Függetlenség

2012.06.29.

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István: Elmentek

Szeretnénk megszabadulni a félelmeinktől, de nehezen megy, mert a mai napunk alig különbözik a tegnapitól. Szürke és bizonytalanságokkal teli. Ugyanazok ülnek az elosztói székekben, ugyanazok a fénytelen tekintetek, amelyek az elmúlt hatalom szolgálatától zavarosodtak meg, ugyanazok a modortalanságok, hazudozás, ugyanaz az önzés, ugyanaz a klikkrendszer és minden mögött a nagy bizonytalanság: mi történik most velünk?

Elmentek és itthagyták nekünk az ideiglenességet. Addig nem leszünk teljesen szabadok, amíg az ideiglenességbe szorított létezésnek ezt a nyomorék formáját le nem vetkezzük. Mert az ember földi élete véges, de az ember mégsem ideiglenességben él, hanem örökkévalónak hiszi magát, és ez a hite megdönthetetlen. A történelemben folyamatos e küzdelem a szabadság állandóságáért. Aki ideiglenességben él és örökösen várakozik egy jótékony fordulatra, vagy éppenséggel fél egy újabb elborulástól, az nemhogy nem szabad ember, de még küzdeni sem tud a saját szabadságáért. Ezért tartja a szovjet típusú diktatúra az ideiglenesség állapotában az alávetett társadalmakat. Az ideiglenességben minden mozdulatlan, az állandóságban az emberek kezdeményeznek és minden mindig mozgásban van. 1944–45-ben, amikor hadseregként ideérkeztek, legyőztek bennünket és kiverték hazánkból a németeket. Ennek következtében lehettek volna felszabadítók, ha nem erőszakolták volna ránk a rendszerüket. 1945-ben, a demokratikus fellélegzés esztendejében, a romos országban minden felelősen gondolkozó és érző magyarnak éreznie lehetett, és sokszor bizony kegyetlenül adták tudtára, hogy a demokratikus kibontakozás csak ideiglenes, mert bősz erővel nyomul előre a megszállt országban a sztalini bolsevizmus.

Az emberek megtanulták, hogy nem kovácsolhatnak maguknak távlatos terveket, nem alapozhatják meg családjuk jövőjét, nem élhetnek úgy, hogy tudásukat, vagyonukat, életszemléletüket és becsületes munkájuk eredményét fiaikra hagyományozzák, hanem csak napról-napra, bújkálva és életbenmaradástól életbenmaradásig. Az ideiglenességben is a legnagyobb eredmény ez volt: a megmaradás.

Ötvenhatban a forradalom szétverte azt a gyalázatos ideiglenességet. Két hétre visszaállította a reményt, hogy visszafoglalhatjuk a hazánkat és olyan rendszert teremthetünk, amilyet mi akarunk.

De az ideiglenesség rettentő félelmét a forradalom mámoros és hősi áldozatokkal megszentelt napjaiban sem sikerült teljesen levetkezni, mert minden forradalmi cselekmény mögött minden röpcédulában és minden Molotov-koktélvetésben is benne volt a nagy kérdés: nem álmodjuk mindezt?

Álmodtuk: nem lehetett.

November negyedikétől kezdve aztán minden hazugsággá vált. Amikor megtelt tankjaikkal az ország, akkor előkerestek néhány gyászos alakot, Münnichet és Kádár Apró Dögeit, akik elvállalták a behívást. Nemsokára megkötötték az új egyezményt, amely után a leggyűlöltebb szavunk lett az „ideiglenesen”. Mert már azt jelentette milliók számára, hogy a magárahagyottság időtlen idejéig.

És most, harmincnégy év után mégiscsak vége lett. A csapatok elvonultak, itt hagyták telephelyeiket, itt hagytak maguk után rengeteg romot és piszkot – ezt még kibírnánk –, de sajnos az ideiglenesség nyomasztó tudatát is.

Még nem tudunk igazán örülni és vígadni, mert túlságosan hosszú ideig éltünk a bénításban. A megbénított ember – mennyire különös ez is – örökké a sietés kényszerében él. Tegnap még mindennel sietnünk kellett és minden azonnal kellett, mert a bénult ember fél a holnaptól.

Ma még sokunk lelkében az a sejtelem himbálódzik, ami ötvenhat fényesen táguló napjaiban: igaz ez, nem fogják ezt újra a visszájára fordítani?

Végleges ez? Az a nem is kevés jó, ami mégiscsak megváltozott az életünkben, s maga a tény, hogy elmentek. Elhihetjük?

Mert elmentek, de a rendszert, amelynek a lényege az ember állandó függésben tartása, életének ideiglenes lehetőséggé lefokozása, nem vitték el.

Azt nekünk magunknak kell, ha nem is utánuk hajítani, mert hát mit is kezdenek vele, most már talán ők is meg akarnak szabadulni tőle, hanem elásni, örökre belebetonozni azokba a felesleges rakétasilókba, amelyekbe annyi felesleges rabmunkát fektettek.

Igen, tehát nem azért nagy nap ez a mai, mert ehhez kötjük, most már egy kis kényszerűséggel az elmenetelüket, hanem azért, mert ezen a napon kell nekünk végre megérkeznünk a hazánkba. Helyfoglalásunk most már nem lehet ideiglenes. Ők elmentek és mi magyarok megérkeztünk, végleg és visszavonhatatlanul.

Ezen a napon tehát, miután békével elhurcolkodtak, nekünk az árnyékukkal és az itthagyott hazugságaik továbbmondóival, a makacs hatalommániákusokkal kell megküzdenünk és a magunk csendes és elszánt, de mindenkor békés és emberi módján leszámolnunk. Ki kell űznünk az ideiglenesség tudatát a saját lelkünkből.

Túléltük őket. És ez elég volt ahhoz, hogy le is győzzük őket. Igaz, most még minden olyannak látszik, mint tegnap, még mindenen rajta van az ideiglenesség szovjet ragacsa, de már semmi nem olyan. Most már szabad hinni ebben az országban és szabad imádkozni és a gyermekeket érdemes a mesterségre jól megtanítani.

Ez már visszafordíthatatlan és csak rajtunk múlik, hogy mikorra tesszük minden ember számára kézzelfogható valósággá mindezt.

Most még nem az.

Most az idő és a sors egy kicsit játszik velünk. Elrejti a fordulatot, amit végrehajtatott velünk és homályba, ködbe burkolja a jövő erős várát, amit pedig már felépített. Itt van előttünk, csak be kellene költöznünk. De sok termét még az ideiglenes hazugok lakják.

Hogyan lakoltassuk ki őket? Rántsunk kardot? Ugyan, nincs is kardunk. Hol van már a régi kardunk? Az ügylet sokkal egyszerűbb.

Szemükbe kell mondai: letelt az idő ideiglenesség várispánjai, hazugság kulcsárjai, fogdmegek, szolgák és fakezű dobosok. Vége a szovjet vásárnak!

Szólhatnék persze érthető, mai fogalmakkal is, meg is nevezhetném azokat, akikre gondolok, de az már kardrángatás volna. És ma nem illenék kardot rántanom. Győztes ne hetvenkedjék és ne fenyegessen senkit.

Zúgnak a harangok, a zenekarok indulókat játszanak.

De nem a kivonulóknak, hanem nekünk, akik jövünk befelé.

Ez olyan honfoglalás féle, csak még nem tudjuk.

Dalra fel, magyarok!

Nem ők mentek ki, mi érkeztünk meg.

(Elhangzott: 1991. VI. 30-án.)