vissza a főoldalra

 2012.05.04. 

In memoriam Csurka István

Csurka István: Támadás a nemzeti erők ellen

Valamely nemzet igazi nagyságát nem a kiterjedés, nem is a létszám és még nem is a gazdagság teszi, hanem a rendszerteremtő képesség. Képes-e a többi számára is használható ország- és társadalomszervezési módot felmutatni, egyszerűbben szólva: képes-e olyan saját utakat építeni, amelyeken mások is járhatnak.

MA MÁR NEHÉZ MEGÁLLAPÍTANI, hogy vajon Lenin és Sztalin alapvetően bűnöző lelkialkata, vagy pedig a bolsevizmus marxista gyökereinek osztályharcelmélete a ludas az állandó ellenségteremtésben, amely végigkíséri ezt a folyton más és más álcában megjelenő rombolást. Számunkra most nem is ez a fontos, hanem az új megjelenési formák, közöttük a Konrád Györgyék-féle, mindig nyájaskodó liberalizmus, a Horn–Vitányi-féle vattakabátos aczélos liberalizmus, meg a partizánliberalizmus közös nevezője az ellenség feltalálásában. Természetesen mi vagyunk az ellenségük, a magyarok, azok a nemzeti szellemiségű, keresztény magyarok, akiket ki kell küszöbölni a közéletből, a politikából, majd természetesen az életből is, no, immár nem valamiféle Sztalin-szadizmussal, hanem egyszerűen azért, mert míg életben vagyunk, nehéz a helyünkre lépő újakat is üldözni, márpedig üldözés nélkül nincs liberalizmus. Kell a hely.

Igen, erről van szó, kell a hely a hatalomban, a kultúrában, a pénzvilágban, a rádióban és a televízióban, mindenütt.

1945 ÓTA ÍGY MEGY EZ, folyamatosan. Mindig a nemzeti szellem az ellenség. Azt kell üldözni „reakció”, „klerikális reakció”, „kulákság”, „kispolgárság”, „Horthy-fasizmus”, „narodnyikság”, „nagypolgáriság”, majd „ellenforradalmiság”, „söpredék”, „csőcselék”, „huliganizmus” és még sok minden képében, amelyek közül természetesen nem mindegyiknek, sőt csak kevésnek van nemzeti jellege, tartalma, ellenben mindegyik alkalmas arra, hogy összeházasítsák vele, és aztán a nemzeti szellemű politikai és közéleti erőket tegyék felelőssé a „huligánok garázdálkodásáért”, most éppen a bőrfejűekért, akiket most éppen fasisztaként, rasszistaként üldöznek.

A módszer semmit sem változott a szovjet megszállás kezdete óta. A győztes baloldal, élén a „virtigli” kommunistákkal mindenekelőtt a minősítő pozíciókat szerezte meg. Azt a lehetőséget és azt a hatalmat, hogy maga mondja meg, ki micsoda.

Révai és kultúrhóhér bandája, majd Aczél és kultúrbugris sameszai azonnal torkon ragadták a nemzeti kultúrát, a hagyományt, feltalálták a „haladó hagyomány” fogalmát, hogy mindent, amit nem gyömöszöltek bele ennek a zsákjába, kidobhassanak. Minél előbb felejtse el a magyarság élete értékeit.

Ez a kulturális, szellemi vérbíróság négy évtizeden át hozta rémes ítéleteit, és iszonyú rombolást végzett a magyar életben. Nemzedékek sorát fosztotta meg a tiszta tájékozódás és az önazonosítás lehetőségétől. Hála a magyarság rendkívüli történelmi tanultságának, a török idők óta folyó alkalmazkodásának és szívósságának, nem sikerült teljes munkát végezniük. A mag megmaradt a hó alatt.

Ha új és más, a nemzet igényeit valóban kielégítő életet akar teremteni magának a nép, akkor az ocsút el kell választani a tiszta búzától.

Ha ezt a minősítő-ítélő pozíciót a nemzet vissza tudta volna szerezni a ’45 óta folyamatos baloldaltól, akkor nem volna kérdés, hogy van-e Magyarországon antiszemitizmus. Mert a természetes igényt az öntisztulásra nem lehetne elnyomni, és amit a nemzet lényegében nem tapasztal, arról nem lehetne ennyit beszélni.

KITŰNŐEN KIDOLGOZOTT HADITERVEK szerint cselekszenek. A vagyonátmentésre kiagyalt társasági törvény és a spontán privatizáció révén az anyagi alapokat már ’88–89-ben megszerezték, a paktummal pedig politikailag biztosították ennek az ítélő-minősítő intézménynek a kezükben maradását. Az összes vidéki napilap, az országos lapok túlnyomó része, a rádió és a televízió, az egyetemeket elözönlő marxista oktatók, az Akadémián sündisznóállásba vonult veteránok, a Budapest városállamban liberalizált, azaz változatlanul hagyott kulturális élet, egy önmagában is irdatlan méretű nemzeti vagyon fölötti rendelkezés, amelyet aztán még a Soros-befecskendezések is dúsítanak, hatalmas túlerőt jelent, és így képes arra, hogy tetszés szerint rajzoljon fel ellenségképet, majd ezt meg is töltse eleven alakokkal.

A magyar közvélemény terror alatt van tartva.

