vissza a főoldalra

 2012.05.04. 

Nem hagytam el szülőföldemet

7000 jeligés pályamű érkezett be, 30 díjat osztottak ki, és a díjazottak közül 5 az én tanítványom

Sütő Petre Rozália grafikus –és festőművész 1971-ben végezte el a marosvásárhelyi művészeti líceumot. 1976-ban végzett a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián a képgrafikusi szakon, majd a pályája kezdetén a sokszorosított grafikai eljárások művelője lett. Csíkszeredában rajzolóként, Nagybányán tervezőként dolgozott, és 1980-tól 1989-ig szabadúszó művész volt. 1980-tól tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének 1990-től nyolc évig rajztanár Martonvásáron, majd 1999-től az S.P.R. Művészeti Csoport művésztanára. Munkák közgyűjteményben: Székelykeresztúri Múzeum, Székelyudvarhelyi Múzeum, Parajd, Nagybányai Képtár, Vay Ádám Múzeum, Szent István Művelődési Központ Székesfehérvár. Magángyűjteményekben: Magyarországon, Romániában, Ausztriában, Olaszországban, Ausztráliában, Svédországban, Németországban, Franciaországban, Kanadában, Indonéziában, USA-ban. Kitüntetések: a Molnár Mátyás Alapítvány Művészeti díja (1997), az „Invenció ’96” díj a legeredményesebb felkészítő tanárnak a művészetpedagógiai munkájáért (1996), az Európa Parlament Dicsérő Oklevele (1997, 1999). Díjak: A Molnár Mátyás Alapítvány művészeti díja (1997), Invencíó’96 díj (1996), „Martonvásárért” díj (2002), „Martonvásár Kultúrájáért” díj (2006) és még számos, művészetpedagógiai munkásságáért kapott elismerés.

  „Sütő Petre Rozália számára még a mennybe vezető út is székely kapukkal van kirakva”-mondta művésznő tavalyi székelykeresztúri kiállításának megnyitóján Roóz Ferenc újságíró publicista.

 –Ezt a hatásos mondatot igen sokan megjegyezték. A félreértések elkerülése végett: rám sosem volt jellemző a „székelykedés”. Sosem vártam el azt, hogy kivételezzenek velem székely származásom miatt. Az viszont igaz, és képeimből is kivehető erős magyarságtudatom és a székely öntudatom is. Ezért a mostani, április 30-án a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában megnyíló kiállításomnak azt a címet adtam: „Itthon-Otthon.” Láttam, hogy az előttem kiállító művésznő is címet adott a kiállításának, így arra gondoltam, én ezzel a rövid, tömör ,de tartalmas címmel jelölöm a tárlatomat.

 Hol van itthon, és hol otthon?

 –Jó kérdés, mert mi áttelepültek vagyunk, Nagybányáról jöttünk át. Ennek ellenére mindig azt hangoztatom, hogy számomra az áttelepülés nem jelentett különösebb megrázkódtatást. Magyarként éltem Erdélyben, az egyetemet is magyarul végeztem, csak ezen a nyelven tudok jól beszélni. Az akadémián belénk nevelték, hogy legyünk büszkék magyarságunkra. Budapesten végzett mesterek is tanítottak, a tévében a magyar adást néztük, és a Kossuth Rádiót hallgattuk. Tehát szellemileg magyarként éltünk. Több erdélyi arról mesél, milyen nagy traumát jelentett számára otthagyni a szülőföldet. Én nem hagytam el a szülőföldem, nagyon sokszor hazajárok. Attól függetlenül nem hagytam el, hogy nagyon sok magyar városban éltem. A közelmúltban készült munkáimban ezeket a városokat mutatom be, s azokon keresztül a tágabb értelemben vett hazát, ami nekem szülőföldem, itthonom, otthonom.

 A fák gyökerei, mint a hovatartozás szimbólumai is nagy jelentőséget kaptak munkáimban

 A székely hagyományok megjelennek a művészetében?

