt és egyöntetűen, mindig a kiszolgáltatottak és az elnyomottak mellett álltam ki. Soha faj, felekezet, bőrszín vagy nemzetiségi hovatartozás miatt embert vagy embercsoportokat nem sértettem. A XX. századi Európa szégyenének és gyalázatának tartom, ami a zsidósággal történt a II. világháború előtt és alatt. Emberi, írói és ebből fakadóan erkölcsi kötelességemnek éreztem az áldozatok emléke előtti tisztelgést, és ezt meg is tettem. Legnagyobb sikerű művem, a Házmestersirató, amelyet százezrek láttak Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban, tanúsítja ezt. Nincs tehát okom a magyarázkodásra. Én elmondhatom magamról a költővel: soha nem szolgáltam nyomorító hatalmakat. Úgy gondolom, barátaim, hogy ez a Csurka-vallomás is kulcsszöveg. És nincs okunk a magyarázkodásra. De jó okunk van arra, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Gondolatait megidézzük, drámáinak bemutatóit sürgessük.

1955-ben jelent meg az Emberavatás című antológia. Csurka István több író társaságában akkor tűnt fel. Aztán közülük többen le- és eltűntek, kevesen maradtak meg igazi író embernek, igazi ember írónak, mint Galgóczy Erzsébet vagy a címadó novella szerzője, Sánta Ferenc. Odafönn az égi magasban bizonyára találkoztak, összeköti őket 1956, aztán a protestáns hitrokonság, meg az Erdélyre figyelés és a tágabb nemzetben gondolkodás, meg a belátás keserűsége. Mert egyikük sem volt olyan dőre, hogy hihette: ami elődeik sokaságának nem sikerült, az nekik majd sikerülni fog. Nem. Tudták, hogy veszíteni fognak. Voltak-e elég bátrak, hogy belássák ezt? Nem tudjuk. Sejtették-e, amit mi hiszünk: az utókor győztessé mégsem az ellenfeleket, hanem őket fogja avatni. Emlékezzünk Csurka Istvánra és emlékeztessünk Csurka Istvánra!

Dr. Bíró Zoltán:

Csurka István lelki alkati adottsága folytán olyan ember volt, aki úgy volt író, hogy egy pillanatra sem tudta felejteni vagy elzárni magát a politikától. A lakiteleki találkozó egyszerűen nem születhetett volna meg az olyan írók nélkül, mint Fekete Gyula, Csoóri Sándor és Csurka István, mint ahogy Lezsák Sándor nélkül sem.

Mélységesen fölháborított, amikor az MDF-ben az ún. technokraták profi politikusokat követeltek, és elkezdték ordítozni, hogy elég volt az írókból. Ezt olyanok mondták általában, akik semmi kockázatot nem vállaltak. Amikor minden kész volt, akkor megjelentek, hogy ők majd segítenek. A segítség természetéről és eredményéről csak annyit, éppen Csurka Istvánra emlékezve, hogy a segítség abból állt, hogy az ország eladósítása rohamosan növekedett, az ország vagyonának a kiárusítása pedig villámgyorsan ment végbe, felelőtlenül, minden komoly megfontolás nélkül, lényegében az elmúlt 20 év első éveiben.

