|
 2012.06.15.
Organikus élményvilág, mítoszi beütésekkel
Matl Péter kiállítása a győri Galgóczi Erzsébet Könyvtárban
A munkácsi szobrászművész
jobbára – bár sok köztéri szobra van nálunk is – a
Vereckei hágón lévő 1996-os Millecentenáriumi emlékművéről
(Magyarok bejövetele) ismert. A Duna tévé naponta többször is
szemünkbe égeti az impozáns, a múltból a jövőbe nyíló
„kaput”. Viszont kisplasztikáival itthon alig találkozni. A
tudatos tárlatépítéséről híres győri Galgóczi Erzsébet Könyvtár
galériáját a bemutatkozó kiállításért fölöttébb dicséret
illeti.
Matl
Péter (1960) annak a fiatalabb generációnak a tagja, amely úgy
akarja megújítani a kárpátaljai művészetet, hogy büszkén néz
vissza az ősökre. Például arra a Párizst is megjárt kitűnő
magyar festőművészre, Erdélyi Bélára – a klasszikust az
ukrán „gyűjtőtechnika” Adalbert Erdeliként próbálja a közös
szatyorba gyömöszölni –, aki művészpedagógusként
ugyancsak sokat tett azért, hogy az Ung körüli művészetfelfogás
friss látomásokkal dúsuljon.
Az
utóbbi két évtizedben készült tizenkét szobor és csaknem húsz
grafika – az eddigi kisplasztikai és középplasztikai,
valamint a rajzi életmű mustrája – bőven elég arra, hogy képet
kaphassunk a művész kifejezőerejéről s alkotásainak
fontosabb lényegjegyeiről. Amit rögtön látni: Matl erősen kötődik
a sok rétegű, a történelem és a Biblia mellett a magyar mitológiát
is magába fogó hagyományhoz. Minthogy egyik fontos alapanyaga a
fa – a remek márványszobor, az 1990 (1990) és a Maximilian
Kolbe (2003) című kő-bronz plasztika kivételével az itt
szereplő összes mű eme „ősanyagból” született –, az
organikus élményvilág és a természeti népek megannyi mítosza
ugyancsak képzeletét megmozgató ihletmotor.
A
nálunk is ismert Fás-kör nemegyszer újító – a fát, ha
kell, darabjaira szaggató –
alkotóihoz alighanem csak a kitüntetett anyaghoz való
szenvedélyes vonzódása köti. Klasszikus felület-megmunkálásában
– lásd az Angyal (2010) vagy a Suttogók (2010) tükörsima palástját
– a reneszánsz szépségeszménye, fényjátéka vezérli. A
nemrég meghalt kolozsvári szobrász, Kós András tudta ezt a
„fogást”, vagyis a régmúlthoz így vagy úgy kötődő
modern figuráit a klasszikumban megfürdetni.
Matl
nem kizárólagos jelleggel űzi ezt az anyagismeretet nagyon is
megkívánó „tréfát”, hiszen – csak egyetlen példa! –
Háromkirályokjának (1998) felületi vésőnyomata visszaad
valamit ama híressé vált jászol durván paraszti megmunkálásából.
Ám nagyon is ügyel az alkotáslélektan minden fortélyát –
formalibikókáját – kimerítvén arra, hogy a monumentális hős
hősnek (Árpád – 2010), a talmi pedig talminak (Bürokrata –
1997) lássék. Igaz, az utóbbi szobrot jellemző groteszk szemlélet
– gördülő golyó-alakként van ábrázolva a hivatali ügyek
által agyonnyomott ember – kevésbé (s gondolom ritkán) érinti
meg, ő inkább az ünnepi, fölemelő gesztusok és a régmúlt
heroikus küzdelmeit s figuráit emlékezés-toposszá emelő
plasztikai vox humana fölelevenítője.