 –A kiállítás anyagába székelyföldi témájú alkotásokat is beépítek. Régebben nagyon sok jurtás-képet készítettem. Ezekből állt összes a kilenc darabos jurta-sorozatom. Akkor is Székelyföld járt az agyamba, úgy, mikor átjöttünk a határon és megrajzoltam a „kifüstölt fészket”. A fészek igen jelentős szimbólum, ezért sokszor használtam. Bár nagyon jól rajzoltam, mégsem emberi alakokkal, hanem tárgyakkal, állatokkal, növényekkel jelenítem meg mondanivalómat. A fák gyökerei, mint a hovatartozás szimbólumai is nagy jelentőséget kaptak munkáimban. Ha már az otthonomat jelenítem meg a művészetemben, rátértem az épületek ábrázolására. Ehhez a magam számára új technikát, a kollográfiát fedeztem fel. Ezt Kolozsvárott tanították is nekem. Tehát a legújabb képeim kollográfia nyomatok – mondhatni sokszorosított grafikák – felhasználásával készülnek. Ezeket a levonatokat a témáimhoz készítem, úm. előtanulmányként, amelyeket részben, vagy egészben beépítek „kollázsként"a munkákba. Önállóan, fő motívumként, elemeikre szedve, vagy ismétlődő elemekként akár több képen is felbukkanhatnak, ha az elképzeléseimbe beleilleszthetők. Alkotásaim végül akrilfestéssel folytatom, így hozom végleges formába a műveim. A kollográfiáim eredeti nyomatokként is értelmezhetőek, kiállíthatók. Képgrafikusként végeztem, de ha rákérdeznek, mi vagyok, akkor képzőművésznek vallom magam, hiszen valamilyen köztes műfajt művelek. Hiszen most a grafikáimat használom fel úgy, hogy beépítem nagy képekbe, és rájuk festek. Tehát egy kicsit grafika, egy kicsit festészet is a munkám, ugyanakkor dombornyomat-szerűen munkálom meg a felületet, ami tulajdonképpen háromdimenziós reliefnek is felfogható.

 Mely városok épületei, motívumai láthatók képein?

 –Nagygalambfalván, Kányádi Sándor szülőfalujában láttam meg a napvilágot. Tehát ez az első település, ami szerepel képeimen. Ezt Marosvásárhely, Kolozsvár követte, tanulmányaim színhelyei. Nagybányára mentem férjhez, és onnan települtünk át Martonvásárra. Szeretem ezt a várost, mert pont Székesfehérvár és Budapest között fekszik. Számomra  a magyar főváros és Fehérvár egyforma jelentőségű, ezért azokat is ábrázoltam képeimen. Kiválasztom az adott település épületeinek gyöngyszemeit, azokat kollográfia technikában felhasználom, és valamilyen mondanivaló formájában beépítem a képeimbe. Így kerülnek be a képekbe a marosvásárhelyi kultúrpalota elemei, a Vártemplom, Mátyás király kolozsvári szülőháza, vagy éppen a kolozsvári Szent Mihály-és a Farkas utcai református templom. Ezeken kívül még három nagyobb kollográfia készül a marosvásárhelyi kiállításra.

 A székely hagyományokat csak figurálisan lehet továbbadni, vagy netán nonfiguratív módon is?

 –Inkább figurális módon. Annyira sosem jutok el az absztrahálásban, hogy teljesen non-figuratív legyen a képem. Azt szoktam mondani, hogy gondolkodásmódomban megmaradtam grafikusnak, s emellett festői elemeket használok fel.

 Változott tehát a technikája az idők folyamán?

 –Változott; még egyetemista koromban azt hittem, rézmetsző leszek, annyira szerettem azt a technikát. Elkerülve Nagybányára, ahol nem volt műtermem, de volt két pici gyerekem, fel kellett fedeznem magam számára más technikát, mert az alkotás, a munka kényszere mindig, akkor is bennem munkált. Ezért áttértem ún. pác-technikára. Vetex bélésanyagot – ebből 40 métert kaptam ez egyik táborban, és másra nem tudtam felhasználni – kasíroztam le felületekre, és azokra egyedi pácrajzokat készítettem. Később ezt a bélésanyagot téptem, gyűrtem, füstöltem – ahogyan azt éppen a téma kívánta. Ekkoriban főként a történelmi jellegű témák érdekeltek, ennek eredménye lett a „Múltunk korszak”. Ezen időszakom legjelentősebb képeinek a már említett kilenc darabból álló jurta sorozatot tartom. Ezt kiállítottam Kolozsvárott és Nagybányán is. Idővel ez a bélésanyag megszűnt, ezért áttértem a kollográfiára. Érdekes, hogy igen hosszú ideje oktatom ezt a technikát magántanítványaimnak, de csak most lett ihletem arra, hogy én is használjam. Magammal hozott kacatokat, kézimunkákat használok fel, ezek levonatait alapmotívumként értelmezem.

