|
2012.06.15.
Klotildligeten harangoztak
Hétfő délutánonként
a templomkertben játszunk Pintyővel. A kicsi lány két és fél
éves. Biciklivel megyünk le, útközben énekelünk, verset,
mondókát tanulunk általában, de ma valahogy nem megy jól a
dolog. A kicsi lány okos és érzékeny. Minden rezdülést fog,
mindenre reagál.
– Rosszkedvű vagy, mama? – kérdezi.
– Igen.
– Miért?
– Mert, mert –
dadogok –, vagyis, csak szomorú – felelem.
– Miért? – jön
az újabb kérdés, s ekkor megkondul a klotildligeti katolikus
templom harangja.
Fél öt van. A
harangszó kétségtelenül oldotta a bennem vasárnap óta kavargó
keserűséget, amelyet Kovács Zoltán kommunikációs államtitkár
és az egyházi vezetők nyílt levélváltása okozott.
Ha jól tudom,
1920 óta, a kommunista diktatúra éveit kivéve, június 4-én
harangoztak templomainkban, emlékeztetve a világtörténelmi méretű
kegyetlenségre, amely bennünket ért. Harangoztak, mert tudták,
hogy fáj minden magyarnak, hogy megtagadták népünk önrendelkezési
jogát, hogy ezzel kiszolgáltattak bennünket a nagyhatalmaknak,
hogy szétszaggatták nemzetünk testét, hogy idegen uralom alá
taszították testvéreinket. Harangoztak, mert nem lehet feledni
soha, hogy volt nékünk egy országunk.
2010. június 4-én
is harangoztak, s mi úgy hallgattuk a harangzúgást, hogy lesz még
nekünk, mert megteremtettük, kétharmados felhatalmazást
adtunk, hogy legyen!
Haza a magasban!
Azóta is igazán
türelmesek, belátók és hűségesek vagyunk. Tudjuk, hogy Európa
vezetői – tisztelet a kivételnek – ma is kettős mércével
mérnek. Látjuk, hogy a kormány számára ebben a helyzetben az
ügyes lavírozás marad, maradhatna, de belső ellenségeink az
egyre nyíltabban szaggatott európai erőtérben a legaljasabb kémtevékenységnél
is kártékonyabb ellenpropagandával akadályozzák boldogulásunkat.
Van elég bajunk, ezért nem értem az államtitkár úr
felesleges buzgóságát és a püspök urak kemény viszontválaszát.
Csak nem a szekularizációt akarjuk ezzel bizonygatni? Kinek és
miért? Két éve még
belefért a katolikus liturgia rendjébe a harangozás, nem beszélve
a két reformált felekezetről.
Pintyőnek sok
verset megtanítottam már, hintázás közben én elkezdem, ő
mondja a második sort. Ma nehezebben megy a dolog, mert Kosztolányi
Rapszódiája dübörög bennem:
Nincs, ahova
hazatérjek,
ténfergek,
mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény,
mégse látnak,
a magyar a
nagyvilágnak
árvája.
Ezt még nem taníthatom
Pintyőnek, kicsike hozzá, és megkérdezné, mama, miért?
czyla
|
