vissza a főoldalra

 

 

 2012.06.22. 

A szárba szökkenés reménye

Szabolcs Péter kiállítása a keszthelyi Balatoni Múzeumban

Egy életpálya tükörképe a hetven éves Szabolcs Péter kiállítása. Kell-e hangsúlyozni, hogy a szobrászművész mennyire kötődik, zalaegerszegi lévén, a zalai dombsághoz, Göcsejhez. Lehet, de nem föltétlen szükséges. Mert a helyi szín, a pannon derű – egy pillantás a hegy szőlőire, a másik a Balaton víztükrére – ugyan meghatározza a művész alkotókedvét, de látóköre egyetemes. Jóllehet a dimbes-dombos földsávok eme térséghez ragasztják, ahol az élet: a szeretet, az ölelés, a szenvedés, az Isten ekéjével megvágott föld virágzása és az ember küszködése ugyanolyan élményt kínál, mint a mások számára másképp kedves, meghatározó táj-egységek, ám az innen való elemelkedés – mítoszi, biblia tartalmakkal – már jelzi: a couleur locale csak indítólökés.

Az életmű keretei tágabbak. Magukban foglalják – nem kis érzelmi intenzitással – élet és halál, fiatalság és öregség, történelem és személyes sors, szent és profán egységét. Több mint félszáz plasztika – bronz és kerámia-szobor, relief, érem – hivatott megmutatni, hogy a technikai virtuozitás (patinázás, festés, lemezhajlítás, különféle anyagok – bronz, fa, porcelán, csont – kombinációja) csak alapja, fontos alapja a szobrászi kiteljesedésnek. A szoborban lévő lélek megmutatása mélyebben van. A palást rejtette, sokszor ellentéteivel izgató tartalomban (Ég és Föld szerelme – 1987, bronz, fa; Élet és Halál – 2012, bronz, fa, műanyag).

Szabolcs Péter a rideg anyagot, szinte függetlenül a témától, a saját képére formálja. Önportréján (2006, terakotta) kívül számtalan bújócska rejti, teremtett hőseivel azonosulva, a személyiséget. Mintha ő emelné magasba a megszületett gyermeket (Férfiöröm – 2006), mintha az ő véghetlen fájdalmát, személyes tragédiáját visszhangozná a Letört ág (1992) férfialakja, mintha az ő keserédes vidámságát közvetítené a cirkuszi, ugyanakkor szerzetesi álarc mögött magát biztonságban érző muzsikus (Öreg trombitás – 2011). S alighanem a golgotai szenvedés végpontjaként – Krisztus-arccal – ő fekszik a megváltó Anya ölében (Pieta – 1993). Az én-szeretet modelljeként, többszörösen megfájva a világ megannyi drámáját, úgy nyílik meg, hogy ebben a gesztusában nemcsak az önmutogató szándékot ünnepelhetjük, hanem a bronz-hősbe emberi lelket lehelő azonosulás teremtő szándékát is.

Ez a teremtő szándék, szakrális köröket érintve, sokat idéz a Bibliából –  Júdás csókja (1990, bronz); Tékozló fiú (2006, bronz); Göcseji kereszt (1975, bronz, fa); A jó pásztor  (2005, bronz); Sárkányölő Szent György (1998, bronz); Krisztus (bronz, fa); Utolsó vacsora (1993, bronz, márvány) –, kimeríthetetlen kútja a mítosz (Élet és halál; Tiszta forrásból – 1981, bronz;  Diána – 1980, bronz dombormű), s a népélethez-néprajzhoz (Menyecske – 1990, mázas kerámia; Öregség – 1974, bronz, fa) éppúgy kötődik, mint a pop art-tal is némileg rokon harsány kifejezésmódhoz (Iskolás fiú – festett gipsz; Áldott állapot – 2006, mázas kerámia).