 Ha már az otthonról volt szó…Lapunknak többször adott interjút a szintén nagygalambfalvi Benedekffy Kata operaénekesnő, aki nyáron a Báthori Erzsébet musical címszerepét énekli a Margit-szigeten, és aki fellépett már az ön kiállítás-megnyitóján. Összetartóak a nagygalambfalviak?

 –Most azok, de régebben ezt nem éreztem. Ezért is akartam onnan elkerülni gyerekkoromban. Amit most látok, az viszont nagyon tetszetős. Megváltozott a falu képe, és él a közösségi munka. Az emberek szeretnek a közösségért dolgozni, gyönyörűen felújították a templomot, a nagyobb eseményeken az egész falu népe megjelenik, és az előkészületből is kiveszik a részüket. A székelykeresztúri kiállításom nagyon érdekes volt; Benedekffy Katát kértem fel énekelni, de meglepetésként egy 30 tagú nagygalambfalvi kórus is fellépett. A galambfalviak közül nagyon sokan elutaznak erdélyi kiállításaimra. Itt, Magyarországon is tartják egymással a Nagygalambfalváról elszármazottak a kapcsolatot, egyesületünk pedig azt a célt szolgálja, hogy minél jobban megismerjük egymást, és ha kell, segítsünk a másikon.

 Hogyan fogadta a hírt, hogy Székely Képzőművészeti Múzeumot terveznek Sepsiszentgyörgyön?

 –Örülök neki és szükségesnek is tartom, hiszen csupán Marosvásárhely kb. 400 képzőművészt adott a világnak az elmúlt fél évszázad alatt. Olyanokat, akiknek jegyzik a nevét. Nagyon sokat átjöttek Magyarországra, és Nyugatra is a ’70-es, ’80-as években. Nagyon jó lenne, ha ők is adnának alkotásokat a leendő múzeumnak.

 Nagybányán sokkal rövidebb idő alatt többre vittem, mint Magyarországon

 Hol ismertebb a neve, kint, vagy Magyarországon?

 –Nagybányán, mert oda évente visszajárok. Szoktam is mondani, milyen érdekes, hogy Nagybányán sokkal rövidebb idő alatt többre vittem, mint Magyarországon. 36 éves voltam, amikor átjöttünk, s itthon mindent újra kellett kezdeni. Házat építettünk, azt eladtuk, s egy másikat vettünk helyébe. Évente megjelentem a megyei tárlaton és egyszer Bobory Zoltánnak köszönhetően Székesfehérváron egyéni kiállításom is volt a Szent István Művelődési Házban.

 Előfordul, hogy a kiállítások alkalmával vásárolnak is öntől?

 –Nagyon ritkán. Nagybányán gyakorta előfordul, mert ott a képnek még a mai napig értéke van. A román államon belül Nagybányán lehet még mindig optimális áron eladni a képeket.

 Rendelésre szokott rajzolni, festeni?

 –Nem, teljesen független alkotó vagyok.

 És ebből meg lehet élni?

 –Dehogy! A tanításból élek. Szabadúszóként magántanítványaim vannak, akiknek számlát adok. Tehát ez a jövedelemforrásom. Így legalább senki nem szól bele abba, mit és miért alkotok. Ez számomra nagyon fontos, mert semmilyen elvárásnak nem tudtam, de nem is akartam megfelelni. Az akadémián elvégeztem a reklámgrafikát is, azért, hogy a tervezési munkát saját magamnak meg tudjam csinálni. De örülök, hogy nem lettem tervező, mert az nem szuverén pálya.

 Pedig elképzelhető, hogy reklámgrafikusként jobban meg lehet élni.

 –Ez bizonyára így van, de nekem ehhez nem volt kedvem és nem is érdekelt. A mai napig tele vagyok ötlettel, tehát sosem volt olyan problémám, hogy témákon gondolkozzak. Az egyik művészeti író szerint „ötlettúltengésben szenvedek”. Azért is találtam ki magamnak a kollográfiát, mert sokszor az az érzésem, hogy egy technika, vagy téma mellett „elmegyek”.

 Szokott tanácsokat kérni kollégáktól, műítészektől, hogy melyik úton haladjon tovább?