Csurka Istvánnal kapcsolatban általában az embereket foglalkoztatja, és mindig is foglalkoztatta, hogy milyen viszonyban volt ő az Antall-kormánnyal, és személy szerint Antall Józseffel. Csurka István lelkesen üdvözölte Antall Józsefet pártelnökként és miniszterelnökként, és 1992-ig még talán bízott abban, hogy egy derék, tiszta, magyar úriember irányítja az ország politikáját. Majd az országos gyűlésen felszólalását úgy nyitja: Szép egyedül! Ez a mondat az elmúlt 20 év politikai szónoki telitalálata. Amikor azt mondja, hogy szép egyedül, akkor lényegében mindent elmond az MDF-ről hogy ebben az országban mindenki, aki valamilyen tiszta helyzetet akart teremteni, nemzeti függetlenséget, önállóságot, belső demokráciát, egyedül maradt. Szétdarabolódott, szétszóródott az a csapat, amelyiknek kiváló tagja volt Csurka István, és amelyik kitűnően tudott két éven át, pontosabban 1987 szeptemberétől vagy még előbbtől, 90-ig együtt dolgozni, harmonikusan, minden veszekedés nélkül, de nem vita nélkül természetesen, és minden rivalizálás nélkül – ez a csapat egyszer csak széthullott. Csurka István már akkor kimondhatta volna ezt a mondatot, de még korai volt. Beigazolódott két év alatt, hogy az a rendszer, úgy volt rossz, ahogy volt, ha nem némelyek érvényesülése, hanem az ország érvényesülése, nyugalma és léte szempontjából nézem. Hangsúlyozom, hogy rendszer, mert ennek az egész helyzetnek rendszere volt, nem spontán módon kialakult véletlenként műkődött.

Ez volt az egyik, amit el akartam mondani a magam tapasztalatai alapján. A másik az igazán kényes kérdés, a zsidókérdés. Ha valakiről, akkor Csurka Istvánról el szokták mondani, szinte imamalomszerűen hajtogatják, hogy zsidózott. Ez a kifejezés már önmagában véve is rendkívül zavaró és tűrhetetlenül hülye. Bocsánat a kifejezésért! Tudniillik egyszerűen arról van szó, hogy Csurka István azt kutatta – nagyon helyesen, amit egyébként minden magára adó szellemi embernek, írónak, politikusnak a kötelessége, ha elkötelezett a saját országa, nemzete, népe iránt – , feszegette, hogy mi minden okozza azt, hogy az ország ide került. És egyébként valóban nagyon sokszor beszélt, szinte folyamatosan arról, hogy ebben mekkora szerepe volt annak a nemzetközi, pontosabban nemzetek fölötti zsidó tőkének, amely az országot az első pillanattól kezdve megszállta. Nagyon helyesen tette, nem tehetett mást a saját szellemi elkötelezettsége vagy kötelezettség vállalása alapján.

