vissza a főoldalra

 2012.05.04. 

A kiszolgáltatottak támogatásáért

Soha nem volt akkora szükség a népből, nemzetből induló gondolatokra, mint a XXI. század elején

Schmitt Pál köztársasági elnök úr nemzeti ünnepünk alkalmából Dr. Kószó Péter Hódmezővásárhely alpolgármestere részére a Magyar Arany Érdemkeresztet adományozta.

 A Magyar Fórum szerkesztősége nevében sok szeretettel, tisztelettel gratulálunk ehhez a magas állami kitüntetéshez! A rendszerváltó politikusnak, a gyermekorvosnak, vagy az alpolgármesternek járt ez a kitüntetés?

 – Dr. Kószó Péternek járt a kitüntetés. Politikusi mivoltát, szakmáját, haza iránti érzelmi elkötelezettségét nem lehet külön kiragadni egy ember személyiségéből. Ahogy azt a humanitárius indíttatást sem, amit az ember a családi, szülői példából hoz. A Bethlen Gábor Gimnázium szellemisége szintén meghatározó jelentőségű volt számomra. Tehát az eddigi pozitív cselekedetek sorának és azoknak a barátaimnak is szól ez a kitüntetés, akik a karitatív munkában velem voltak, és abban segítettek, hogy minél jobban tudjuk szolgálni mind az anyaországi, mind a határon túli magyarokat.

 A ’80-as években kapcsolódott be az akkori ellenzéki mozgalmak hódmezővásárhelyi, megyei világába. Akkor már praktizáló orvos volt?

– A hódmezővásárhelyi kórház csecsemő- és gyermekosztályán kezdtem el dolgozni 1981-ben, kiváló főorvosok vezetése alatt. Dr. Grezsa István barátom 1988-ban, egy keddi napon említette, hogy szombaton, szeptember 3-án Lakitelekre megy, hiszen édesapja révén oda meghívást kapott. Így történt, hogy dr. Grezsa Ferenc irodalomtörténész, a Bethlen Gábor Gimnázium legendás igazgatója, Németh László életművének legnagyobb kutatója, későbbi egyetemi professzor felajánlotta, hogy engem is elvisz a második lakiteleki találkozóra. Ott annyira magával ragadott a politika, hogy attól a naptól kezdve, immár 24 esztendeje közéleti tevékenységet is végzek. Önmagamat a keresztényi indíttatású, népi, nemzeti politikusok közé sorolom. Tudom, hogy sokan az ilyen politizálást anakronizmusnak tartják, pedig soha nem volt akkora szükség a népből, nemzetből induló gondolatokra, mint most, a XXI. század elején, különösen abban a globalizált világban, mikor Európa örvényei is magával akarnak bennünket rántani. Ezért is modern, nemzetépítő a népi gondolat, és a kilábalást szolgálja.

 Nem tartott attól, hogy „meglesz a böjtje” az ellenzéki magatartásának?

 – Mindannyian féltünk, azok is, akik akkor az előtérbe kerültek, de azok is, akik csak csendes szemlélők voltak. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy minél hamarabb kiállunk a nyilvánosság elé, vállaljuk politikai nézetünket, azt, hogy a szocializmussal szemben állunk. 1989. február 28-án a hódmezővásárhelyi MSZMP pártbizottság talán utolsó konferenciájára engem is meghívtak mint egy alternatív mozgalom „konszolidált” tagját, hogy beszédet tartsak. A beszéd lényege az volt, amit Fejér Csaba festőművész barátommal, Grezsa Ferenccel, Grezsa Istvánnal, professzor úr fiaival találtunk ki, hogy "nem a szocializmus van kátyúban, hanem maga a szocializmus a kátyú". Amikor ez a mondat elhangzott azon a pártértekezleten, amin Vastagh Pál a politikai bizottság tagjaként is részt vett, egy pillanatra síri csend támadt, majd moraj zúdult fel. Beszédem után egyesek azt mondták, hogy ezek a megnyilvánulások aláássák az ország érdekeit. A pártbizottság másik része viszont nem tartotta ördögtől valónak ezeket a nézeteket, ami jelentős dolog volt részükről. Történt, hogy 1989. január 3-án mi rendeztünk először vidéken 1956-ról konferenciát. Ezen Csurka István, Lezsák Sándor, Fónay Jenő, Rácz Sándor, Vízi Béla, Kertész Dezső voltak az előadók. Ezután behívattak minket a városi tanácshoz, ahol azt közölték velünk, hogy a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy a konferencia után három előadót elhurcolt a rendőrség, s arra kértek bennünket, hogy mi ebben a rádióban ezt megcáfoljuk. Mi azzal a kis cinikus válasszal, hogy „csak nem gondolja, hogy mi a Szabad Európát hallgatjuk” kitértünk a kérések teljesítése alól.