 –Biztos vagyok saját magam ítéletében, de néha megkérdezem nyolcadikos tanítványaimat, akik már hét éve járnak hozzám, hogy mi a véleményük egy-egy munkámról. A gyerek pedig meg meri mondani a véleményét, senki sem befolyásolja. Attól viszont félek, hogy mennyire sajátjuk a véleményük, hiszen művészetileg csak én neveltem őket. Ezért kérdés, hogy mikor hallom magamat vissza, és mikor a gyerek ötletét. Sosem okoz nekem gondot az, hogy merre haladjak tovább, mert párhuzamosan több képpel dolgozom, így ha megakadok az egyiknél, csinálom a másikat, és az szül egy újabb ötletet.

 Előfordul, hogy elkezd egy alkotást, és még nem tudja, miként fejezze be?

 –Előre megtervezem a folyamatot, de ha menet közben jobb ötletem keletkezik, akkor azt valósítom meg.

 Édesapám a magyar hazáért került négy és fél évre lágerbe

 Kanyarodjunk vissza az időben: mi késztette a képzőművészeti pályára?

 –Már óvodásként nagyon sokat rajzoltam. Mást szinte nem is csináltam. Rájöttem, ha rajzolok, akkor nem is terhelnek szüleim otthoni munkával. Így otthon vagy olvastam, vagy tanultam, vagy rajzoltam. Szüleim pedig elismerték tehetségemet, és soha nem gördítettek akadályt annak kibontakozása elé. Hála Istennek még élnek, és két hónapot öcséméknél, kettőt nálam tartózkodnak. Nem vették föl a magyar állampolgárságot a népszavazás eredménye miatt. Édesapám a magyar hazáért került négy és fél évre lágerbe, és ezt kellett, hogy megélje, hogy 2004-ben így döntsön a magyar nép...

 Milyen témákat festett gyerekként?

 –Szinte mindent. Akkor még portrét is festettem, de mostanában már kerülöm ezt a témát. A legutóbbi portrémat kb. 20 éve készítettem, mikor gyerekeim kicsik voltak.

 Kisgyermek korában megfogalmazta, hogy grafikus, vagy festő akar lenni?

 –Nem, és a mai napig nem értem, hogyan is lehet elvárni egy 14 éves gyerektől, hogy művészeti szakközépiskolában felelősségteljesen válasszon a szakok közül, amikor én még érettségi után sem tudtam, melyik szakra menjek. Először a festészetet próbáltam meg, de nem vettek föl, második alkalommal pedig maximális pontszámmal vettek föl grafikára.

 A pártállam idején ki hívta meg a kiállításokra?

 –Az őszi és a tavaszi tárlaton be kellett mutatkozni a művészeknek. Ezen kívül volt egy galéria, ahová lehetett tervezni valamit. Én képeslapokat terveztem, és ez plusz jövedelmet biztosított.  

Akkor milyen volt Erdélyben a képzőművészek társadalmi és anyagi megbecsültsége?

 –Összesen három évet dolgoztam Erdélyben, mert az kötelező volt. A román pártállam ezt megkövetelte a taníttatásért. Ezután szabadúszó lettem, és bizony így is meg lehetett élni akkor. A gyereknevelés mellett dolgoztam, kiállítottam, és szinte mindegyik kiállításom után megvették néhány munkámat. Ennek Nagybányán megvolt a hagyománya. Ma nem tudnám eladni annyiért a képeimet, mint akkor.

 Majd Martonvásárra költöztek. Mit ábrázolnak a helyi vonatkozású képei?

 –A kastélyt, a templomot, a kastély parkját. Megrajzoltam a park egyik kincsét, a mocsári ciprust. léggyökereivel.

 Kányádi Sándor Fától fáig c. költeménye ihlette egyik metszetemet

 Az egyik nagygalambfalvi vonatkozású képén is fa van az előtérben. Gondolom nem ok nélkül.

 –Kányádi Sándor Fától fáig c. költeménye ihlette egyik metszetemet. Azt többszörösen lenyomtam és ebbe a képbe kollázsszerűen beépítettem. A kiállítás megnyitóján ott volt Sándor bácsi, és megkérdezte, nem arról a fáról van-e szó, ami az utcájuk végén áll, s amit ő megverselt? A földbe gyökerezett öreg fa is egy szimbólum. Rajta a csengő pedig a verset idézi: „Szól a csengőn most is hallom/folyton hallom, hallom régen”. A fába két monogram van belevésve, Kányádi Sándoré, és alul Benedek Eleké, mert az irodalmat az utóbbinak köszönhetően kedveltem meg.