Igazolásul csak annyit hadd mondjak a saját tapasztalataim szerint, hogy amikor ebbe az országba Soros György például betette a lábát, akkor nem egy tőkés tette be a lábát az országba, és amikor Mark Palmer nagykövet végigrohangálta az ország összes pártját, és mindenféle potentátját, hogy elintézze, hogy Magyarországon az történjen, ami végül is történt rendszerváltás címén, akkor nem egy amerikai nagykövet tette ezt, hanem egy olyan csapat jelent meg az országban, láthatóan (hangsúlyozom, hogy láthatóan, mert a láthatatlanokat nem láttuk természetesen), akik a zsákmányt nézték. Ezek az emberek vezényelték le lényegében azt a folyamatot, aminek következtében az ország prédává vált. Prédájukká vált részben azoknak, akik a tűz közelében voltak a rendszerváltást közvetlenül megelőző időkben, lásd a KISZ Központi Bizottsága néhány kiváló személyiségét. Például aki aztán pillanatok alatt megjelent a gazdaságban mint vállalkozó, mint tőkés, és lásd azokat a benyomuló idegeneket, akik megvásárolták a cukorgyárakat, a húsüzemeket, a konzervüzemeket, és puszta térré tették az országot, tönkretéve a magyar gazdálkodókat, iparosokat, magyar kereskedőket, és sorolhatnám tovább. Jó volna tudomásul venni, hogy lehet rossz pillanatban rossz módon kijelenteni valamit e tárgyban is, de ki kell mondani azt, ami egy ország érdekében kimondandó. Ezt akkor is meg kell tennünk, ha vannak emberek és vannak érdekcsoportok, amelyek rendkívül kellemetlenül érzik magukat, ha ilyesmit hallanak. Mert úgy érzik, hogy leleplezték őket. Én pedig úgy gondolom, hogy Csurka István nagy leleplező volt, és jól tette, hogy leleplezte azt, amit le kellett leplezni. Amikor az írót és a politikust mérlegelem, akkor tudomásul kell vennem azt, hogy a magyar irodalomtörténet mondjuk Janus Pannonius óta – és nem véletlenül mondom az ő nevét – folyamatosan a magyar sorskérdéseket tartotta szem előtt. És ebben nincs kivétel. Akit a magyar irodalomtörténetben számon tartottunk, tartunk, az mind kivétel nélkül ezt tette. Csurka István, Csoóri Sándor, Fekete Gyula – és sorolhatnám a neveket szerencsére, az az írónemzedék volt, amely ezen a nyomon haladt, akart is haladni, tudott is haladni, és rangban képes volt képviselni ezt a feladatot, ezt a történelmi feladatot. Ehhez hozzátartozik a politika, még akkor is, ha ez a politika pártokban realizálódott, végül is többpártrendszert alakítottunk itt, vagy mi a csudát, és az író természetesen nem pártvezérnek született. Van is ellentmondás a kettő között: az írói természet, az írói kötelesség és a politikusi kötelesség között. Az ellentét abban áll, és Csurka István ezt próbálta valamiképpen áthidalni, hogy az író nem hazudhat, mert ha hazudik, akkor a művön meg lehet érezni; Arany János mondja ugyan, hogy költő, hazudj, csak rajt’ ne kapjanak, csak Arany János tudta a legjobban, hogy rajtakapják. Tehát ha hazudik a költő, akkor a költőt rajtakapják. A politikusnak viszont időnként – bocsánat a kifejezésért – hazudni kell vagy elhallgatni. És ez egy olyan feszültség és olyan probléma egy szellemi ember számára, amit nagyon nehéz áthidalni. Én azt tudom mondani, és erre tudom biztatni önöket, hogy amikor ezekre az emberekre gondolunk, ezeket a vállalásokat tesszük mérlegre, akkor egy kicsit rendüljünk meg! Nem árt időnként megrendülni. Melegen ajánlom: olvassák el ezt az életrajzot, amit igazán kemény munkával, jó szellemi áttekintéssel, felkészültséggel kellett megalkotni. Ez képet ad, amennyire lehet – én úgy érzem –, teljes képet ad egy írói életről, amely több volt, mint politikusi lét, több volt, mint írói lét, a kettő együtt volt kerek egész. Úgy gondolom, hogy maradandó – és örüljünk neki, hogy vannak ilyen íróink és voltak ilyen íróink.

Medveczky Ádám:

Tisztelt ünneplő gyülekezet! Nem tudom jobban kifejezni ezt az alkalmat, hiszen ünnepről van szó, amikor ilyen emberről beszélünk, aki életünk meghatározója. Ahogy örömmel végignézek magunkon, szinte most, itt, hirtelen jött a látomás: Csurka István alakja, ahogy ő a színpadról ilyenkor végig tudott nézni a teli Hősök terén, arcán azzal az ismert jóleső érzéssel. Fantasztikus. Igen, ő most is itt van mellettünk és itt van közöttünk. Ő halhatatlan. Magam is képtelen vagyok felfogni hiányát. Rá illik – most kicsit a zenére transzponálva a dolgot – Liszt Les preludes-ének mondanivalója, hogy az ember élete nem egyéb, mint egy csodálatos előjáték a halhatatlansághoz. Erről szól Liszt Les preludes című műve, és ezt Csurka István élete igazolja.