 A következő „állomás”: 1989-ben az erdélyi forradalom megsegítésére vitt ki segélyszállítmányokat.

 – Az 1989-es év nagyon meghatározta életemet, különösen azok a decemberi napok, melyeknek a tragikumát, de ugyanakkor fölemelő szellemiségét is átéreztem. A Ceausescu-rendszer falurombolása ellen tiltakoztunk, mert a román államvezetés tervbe vette, hogy a magyar lakosságot hatalmas lakótelepekre költöztessék, évszázados otthonaikat elpusztítsák,  hogy elveszítsék identitásukat. Mi aláírásokat gyűjtöttünk, és petíciókat küldtünk az ENSZ kisebbségvédelmi hivatalának. Üdvözöltük a forradalom kitörését, december 22-én Hódmezővásárhelyen gyűlést rendeztünk a Ceausescu-rendszer ellen, de mire a néphez szóltunk, a diktátor szerencsére eltűnt a politikai hatalomból. Ezért a tüntetésünk örömünneppé alakult át, azért is, mert a hadsereg átállt a forradalmárok oldalára. Ezen a gyűlésen nagyon sok élelmiszer, ruha– és gyógyszeradomány gyűlt össze. Az első konvoj négy autóból állt. A konvoj vezetőjét, Tóth Sándor barátunkat, az aradi várhídnál halálos lövés érte. Az a karitatív, humanitárius munka, amit ezután végeztem, Tóth Sándor mártíriumából is fakadt.

 A miniszterelnök személyes tanácsadójaként az 1992-ben kitört szerb-horvát háború alatt összekötő szerepet játszott a vajdasági magyar szervezetek és a magyar kormány között. Mi volt a konkrét feladata, és az mennyire volt bizalmas?

 – Nagyon bizalmi feladat volt… A megbízatás hátterében az állt, hogy nagyon sok vajdasági magyar barátunk volt. Erre egy példa: orvostudományi egyetemre együtt jártam dr. Farkas Emillel, a zentai kórház majdani főorvosával. Amikor a történelmi VMDK megalakult, akkor Csurka Istvánnal, Pozsgay Imrével, Grezsa Ferenccel részt vettünk a szabadkai alakuló ülésen. 1992-ben, amikor kitört az első délszláv konfliktus, fontos volt a magyar kormány számára a délvidéki magyar politikai szervezet véleménye. Az első eredményünk az volt, hogy a VMDK akkori vezetését összehoztuk Antall József miniszterelnökkel. Nagyon fontos volt akkor a horvát-szerb béke szempontjából az a terv, amit Lord Carrington ENSZ-megbízott vetett papírra, és a magyar miniszterelnöknek a terv napvilágra kerülésének másnapján tudnia kellett, mi a VMDK véleménye erről. Mi aznap leutaztunk a Vajdaságba, és másnap reggelre Antall József asztalán feküdt a jelentésünk.

 1993-ban alakítja meg a Johannita Segítő Szolgálat hódmezővásárhelyi szervezetét, amelyet azóta is vezet, és ezen kívül a gyermekgyógyászi tevékenységéhez kapcsolódóan 1993-ban az Újszülött Életmentő Szolgálat Alapítványnak szintén alapítója.

 – Akkor már, mint az első szabadon választott országgyűlés tagja, éreztem azt, hogy az a rendszerváltás, amiről mi álmodoztunk, nem úgy sikerült, ahogy elképzeltük, de segíteni akartam másokon. Az Országos Szerencsejáték Alap kuratóriumi tagjaként arra gondoltam, hogy a befolyt összegből a beteg újszülöttek és koraszülöttek mentőszállítását kiterjesszük országos szintre. Kezdeményezésemre így hoztuk létre az Újszülött Életmentő Szolgálatot prof. dr. Pintér Sándor, a gyermekklinika akkori igazgatója és dr. Bálint Péter barátom, „johannita-társam” vezetésével. A német johanniták segítségével helyeztük üzembe, szereltük fel az első újszülött mentőautónkat, ami tulajdonképpen egy „mozgó intenzív osztály” volt. Büszkék vagyunk rá, hogy 2001-ben az első Orbán-kormány országos programmá tette a mi módszereink alapján is a szervezett újszülött mentést.

 A ’90-es évek végén a johannita „Medical Point" kis csoportja a koszovói válság idején a macedóniai Tetovóban tartózkodott, nem kis veszéllyel dacolva. Ennek a csoportnak ön is a tagja volt. Az egyik tetovói fotón egy kisgyermekkel és annak szüleivel látható.