A
magyar őstörténetben és történelemben való barangolása
(Juliánusz barát – 1998; Árpád), valamint a bibliai és sok
mítoszi összetevőből álló jelképtárhoz való vonzódása
(Háromkirályok; Angyal; Madár, tojás – 1993; Újjászületés
– 1994), amellett, hogy közelebb visz a szimbolikus értékekben
megjelenő gondolati kitárulkozás és az alkotói fantázia napsütötte
szigetéhez – Zala György fában modernül újra van gondolva
–, a tömör körplasztika és az átlyuggatott szobor térben
elfoglalt helyét, statikai (akárcsak a részletekre kiható)
nyitottságát-elevenségét ugyancsak sugallja.
Az
Újjászületés organikus absztraktjában szabaddá válik az idő
– a két férfitorony által közre fogott vulva nyílásán át
akarva-akaratlan a jövőbe látni –, míg az Új idő (2000)
organikus abroncsába berepülő női test, megannyi vonzalmával,
maga az érzékiség, a szépben megmerülő tapasztalás élő
szobra. Ez utóbbi plasztikán jól érzékelhető, hogy a reneszánsz
vétetésű, csillogó palástú „angyal” – az örömkívánásban
megszerzett szabadság mint tökély – miképp ütközik, hatásos
kontrasztot képezve, a durva felületű henger-belső föld-anyagával.
A „föld-anyag” látványvilágának az origója valójában a
föld-kohó (Földanya?) mélyében van – ezt még a nonfiguratív
Erdei manó (1998) égetett nyílásain és a leget tartó felületein
is könnyedén lehet észlelni –, de ennek a természetes
„szakadozottságnak” semmi köze sincs a vésőmozgás – már
a Háromkirályok révén említett – rituáléjához. Íme az
anyag szabta, más-más módon elemi erejű kitárulkozás –
technikai virtuozitást szintén mondhatnék – hatékonysága!
Aligha
kell bizonygatni, hogy az arc és a fölvett póz gótikájában
megszépülő Angyal – ívek, vonalak határozzák meg a homorúra
kivájt test „bölcső-jellegét” – hogyan kötődik, anélkül,
hogy elveszítené nőiségét, ahhoz a szakrális vonulathoz,
pontosabban szimbólumvilághoz, amely szerint lénye közvetítő
Isten és ember között. Mint ahogyan a Madár, tojás című
kompozíció összetett üzenete sincs rejtve: a madár többek közt
az égi lélek szimbóluma, a tojás pedig a termékenységünnephez
kapcsolható, életet hordozó csíráé.
Ebből
az ünnepi körből lép ki – életük hajóján egyensúlyozva
(statikai bravúr!) – a Suttogók két egymással szembeforduló
figurája. A guggoló helyzet és az összeütött (összeütésre
váró) tenyér bizalmi helyzetet közöl: a hírmesélés
(pletyka?) közben egymásban föloldódó két ember titoktartó
otthonosságát. Az arc radnótis ősisége – a néger a városba
ment – éppoly közel áll az afrikai szobrok „meditatív”,
csodálkozó karakteréhez (szem, száj), mint a modern áhítat
teremtette fizimiskához. Ehhez hasonlóan bravúros az 1990 című
márványszobor nőalakja: a fekvő póz s a fejet körülvevő kéz-kosár
a figura megnevezhetetlen félelmét sűríti zárt tömbbé.
A
grafikák között több sorozat (sorozat-töredék) található.
Az Angyalok I. – VII. (2011, pasztell, papír) átszellemült
korpusz-variációk, melyekben sosem a rejtélyes vonalháló az
érdekes, hanem a némelykor konstruktív indíttatású
jel-figura (Angyalok III.) kontúros, stabil megállapodottsága.
A mítoszi gazdagságú Gyökerek IX. – XII. (2001) lapjai egytől
egyig díszítmények – különösen az életfa-templom-stilizációt
mutató XI. számú pasztellen észlelni a dekoratív tömörítés
példáját –, ám nekem a rejtettebb üzenetű grafikák (Húsvét
– 1999, vegyes technika, papír; Kívül föld – belül ég
– 1996, ua.) sokkal jobban tetszenek.
Szakolczay Lajos
|
