|
 2012.06.29.
Világot vallató nyughatlanság
Prokop Péter kiállítása az Erdei Éva Galériában
Egy kis – nem
kereskedelemmel foglalkozó – magángaléria átveheti-e a közelmúltban
megszűnt Csepel Galéria szerepét? Aligha. Viszont, ha az értékmentésre
koncentrál, sokat tehet azért, hogy a kortárs magyar művészetben
minél kevesebb fehér folt maradjon. A kiállítóhelyet eddig is
az érdekes törekvések, karakteres alkotók fölkarolása
jellemezte. Nyilván így lesz ez a jövőben is, mert –
hihetetlen, önerőből – a galéria egy újabb térrel, a
Kvasznay Péter Teremmel bővült.
Pár
napja itt zajlott Dobrova Tibor Antal Szendi freskók – szendi
versek című könyvének bemutatója, amely a fiatal Prokop Péter
festőművész és a szintén fiatal Tűz Tamás papköltő
„munkakapcsolatát” dokumentálta. Hányan hallottak, jóllehet
nálunk is megjelent válogatott verseskönyve, az épp húsz évvel
ezelőtt Kanadában meghalt Tűz Tamásról (1916 – 1992), és hányan
arról az esszéírónak sem utolsó, élete nagy részét Rómában
leélő, majd hazatelepülő papfestőről, Prokop Péterről
(1919 – 2003), aki nem csupán munkamániájáról volt híres (állítólag
tízezer! képet festett), hanem hazai, római, portugáliai és
amerikai templom-freskóiról is?
Dobrova
a két életutat több mint fél évszázadon keresztül követte,
s könyve nem csupán emlékezésgyűjtemény, gazdagon adatolva,
ám – eddig nem ismert Tűz Tamás-versek közreadásával –
irodalom- és művészettörténeti fölfedezés is. Nyilván ez
az ünnepi alkalom szülte a Prokop Péter-kiállítást, amelynek
anyagát a csepeli Kalocsai Iskolanővérek Szent József Otthonának
gyűjteményéből – Prokop az intézményben élte papként és
festőként utolsó Evvel a válogatással – akinek szeme van a
látásra, látja – a Prokop Péter-i életmű súlya szinte
megnőtt. Esszenciálisan erősödött. Az expresszív ecsetkezelésű
táblákon nemcsak a szakrális jelleget, a bibliai mozzanatokat
lehet fölfedezni, ám azt is – újdonságként?, a kifejezőerőre
jobban figyelve? –, hogy Prokop valójában modern művész
volt. A hagyományos témaválasztás – Istenanya (1963, olaj, vászon),
Ave Maria (1994, olaj, farost), Magyarok nagyasszonya (2000, olaj,
farost) – sosem köti gúzsba, bár mintha akarva-akaratlan azt
sugallná, hogy a kifejezéshez az „ikonográfiához” jobban
ragaszkodó ábrázolásmód szükségeltetik.
De
ő kompozíciót, mert nem csupán „templomfestőként” élte
életét, szerkezeti bravúrral annyira megfeszíti, és bibliai s
egyúttal modern figuráit olyannyira kibillenti egyensúlyhelyzetükből,
hogy lehetetlen nem észlelni vívódásának maiságát (Kelj föl
és járj! – 1976, olaj, vászon; Összeroskadva – 1973, olaj,
falemez). Azt az egyéni, ama klasszikus szenvedést fölidéző,
ám mégis valahol az egészet fényárnyba borító keresztutat,
amely műveltségtörténeti adaléknál jóval több: forrongó
lelkének kivallása.
 Zsörtölődő
természetével borsot tört mindazon „szent emberek” (egyházi
méltóságok) orra alá, akik a Biblia szenvedésözönében csak
az embert megtisztító poklot látták. Ő fényosztó káprázattal
a mennyországot is észlelte – méghozzá a megszokottnál
lentebbi szinten, vagyis az égi körök „munkáshétköznapjaiban”.