 – 1999-ben, mikor a koszovói kérdés aggasztotta egész Európát, nagyon komoly NATO-beavatkozás történt. A szerbek elűzték a koszovói albánokat a házaikból, s ők, télvíz idején, az erdőkbe menekültek. Exodus indult meg Koszovóból Macedónia felé, ahová megtizedelve, lerongyolódva érkeztek meg az albán menekültek. A német hadsereg épített Tetovóba egy hatalmas, 10 ezer férőhelyes menekülttábort, és én ott a tábori kórház gyermekorvosa voltam. Kiss Jánossal, szociális munkás barátommal együtt mentünk ki Macedóniába, hogy részt vehessünk ezen a johannita-expedíción. Volt még kint egy, az USA-ból érkező magyar orvos, de ő nem a johannitákkal jött, hanem az International Rescue Committee tagja volt. A kiutazás sem volt egyszerű, mert Thesszalonikibe kellett először mennünk, s onnan autóstoppal tovább mintegy 600 km-t. Az első etapban rám bízták a gyermekellátást. Ez azért volt nehéz munka, mert a macedón hatóságok valamilyen ok miatt nem vámolták el injekcióinkat, infúzióinkat, a műtőkonténert stb., így szinte eszköztelenül gyógyítottunk. Csak úgy tudtam infúziót adni a kiszáradt, életveszélyes állapotba került csecsemőnek, hogy az injekcióhoz való oldószereket egy nagy 50 ml-es fecskendőkbe összeszívtam, infúziós törzsoldatot készítettem belőle. A képen látható kisgyerek így nekünk köszönheti, hogy életben maradt.

 A karitatív munka mellett megmaradt politikusnak?

 – 1994. után önkormányzati képviselőként tevékenykedtem tovább, 2002-ben pedig dr. Lázár János felkért arra, hogy az új képviselőtestület alpolgármestere legyek. Akkor én az MDF jelöltjeként indultam a polgármester-választáson, tehát dr. Lázár János egykori riválisát kérte fel alpolgármesternek. A hajdani szembenálló politikusok között jó munkakapcsolat, és később barátság alakult ki.

 Tehát tíz éve a város szociális ügyeiért, egészségügyi, népjóléti kérdésekért és a határon túli magyarságért felelős alpolgármestere. Mit tart az elmúlt évtized legnagyobb sikerének?

 – Az utóbbi feladatkörrel kapcsolatban a „tiszteletbeli polgár” cím létrehozását tartom nagy sikernek, azzal együtt, hogy büszke vagyok arra a erős szociális hálóra, amit az elmúlt 10 éve kiépítettünk munkatársaimmal a városban, de említhetném az anya-gyermek szállót, a fogyatékos ellátást, vagy a Csodaházat is. A Tiszteletbeli Polgári Cím létrehozásakor úgy gondoltuk, ha már a Gyurcsány-kormány a határon túli magyarság ellen kampányolt, legalább mi hódmezővásárhelyiek adjuk meg szimbolikusan az állampolgárságot. Tőkés László hangoztatja is, hogy a vásárhelyiek megjövendölték a kettős állampolgárság megadását azzal, hogy a határon túli magyarok kérhették a „Hódmezővásárhely Tiszteletbeli Polgára” címet. Mindez azért is lényeges, mert még a New York Times is hírt adott az esetről, és aki ismeri a világsajtót, tudja, nem egyszerű bekerülni ebbe a médiumba. Nem csak közvetlenül a határon túlról, hanem Izraelből, Kanadából, USA-ból, Ausztráliából is, összesen 20 ezren kérvényezték ezt a címet és kérvényezik még a mai napig is, annak ellenére is, hogy megszületett a kettős állampolgárságra vonatkozó törvény. A határon túli magyarságért való elkötelezettségemet jelzi az is, hogy a Nemzeti Együvé Tartozás Alapítvány kuratóriumának tagja vagyok.

 Dolgozószobájában látok egy kitüntetést, ami a városnak szól: „Civitas Honestussima”.

 – Ez a „legtisztességesebb város” cím. „Mink Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárai a városnak adományozzuk a legtisztességesebb város rangot”- olvasható azon az oklevélen, amit többek között Duray Miklós és Tőkés László írt alá. Arra is büszkék vagyunk, hogy 2010-ben Hódmezővásárhely megkapta a Magyar Örökség Díjat. Ezen valóban lélekmelengető dolgokból látható, hogy bár az Arany Érdemkeresztet dr. Kószó Péter kapta, de amögött számtalan ember munkája áll.

Medveczky Attila