És akkor a szentté avatott hősökről – az 1987-es Petőfi Sándor a Herszonban fölállított köztéri szobor gipszmintája –, és a valódi szentekről se feledkezzünk meg (Mária, a magyarok nagyasszonya – 2001; Szent László – 2000; Szent Ferenc – 2006; mindhárom gipszváltozat sejteti a köztérre – hazánkba és Ausztriába – tervezett szobor kvalitásait). Bronz szárnyasoltára (Erdélyért – 1998) nem más, mint a kisebbséggel való mély sorsközösség-vállalás szimbóluma. Fókuszban a sárkányt megölő Szent Györggyel – a középrész figurát erősítő felirata: „Isten segedelmével Erdélyért, a magyarok dicsőségére” –, a két oldalsó szárnyon a fiait vérével tápláló pelikánnal, és Máriával, védőszentünkkel. (Ilyes jellegű kompozíciói, a művészet jelképvilágát megidéző domborművei ugyancsak érdekesek.)  

Szabolcs Pétert – anyagtól függetlenül – a tömbélmény éppolyan izgató elevenséggel ragadja magával – ennek remek példájaként hadd említsem a ragyogó Torzót (1975, fa) és a kereszt formában egymásnak feszülő nagyméretű Repülő szerelmeseket (2005, bronz) –, mint a lemezhajlítással a redők révén plasztikai hatást keltő fényjáték (Angyal földgömbbel – 2010; Holdbéli csónakos; Karnevál – 2009). Biblikus megrendültsége és különleges szenvedésélménye – ez utóbbi karakteresen látszik a szintén önportrét ábrázoló Férfi madonnán (1970, bronz relief) –, ritkán teszi lehetővé, hogy játsszék. Ám amikor kedvre derül, ragyogónál ragyogóbb kisplasztikái olyan életörömön-bölcsességen átszűrt élményt mutatnak, hogy a szerelemre kinyíló női test megdicsőül. Egy csoportba helyezett hét bronzszobra – középpontban a Szerelem I. – II. (2010) állva szeretkező párjával és az önmagát kacéran fölkínáló Széken ülővel (2010) – mindennél jobban mutatja személyiségének érdeklődési körét, nemkülönben érzékiségének humorral teli forrását.

Az életmű-tárlaton meglepődéssel tapasztaltam – noha a művészről négy évtizeddel ezelőtt épp egyik pesti kiállítás alkalmából már írtam –, hogy a sokirányú, műveltségtárnákat nyitogató szellem mily konzekvens önmagához. Az anyagalakítás megannyi módozata akarva-akaratlan műfaji változatosságot szül. S A Szabolcs Péter-i  gondolati egység (egységre való törekvés) mégis lefegyverző. Látszólag bármennyire is távol áll egymástól a Göcseji kereszt és az Öreg emberpár (1980, bronz, fa) – e két korai remek munka – a Menyecske diszkrét test- és ruha-ornamentikájától, illetve a pop art mellett valaminő ősi (afrikai?) teremtéshimnuszt is sugárzó Áldott állapot asszonyfigurájától, a formázó kéz „embermértana” ugyanaz: a mitológiai időből kilépve követni a földi lét hétköznapi embereinek mennyét és poklát, örömét és szenvedését. A köztérre szánt, jobbára nagyméretű szobor funkciója természetesen más, mint a kisplasztikáké. És a könnyű kézzel sikló vonalas rajzok – eme sok évtizedes pálya etűdjei – is különböznek az egy testből fakadó férfi s nő virágzásától (Tánc – 2005, mázas kerámia), de mindben ott a lüktető élet, a sarjadás, a szárba szökkenés reménye. Jézus – az éhezés: parancs! – megsokasította a halat, s a nem a hagyományos jelenetábrázolást követő Utolsó vacsorán ott az önmagát szétosztani igyekvő szobrászművész (újabb önportré) iszonytató magánya. A keszthelyi tárlat eme pokolra szállás eredménye.

 

Szakolczay Lajos