vissza a főoldalra

 2012.06.08. 

Csorja Gergely: Nyirő

Trianon után Erdélyben értelmiségiként, pláne íróként túlélni lélekpróbáló feladat. Mégis, a két világháború közötti magyar irodalom legízesebb termése éppen a trianoni sokktól lázálomszerű ébrenlétben tengődő erdélyi írók tollából származik. Tamási Áron, Kós Károly, Nyirő József, Makkai Sándor, Wass Albert, majd később Sütő a XX. századi magyar irodalom meghatározói lettek, még akkor is, ha sokukat a budapesti nyugatos kánon kivetette magából. A magyar irodalmat, sőt az egész magyar közéletet meghatározó helyfoglalások, a szellemi élettérért folytatott, népi–urbánus ellentétnek nevezett küzdelem sok áldozatot követelt. A második világháború után szocializálódott emberek nagy része a magyar irodalom egy vonulatát ismerhette csak meg. Az Aczél vezette kultúrpolitika és Lukács György áldásos tevékenységének eredményeként a nyugatosokon kívül csak urbánus vagy munkásmozgalmi író kerülhetett a jó írók listájára. A többit tiltották vagy szándékosan lekicsinyelték. Mivel a trianoni tragédiát a második világháború utáni közbeszédből száműzték, az elhallgatott magyar írók közül az erdélyiek a legmélyebb fiókok aljára kerültek, nehogy valaki beleolvasson és kiderüljön, hogy néhány támogatott író alkotásainál a Királyhágón túl lényegesen nagyobb szellemi teljesítmények születtek.

Nyirő József az erdélyi írók csoportján belül is a sajátosan székely nyelvezetű, autentikus elbeszéléseivel írta be magát a legnagyobbak közé. Nyirő megítélésére, a magyar irodalmi térben való elhelyezésére semmilyen körülmények között sem vállalkozom. Miközben Wass Albertet és Nyirőt – a kiadókkal, terjesztő hálózattal, tanszékekkel és újságokkal rendelkező – az irodalmat is uraló hatalmi csoport lektűríróként értékeli, a másik oldalon a folyamatos tiltás egyfajta divatot teremtett, elsősorban Wass Albert körül. Az elmúlt tíz évben több Wass Albertet vásárolt a nagyérdemű, mint Tömörkényt, Mórát, Móriczot és Kodolányit együttvéve. Wass Albertet mint a legnagyobb magyar írót értékelni természetesen túlzás. Most várható, hogy egyfajta Nyirő-kultusz is elindul. Az ilyen fellángolások alatti értékelések nem tekinthetők objektívnak, de mindenképpen segítenek, hogy a végletesen egyoldalú magyar kulturális életet a későbbiekben az egyensúly felé billentsék.

Nyirő földi maradványainak hazaszál-

lítása tehát kulturális szempontból is jelentős lépés, de hatalmas gesztus a székelység felé is. Nyirő ugyanis a Benedek Elek szellemi holdudvarában felnőtt későbbi Helikonosok közül a legszékelyebb. Elbeszéléseiben a székely néplélek, a többi magyarétól sok tekintetben különböző mentalitás a legtisztábban érhető tetten, de élete is egyfajta kivonata a székelyeket ért lelki gyötrelmek sorának. Sorsa, most háborús bűnnek beállított sodródása a hungarizmus felé szinte törvényszerű. Nyirő a trianoni tragédiával elcsatolt, majd a második bécsi döntéssel újra Magyarországgal egyesülő Székelyföldről ún. behívott képviselőként lett az Országgyűlés tagja. A behívott képviselők önálló frakciót, később pártot alkottak. Az Erdélyi Párt nem volt antiszemita. Nyirő ezen belül sem tekinthető antiszemitának, illetve ha Nyirőt antiszemitának minősítjük, akkor Bajcsy-Zsilinszky Endre is az volt. Nyirő bűne tulajdonképpen Szabó Dezsővel, Németh Lászlóval vagy Bajcsy-Zsilinszky Endrével szemben annyi, hogy a Vörös Hadsereg offenzívája alatt nem ismerte fel, hogy Magyarország további ellenállásának nincs értelme. Nyirő mindvégig kitartott, de a nyilasok elkövette bűnökhöz valójában semmi köze sem volt. A megadás Nyirő szempontjából elfogadhatatlan. Nemcsak a Vörös Hadsereg pusztítása, de szülőföldje elvesztése is fenyegetett. Hogy a második bécsi döntést a nyertes hatalmak el fogják törölni, abban mindenki biztos lehetett. A mostani kommentárokkal szemben Szálasit nem valamiféle ideológiai kötődés miatt fogadta el, hanem kizárólagosan azért, amiért 1918-ban a ludovikások Kun Béláék Vörös Hadseregében harcoltak az ország függetlenségéért. Csakhogy míg a baloldal és a liberálisok szerint a kommunistákkal való kollaborá-lás megbocsátható, addig a fasizmussal, a nácizmussal vagy a hungarizmussal bármiféle kapcsolat háborús bűnnek minősíttetik.