Csurka István emlékét ápolni kell. Azt hiszem, magától értetődő ez. Ezen a helyen, a Polgárok Házában bizonyosan. Köszönöm, és tisztességes ötlet volt a Nemzeti Fórum Egyesületétől ezt az estét megrendezni. Nem is a kegyelet mondatja ezt velem, hanem a szükségszerűség. Nekünk van szükségünk arra, hogy róla beszéljünk. Az ő emlékének nincs szüksége rá, az van, létezik, az olyan, mint a szellemisége, az adott. Nekünk van szükségünk arra, hogy állandóan erőt merítsünk abból, amit ő példáz a meg nem alkuvó és sziklaszilárd jellemével. Valóban a magyar igazságot és a magyar életet pártolta. És aki ezt a két fogalmat bántotta, azt ő nevén is nevezte. Soha nem bántotta, de védekezett. Tudom, hogy külön szokták ábrázolni, külön szokták tárgyalni Csurkát a politikust, Csurkát a drámaírót, Csurkát a társadalmi embert, Csurkát az irodalmi embert. Azt hiszem, hogy azért ő egységében egész. Ő a Csurka, a XX. század második felének és a századfordulónak meghatározó egyénisége. Írásaiban mindig a közélet dolgairól volt szó, közéleti tevékenységében pedig megvolt a maga dramaturgiája mindennek, amit csinált. Én őt a gyász fogalmáról nem hallottam beszélni sosem. Igaz, ritkán voltam vele olyan közvetlen helyzetben, ahol ez lehetett volna a téma, azonban akár egy-egy beszélgetésnél hivatalosan, vagy baráti asztalnál fröccsözésnél jöhettünk össze, megragadott a hallatlanul egyenes és követhető észjárása és embersége. Nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy a Csurka István Emlékbizottság engem jelölt elnöknek. Igyekszem ennek a nem könynyű pozíciónak megfelelni és valóban a kitűzött céljainkat megvalósítani. Egy adminisztratív bejelentéssel tartozom Önöknek: az egyesület május 12-én tartotta első ülését. Ha megengedik, az alapítókat felemlítem. Dr. prof. Szakály Sándor történész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára; dr. Boros Imre közgazdász, volt miniszter; Mikóczi Zoltán, Overdose tulajdonosa – gondolom, egyértelmű, hogy a Csurka István Emlékbizottságban Overdose-nak benne kell lennie –, Gárdai Gábor operaénekes; Bucz Hunor, a Térszínház igazgatója; Kligl Sándor szobrászművész; Kosaras Péter Ákos történész; Papolczy Gizella, a Magyar Fórum főszerkesztője; Medveczky Attila, a Magyar Fórum szerkesztője. Azt elhatároztuk, hogy nem csendes, befelé forduló, önemésztő, érzelgős, nosztalgikus visszaemlékezésekből élő vagy épp hogy élő társaság leszünk, éppen ellenkezőleg, rögtön valódi terveket kovácsoltunk. Például Karácsonyra egy könyv kiadásával jelentkezünk, melynek címe:Négy-öt magyar összehajol – Csurka István emlékére. Most éppen – még az idén – síremléket szeretnénk állítani Csurka Istvánnak, 80. születésnapjára pedig köztéri szobor állításához kezdtük el a támogatók keresését. Bátran szembe fogunk nézni mindenfajta gáncsoskodóval. Nyilván találkozunk megjegyzésekkel imitt-amott. Megedződtünk. Mert éppen ezt a meg nem alkuvó bátorságot tanultuk Csurka Istvántól. Ezt a „most már nekem mit árthatnak”-féle hozzáállást. Országjáró körutat szervezünk, hogy Csurka István a nemzeti emlékezetben méltó helyre kerüljön. Nagyon sok a félremagyarázás vagy éppen elhallgatás, ezeket tisztázni kell. A fiatalságot is bevonnánk a programokba, középiskolák számára novellapályázatot hirdetünk. Elég erőt érzünk magunkban, remélem, ennek lesz is következménye. Csurka István emlékét ápoljuk és kívánságát teljesítjük, ha támogatjuk az általa alapított Magyar Fórumot – előfizetéssel, vásárlással. Hiszen ez az az újság, ami a legerőteljesebben és leghitelesebben a magyar érdekeket szolgálja. Köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehettem, hogy Csurka Istvánról beszélhettem! Isten áldjon mindenkit!