 Tehát akkor most főleg épületeket fest?

 –Igen, tárgyakat és épületeket. Volt madaras és lovas korszakom is. A madaras képeimet el tudtam adni. Ami problémát jelenthet, hogy képeim mérete igen nagy a mostani lakásokhoz viszonyítva, de nem tudok most kisebb méretben alkotni.

 Többre törekszik a látott világ leképezésénél. Tehát nem realista. Azt mennyire tartja lényegesnek, hogy a nézők megértsék, mi van a képen?

 –Nem vagyok realista, inkább szürrealista. Azt pedig szeretném, ha a néző megértené, hogy mit ábrázolok a képen, és ha szükséges, akkor felvilágosítom az illetőt, honnan indultam ki, és ez támpontot nyújthat, még akkor is, ha éppen kicsit absztraktnak tűnik a látásvilágom. Annak örülök a legjobban, ha mindenki mást lát bele a képembe. Amikor mindenki megtalálja benne a maga szellemisége szerinti mondanivalót. Arra vigyázok, hogy az alkotásom igényes, giccsmentes legyen. Előfordul, hogy kacatokat építek bele a képbe, de nem öncélúan, hanem, mert tudom, hogy az az adott szövet abban a bizonyos környezetben szépen mutat.

 Kilenc alkalommal képviselhettük Magyarországot a Portugáliában

 Többször említette már magántanítványait. 1999-ben miért döntött úgy, hogy létrehozza az S.P.R. Művészeti Csoportot?

 –Nyolc éven keresztül dolgoztam az iskolában, mint rajztanár, mikor egyik napról a másikra otthagytam őket. Nem a gyerekekből lett elegem…Jöttek is ők utánam, és így született meg az a gondolat, hogy a tanítást itthon folytatom. Nyolc-tíz gyerekkel foglalkozom, őket hetente két alkalommal szakkör formájában tanítom. A tanulók általános gyakorlati ismeretekre tehetnek szert a festészet és grafika terén. Az általuk készített legjobb alkotásokkal országos és nemzetközi pályázatokra nevezünk be folyamatosan. Közös munkánkat eddig több díjjal jutalmazták. Már kilenc alkalommal képviselhettük Magyarországot a Portugáliában 11 éve megrendezésre kerülő nemzetközi, ifjúsági, művészeti fesztiválokon, mint győztes csapat. Ez nagyon nagy dolog, mert még Magyarországról is többen pályáznak. Ezen kívül számos arany, ezüst és bronzérmet kaptak a gyerekek műveikre egyéniben is Japánban, Tajvanon, Görögországban, Egyiptomban, Macedóniában, Szlovéniában, Lengyelországban és hazánkban.

 Mennyire türelmesek a gyerekek? Ha elrontanak valamit, képesek újrakezdeni?

 –Ha nagyon rábeszélem őket, akkor igen,de inkább engedékeny szoktam lenni.

 Meg kell tanulni a gyerekeknek a szabályokat úgy, hogy egyéniségük is megmaradjon?

 –Az egyéni szellemnek, a kreativitásnak nem szabad gátat szabni. A portugáliai versenyre szokott kijárni olyan csapat, amelyik a legjobb pasztellben, de minden évben ugyanazt a témát és technikát mutatják be. Ez az, amit én nem akarok! A mi rajzainkat viszont nem ismerik fel, nem tudják, hogy azok Martonvásárról jöttek, mert annyira különböznek egymástól. Engem sem utánoznak, csak a technikát követik.

 Művészeket nevel ebben a szakkörben?

 –Nem, hanem műértőket. Ahogy látom, a szülőknek sem az a céljuk, hogy anyagi problémákkal küzdő művész legyen a csemetéjükből. Azt viszont szeretnék, hogy a gyerek képességei fejlődjenek és sikereket könyveljenek el. Azért is fontos a műértés, hogy a szép és a giccses közé ne húzzanak egyenlőségjelet. Arra is büszke vagyok, hogy kiváló eredményeket értünk el az új alkotmánnyal kapcsolatos, Kerényi Imre úr által meghirdetett Hazánk múltja, jelen és jövője c. gyermekrajzpályázaton. 7000 jeligés pályamű érkezett be, 30 díjat osztottak ki, és a díjazottak közül 5 – egy harmadik és négy hatodik helyezett –az én tanítványom. Most a Nemzeti Galériában látható a munkájuk.

Medveczky Attila