Nyirő kiadatását – mint sok más ártatlanét – Rajk háborús bűnök miatt kérte 1949-ben. Ez nem Nyirőt, sokkal inkább a később piedesztálra emelt Rajkot minősíti. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság a kiadatást megtagadta, és nem véletlenül. Nyirő semmiféle háborús bűntettet nem követett el.

A románok most megakadályozták Nyirő újratemetését, ami a közelgő önkormányzati választások tükrében nem is olyan meglepő. A román politika Trianonnal nem tud és nem is akar mit kezdeni. Nekik Erdély román kézen tartása létkérdés. Erdély bekebelezése nélkül ma Románia nem biztos, hogy önálló államként létezne. Ugyanakkor a székelység nélkül az erőszakos román politika már régen felszámolta volna az erdélyi magyarságot. Ha a székelyek lelkét nem ugyanaz a genetikailag kódolt, lelkükbe égett hűség, kitartás, önfejűség vezetné, mint ami Nyirőt az Országgyűlésben tartotta, akkor ma Székelyudvarhelyen nem vagy csak elvétve beszélnének magyarul.

Nyirő élete, a papi pálya elhagyása, irodalmi teljesítménye és politikai szerepvállalása természetesen felvethet kérdéseket. Természetesen mindenkinek szíve joga Nyirőt szeretni vagy nem szeretni. De fasisztának, háborús bűnösnek, nyilasnak és lektűrírónak beállítani egyszerűen hazugság. Méghozzá aljas hazugság.

Különösen visszatetsző, hogy azok finynyáskodnak vagy egyenesen köpködnek, akik Lukács Györgynek minden további nélkül megbocsátották, hogy kivégeztetett embereket. Lukácsnál – aki Löwingerként látta meg a napvilágot – természetesen a nagyszerű szellemi teljesítményt kell nézni. Pedig ha a nemzetközi jog ismerte volna a fogalmat, akkor Lukácsot ’19 után minden további nélkül elítélhették volna háborús bűnökért. A Rákosi-éra alatti ámokfutásáról, a legkiválóbb magyar szellemi óriások tönkretételéről már nem is beszélünk.

De a román politikának sincs erkölcsi alapja Nyirőt fasisztázni. Abban az országban, ahol Codreanu és Antonescu nemzeti hős, ott Nyirőt fasisztázni legalábbis nevetséges. Persze a román politikával szemben erkölcsi elvárásokat támasztani teljesen értelmetlen.

A röhejbe fulladt román hatósági akciók Nyirő hamvainak letartóztatására mutatják a román politika félelmeit. A román gondolkodás fél a székelyektől, fél Nyirőtől és bár szinte abszurdnak tűnik, de fél Magyarországtól is. A félelmet politikai rongyemberek természetesen kihasználják, szavazatra váltják. A mostani, minden létező jogszabályba ütköző hercehurca, a temetés megakadályozása ezt világosan mutatja.

Kövér és Szőcs – a magyar állam képviselőinek – helytállása ezért volt most mindennél fontosabb. A második világháború óta magyarországi állami politikus még hasonlót sem tett.