Talán ezért is varázslatos az átváltozás: nem egy „szentképén”
a család, emberi arccal, emberi vonzalmakkal megdicsőül
(Istenanya; Magyarok nagyasszonya; Meghitten – 1959, olaj,
falemez).
Ecsetje
és kifejező kedve nem tudott – szerencsére, nem is akart –
egyetlen irányzatnál megállapodni. Itt nem szereplő, már-már
tassiszta „nonfiguratív” tájképei nagyon is tudatosan megélt
absztrakciós hajlamról tanúskodnak, mikor is az erős ecsettel
vastagon fölvitt színek eldorádója az ecset és látásmód
szabadságát jelentette. Figurális kompozícióinál is észlelni
a részegységekből álló szerkezet, modern „kaleidoszkóp”
villódzását.
A
valósággal nonfiguratív táblának tetsző, fölfogásában,
szerkezetében és színosztásában is bravúros Kavicsos madonna
(1980, olaj, farost) ilyen mű. Tud rajzolni, hogyne tudna – lásd
az ökonomikus színeivel visszafogott, jobbára grafikus elemekre
épülő Magyar szentek (1971, olaj, vászon), s legkivált a drámaian
tömör Madarak harca (1979, olaj, grafit, farost) című kompozícióját!
–, de új fölfogású madonnája éppen nyitottan-zárt
foltszerűségében tökéletes. Aligha tévedek, ha azt mondom:
ars poetica-jellegű kinyilatkoztatás. A tenger és folyóvíz
meglebegtette-csiszolta kavics (élettöredékünk szimbóluma) úgy
áll össze a Szeplőtelenre is utaló gyermekét ölelő Anyává,
hogy megborzongunk: szétszórtságunk öröm-köveit egésszé a
szeretet tömöríti.
Szelíd
képei – az „udvarló gesztusával” modern Ave Maria, a nem
annyira karakteres Üzenet – Angyali jelenés (1961, tempera) és
az évek alatt több pózban is megfestett Francesco – Szent
Ferenc (1994, olaj, farost) – alig mutatják a forrongó személyiséget.
Ahhoz, hogy érzékeljük az ihlet ilyesfajta erejét – a Négyszemközt
önmagammal című grafika (2002) meditációs könyörtelensége
legalább is erre bíztat –, a Kopt szőtteshez (1975, olaj,
farost), a különös tájképként is fölfogható Fénymágiához
(1961, olaj, vászon) és a vonalas Szeplőtelen Szűz Anyához
(1972, olaj, grafika, farost) kell fordulnunk.
Mindnek
külön-külön megvan az „ikonográfiája”, amely a személyiség
összetevőit éppúgy tükrözi, mint a technikai fogásokat. Ám
leghatározottabban az önarckép jegyeit (szúrós szem, összeszorított
ajak) viselő Királyok királyán (1989, olaj, farost), eme
modern Krisztus-portrén látni Prokop Péter megfeszítettség-élményét.
Azt az ecsetmozgással is közvetített benső vihart, amely
bibliai jelképrendszerével a ma emberének drámai pszichéjét,
a nyughatlan világot vallató, minden golgotának ellenmondó eltökéltségét
hivatott megjeleníteni.
A
képzőművész szakma – más divatok fújják a mai fákat –
eddig nem sok figyelmet fordított Prokop Péter életművére.
Kimondatlanul is avíttnak tartották. Igaztalanul. Kell-e
modernebb, egyetemesebb, izgatóbb festmény a Pénzváltónál
(1962, olaj, farost)? A sokrétegű bibliai rúgón kívül az átszellemült?,
önelégült? figurát – az anyagi javakban dúskáló bűnös
énünket – az a világ(kalmár)szellem mozgatja, amely sem
Istent, sem embert nem ismer, ha pénzről van szó. Megcsendesedésünk
legfőbb bizonyítéka, ha a kísértő rosszal bátran szembe merünk
nézni.
Szakolczay Lajos
|