Kicsiben kezdték, de módszeresen. Előbb a közönség sznobizmusára számítva „mucsaizni” kezdtek. A legrosszabb pesti flaszterösztönt ébresztették fel, amely mindig is hajlamos volt a paraszt lenézésére. Aztán ezt a Gugyerák-kabarékkal már rossz hírbe kevert, valóban természetes, „vidéki Magyarország”-ízű társaságot finoman összekeverték a Horthy-világ úri magatartásformáival, belső ellentét csíráit hintve így el. Közben állandóan és következetesen folyt a baloldali „értékmentés”, a megbukott, a baloldaliságát is feladó egykori alakzatok feldicsérése, nosztalgiába burkolása, Kádáréknak olyatén bírálgatása, hogy abból valójában hamis kép, egy humanista megbocsátható eltévelyedése kerekedjék ki.

Finoman, dallamosan adták ki a jelszót, miszerint nem illik kommunistázni, merthogy az nem demokratikus. Nem visz előre, ha mindig a múltba nézünk. Jó, jó, megtörtént, de most már felejtsük el! Olyanok jártak élen ebben a „felejtsük el-kampányban”, akiknek az apukájuk mondjuk körömletépő volt, vagy legalábbis több köpönyeggel liberalizálódott pártfunkcionárius.

Nagyon fontos volt, s ma is az, hogy a nagy baloldali liberális kommunista nyilvánosságban, az egyeduralomban egyetlenegy nemzeti, keresztény kezdeményezés se maradjon megtorlatlanul, hogy a közönség érezze a korlátlan hatalmat, az erőt, a hetedízigleni megtorlás elszántságát.

A MINDENKI NEVELÉSÉNEK igényét ők soha nem adták fel, mert ez gazdagságuk, pénzhez jutásuk, privatizációs előnyszerzésük alapja. Csak az általuk nevelésileg kézben tartott tömeg viseli el a holdingjaikat. Csak az hajlandó félni az antiszemitizmus terjedésétől, miközben az ország kirablásáról kellene szót ejteni. Csak akkor nehéz felmérni, ha a közvélemény közben álproblémákkal viaskodik, s a magyarság védekezik a rágalmak ellen.

A demokráciát kell védeni a szélsőségesektől, a szélsőjobbtól, a nácizmus feléledésétől.

Ehhez persze esetekre van szükség. Kezdetben a hordóval próbálkoztak, majd jött rá mindjárt a korbáccsal megütött asszony antiszemita meséje, aztán jött a Szent Korona-ügy kontra koronagyalázás, a lapbetiltások és a cigánygyilkosságok sorozata. Végül az egész október 23-ába, Göncz Árpád fújolásába torkollott, és a turul alatti rendőrkordonban végződött.

Valamely nemzet igazi nagyságát nem a kiterjedés, nem is a létszám és még nem is a gazdagság teszi, hanem a rendszerteremtő képesség. Képes-e a többi számára is használható ország- és társadalomszervezési módot felmutatni, egyszerűbben szólva: képes-e olyan saját utakat építeni, amelyeken mások is járhatnak.

A magyarság az Árpád-házi kezdetektől a mohácsi katasztrófáig vitathatatlanul ilyen nemzet volt, de az erdélyi fejedelemség még ez után is ilyen tudott maradni, sokkal kisebb kiterjedésben. A megfogyatkozott, önállóságát vesztett nemzet azonban soha nem mondott le a történelmi útépítésről, noha az idők folyamán arra kényszerült, hogy ezt a jogát forradalmakkal és szabadságharcokkal szerezze vissza.

Az utolsó útépítési kísérletet 1956. november 4-én verték le. Akkor olyan nyomorult társaságot ültettek a nemzet nyakára, amelyik lemondott a saját magyar út megépítéséről, de még a karbantartásáról is, és az azon való közlekedésről. Elvállalta, hogy idegenek szolgálatában vezet, kábít és „boldogít”, tesz „másodrendűvé” egy népet, elvállalta, hogy szellemi és anyagi koldussá teszi, olyanná, amelyik elfogadja azt, amit eléje löknek.

Kádárék hazaáruló, galád vállalkozása azonban mégsem sikerült, noha iszonyú károkat okoztak a lelkekben. Nem sikerült, mert a magyarság teremtő ösztöne és akarása mégiscsak túlélte őket, és ez a nép, amikor lehetősége nyílt rá, mégiscsak a saját út megépítésére, egy új honteremtésre szavazott.

Számunkra csak egyféle rendszerváltozás létezik: hozzá tud-e látni a magyarság a saját útja kijelöléséhez, és elkezdhet-e rajta közlekedni.

A Kádár–Aczél-rendszert tehát minde-nestől el kell takarítani az útból, mert amíg itt van, addig mi nem tudunk létezni.

Mert a békés átmenetnek, a magyar „bársonyos forradalomnak” az volt a lényege, hogy a régit nem váltották le, hanem csak rendelkezési állományba tolták vagy vonták hátra. Ma is mit érzünk? Azt, hogy itt vannak a hátunk mögött, hol gáncsot vetnek, hol a gallérunkat ráncigálják, s nem engednek haladni.

Mi nem mondhatjuk azt, hogy különbek vagyunk és minden tekintetben tiszták, akiket nem terhel semmi felelősség a történtekért, hanem csak azt mondhatjuk, hogy mi felismertünk valamit, azt, hogy ez így nem mehet tovább, és ennek a felismerésnek a jegyében hajlandók vagyunk a végsőkig küzdeni. Mert mást nem tehetünk.

A rómaiak azt tartották, hogy a haza megmentése érdekében semmitől sem szabad visszariadni. Ezt még Machiavelli is helyeselte. Mi személyes példák erkölcsi erejével, öntudatos magyarságmegvallással és kiállással, munkával és tettekkel akarjuk a hazát szolgálni és az életben maradáshoz szükséges változásokat kikövetelni és végrehajtani. Ez ad nekünk erőt, tartást és büszkeséget. Végeredményben a szabadságért küzdünk, és ennél fennköltebb hivatás nincs.

Isten segítsen bennünket!