vissza a főoldalra

 

 

 2012.05.04. 

Államilag kitüntetett hagyományőrzés

Nem divatos a néptánc, ahogy a népzenehallgatás sem

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vette át március 13-án Németh Ildikó néptáncos és tanár, a tordasi Sajnovics János Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatóhelyettese, a művészeti iskola vezetője Fazekas Sándor vidékfejlesztési minisztertől kiemelkedő népművészeti munkásságáért, a magyar népi hagyományok ápolásáért, terjesztéséért, színpadra állításáért.

 Szerkesztőségünk nevében gratulálunk a kitüntetéshez! Miként fogadta, hogy a vidékfejlesztésben ismerik el a munkásságát?  

–Nagyon jól esett ez a kitüntetés. Férjemmel, Szabó Szilárddal együtt profi táncosként kezdtük pályánkat Budapesten. 1986 –tól jártunk le Martonvásárra, azóta vidéken tevékenykedünk. Tehát boldog vagyok, hogy a vidékfejlesztés körében ismerik el a munkámat. A díjak azért is lényegesek, mert megerősítenek bennünket abban, hogy jó úton járunk.

 Mi indította el a pályán?

 –Édesanyám régebben Molnár Istvánnál, a Budapest Táncegyüttes megalapítójánál táncolt, és majdnem profi táncos lett. Ő beszélt rá arra, hogy menjek táncolni, felvételizni a balettintézetbe. Előtte rendszeresen sportoltam, mert testnevelőtanár szerettem volna lenni. 1975-ben végeztem néptánc szakon, az első évfolyamban. Két mesterem volt, Györgyfalvai Katalin és Tímár Sándor. Ezután az Állami Népi Együttesben dolgoztam 7-8 évig.

 Részt vettek anno a táncházmozgalomban is?

 –Természetesen, és nagyon örülök neki, hogy az decentralizálódott, tehát vidéken ugyanannyian művelték, mint Pesten. Aktív táncosként vettünk abban részt, mert a Sebő-Halmos párossal és a Tímárékkal kezdtük.

 1986-ban ki hívta le önöket Martonvásárra?

 –Salamon Ferencné, Erzsi néni, az iskola tornatanárnője hívott le minket néptáncot oktatni. Akkor kezdtük el alkalmazni az ún. táncház-módszert. Ezt a módszert az UNESCO is elismerte, és remélem, ez az elismerés önbizalmat ad nekünk. A módszer pedig nem jelent mást, mint a népművészet újjáélesztését egy teljesen más közegben. A néptáncot élővé kell tenni a gyerekek számára, hogy ne csupán koreografált színpadi produkció legyen. El kell érni, hogy a néptánc a gyerekek életformájának részévé váljon. Természetesen ez most nehezebb, mert régen megvolt és élt a jeles napok sorozata. Akkor mindenki tudta, milyen a húsvéti locsolóbál. Ma ez teljesen másként működik. Azok a gyerekek, akik kezünk alól kikerültek anyanyelvi szinten, improvizatív módon tudják használni az egy adott tájegységre jellemző táncfigurákat. Meghallja a fiatal a zenét, és – pavlovi reflexként – egy meghatározott tánc-stíluskör jut róla eszébe. Egy széki zenére így sosem táncol dunántúlit. Abban is különbözik a táncház –módszer a paraszti kultúrától, hogy mi nem csak egy , hanem több tájegység táncait is megismerjük. A gyerekek a nálunk töltött évek alatt 8-10 nagyon különböző tánccal ismerkednek meg.

 Azt vettem észre, és javítson ki, ha nincs igazam, hogy a néptáncnál, mint a zenénél, vagy a rajznál, fokozottan nagy a szerepe a pedagógusnak. Ha nem jó a pedagógus, magát a tárgyat utálhatja meg a gyerek. Míg ez pl. magyar irodalomnál kevésbé elképzelhető.

 –Ez így van, és nagyon nehéz megfogni, és megtartani a gyerekeket, hiszen ma nem divatos a néptánc, ahogy a népzenehallgatás sem. Ma egy kamaszgyereket nagyon sok külső hatás ér, és kevesen látják értelmét a néptáncnak. Nehéz ezért motivációt találni. További kihívás a pedagógusnak, hogy a néptáncra jelentkezők egy része rövid idő alatt akar nagy sikert elérni. Holott hosszú évek kellenek, míg valaki elismerést érhet el. Nem lehet másként minőséget produkálni, csak ha nem törődünk a fáradtággal.

 A táncházmozgalom beindulásakor , vagy most nehezebb a fiatalokat a néptánc számára megnyerni?  

–Az egy másik történelmi időszak volt. A hatalom nem szimpatizált a mozgalommal, és a tűrt, vagy a tiltott dolgok jóval varázslatosabbak. Most nagyon sok program közül választhatnak a fiatalok és éppen ezért sokat számít a pedagógus, vagy a csoportvezető személyisége.

 Gondolom, azért is nehéz esetünkben a pedagógus munkája, mert meg kell hagyni az egyéniséget.

 –A táncház-módszer az egyéniség meghagyását az alaptudás átadása mellett nagyon fontosnak tartja. Ez lényeges, mert a magyar tánc karaktere az egyéniségre épít. Mindenki egyéni tehetsége, rátermettsége, akarata, képessége szerint tudja használni a nálunk elsajátított technikát.

 Nem ütköztek akadályokba, mikor 1979-ben megalapították Martonvásáron a Százszorszép Táncegyüttest?

 –Nem, mert Salamon Ferencné a ’60-as években már tanította a városban a néptáncot iskolai keretek között. Ő akkor még színpadi koreografált táncot oktatott, és mikor rájött arra, hogy szükséges a táncház-módszer, akkor hívott le bennünket. A közben felnőtt generáció pedig láthatta, tapasztalhatta, hogy milyen közösségformáló erő a néptánc, ezért már egy elkezdett utat folytattunk.

 A Százszorszép Táncegyüttesen kívül a Szőttesnek is a művészeti vezetője.

 –Most már nem, mert a tordasi iskolának én vezetem a művészetoktatási részét, így a Szőttes vezetéséről le kellett mondani. Jelenleg a Százszorszépen kívül a tordasi Pillikék gyermekegyüttest vezetjük.

 Léteznek helyi néptáncok?

 –Na igen, ez okozza a nehézséget, mert egy Budapest-közeli, Mezőföld szélén fekvő településről van szó. Ezért kérdés volt, mit vegyünk alapul? Erdélyi testvértelepülésünkre, Mezőkölpényre esett a választásunk, mert Martonvásár környékén igazán népi hagyományok nincsenek. A gyerekeket is meg lehet fogni a mezőkölpényi táncokkal és zenével. A forma egyszerű, nem ugrálós, fizikailag nem nehéz, és azt szeretik a gyerekek. Sokszor kijárunk Mezőkölpényre, és legutóbb filmet készítettem egy adatközlőről Akiket fog a figura címmel.

 Gyermekei közül ki viszi tovább a stafétabotot?

 – Öt gyermekem közül három táncművész, egy pedig zenész. Tehát a családban tovább él a hagyomány.

 

Medveczky Attila