vissza a főoldalra

 2012.05.11. 

Közösségteremtő székelyföldi gyermekmuzsikálás

Az élményszerű utazásoknak köszönhetően sikerült erős hagyományokon nyugvó közösséget létrehozni

Harminc éves a Szentegyházi Gyermekfilharmónia. Ennek megünneplésére május első hetében rendezik meg Szentegyházán a Filharmónia-napokat. A Magyar Örökség Díjas együttes vezetőjével, Haáz Sándor tanár úrral a születésnap kapcsán beszélgetünk.

 Először engedjen meg egy technikai kérdést: többféle módon is elnevezték önöket a sajtóban, mi az együttes hivatalos neve?

 –Szentegyházi Gyermekfilharmónia. Anno összevonták Szentkeresztbánya és Szentegyházasfalu településeket, és így jött létre a román Vlahita. Ezt a csak és kizárólagos román elnevezést szüntették meg azzal, hogy a ’90-es években a magyar Szentegyháza nevet adták a településnek.

 Az idei Filharmónia-napokon fellép a Veresegyházi Gyermekzenekar és Kórus. Testvértelepülésről van szó?

 –Az ún. filinapokat immár 22 éve május első hetében szervezzük meg. Az „ötéves” jubileumokon természetesen nagyszabású az ünneplés. Ezeken az összejöveteleken számot adunk magunknak arról, mit tudtunk elérni öt esztendő alatt. Veresegyház nem testvérvárosunk, viszont a mi példánkat követve ott is létrehozták a „filit”, aminek nagyon örülök, és izgatottan várom a május 3-ai hangversenyüket.

 Ugorjunk vissza néhány évtizedet. Önt 1978-ban helyezték ki helyezték ki Szentegyházasfaluba zenetanárnak. Már akkor eldöntötte magában, hogy egy gyermekfilharmóniát alapít?

 –Egyáltalán nem. Az egész intézmény véletlenül jött létre, semmilyen szándékosság nem volt benne. 1982-ben egy iskolai ünnepély próbái alatt meglepetésszerűen hatott, milyen jól szól közösen a 14 tagú kis fúvószenekar –ezt az iskolaigazgató jóvoltából alapíthattam, akinek a fia egyik trombitásom volt –, a 24 tagú vonószenekar és a több mint 100 fős énekkar. Mielőtt leérkeztem Szentegyházasfaluba, Tamás Mihály, a település nyugdíjas kántora volt a hegedűtanár. Módszerét, hogy egyszerre három-négy gyereknek tartott hegedűórát, én is átvettem. Az iskolai énekkar ma már „csak” 70 tagú, de a ’70-es évek végén még divat volt karénekre járni. A három együttest külön-külön is vittem zenei versenyekre, de harminc évvel ezelőtt derült ki az, milyen fantasztikus hangzásvilágot produkál, ha ezt a 140 gyereket megszólaltatom. Akkor két átdolgozást írtam a gyerekek számára, Csajkovszkij Altatódalát és Bach Parasztkantátájának egyik részletét. A produkció a közönséget teljesen lenyűgözte. Akkor eldöntöttük, hogy mindezt tudatosan továbbfejlesztjük, és egy év múlva már 7-8 számból állt a repertoárunk. 1983-ban a „Megéneklünk Románia” országos fesztiválon első helyezést értünk el a különleges hangzásnak és a rendkívül fegyelmezett 140 gyerek tartásának köszönhetően. Ez azért is lényeges, mert a fesztivál román jelleggel bírt, nehéz volt oda magyaroknak kijutni. Hirtelen hírneves lettünk, nevet kapott együttesünk, és elkészítettük a Gyermekfilharmónia emblémáját.

 Erre az 1983-as fesztiválra magyar témájú zeneművet is vihettek?

 –Első országos bemutatkozásunkra nem akartam népdalfeldolgozást vinni, ezért Beethoven Örömódáját énekeltük el három nyelven. Ez akkor nagy hatást ért el, azt mondták, hogy a ezzel mutatjuk be a hargitai multikulturalizmust. Románul kezdtük az éneket, majd németül, s végül magyarul zártuk. Így értük el, hogy magyarul is megszólaljunk. Emellett egy kötelező számként a kondukátort dicsőítő egyszerű pionír-éneket is elő kellett adnunk. 1985-ben már egy magyar népdalfeldolgozásom aratott sikert, és ismét a mienk lett az országos első díj. Két országos első díj után már a „kötelező románon” túl magyar műveket is énekelhettünk. Így alakult ki fokozatosan a „gyerekfili” ma is élő repertoárpolitikája; 1988-ra már 25 éneket hangszereltem meg.

 Ebből arra következtetek, hogy komoly összhangzattani ismereteket sajátított el tanulmányai során.

 –Nagyon sok tapasztalatot sajátítottam el a főiskolán működő régizene együttesünkben. A marosvásárhelyi, Brandner Nóra által vezetett, régizene együttessel lemezfelvételünk is készült. Ennek köszönhetően rendkívül igényes és sokoldalú képzésben volt részem. Összhangzattan és akkordikus zenei tudásomat pedig a művészeti líceumban oktató Szász Károly tanár úrnak köszönhetem. S az sem elhanyagolható, hogy a ’80-as évek elején brácsáztam a táncház mozgalomban. Akkor akkordikusan próbáltam értelmezni, és lekísérni az adott népdalokat. A magyar népzene érdekes akkordfűzési logikával bír, ami sok mindenben eltér a klasszikus összhangzattantól. Ezeket a népzenei fordulatokat szívesen használom a hangszerelésben, főleg a népdalfeldolgozások esetében. Mindez külön színt ad a „gyerekfili” hangzásvilágának.

 Saját szerzeményei is vannak?

 –Nincsenek, mert egyrészt ahhoz nem tartom elég tehetségesnek magam. Másrészt a magyar népdal önmagában csúcsteljesítmény, és a vele való foglalkozás szerintem izgalmasabb, mint egy saját műveit kiagyalni.

 Az élet már csak olyan, hogy a gyermekek felnőnek. Mivel tudta biztosítani a Gyermekfilharmónia továbbélését?

 –Az mindig külön feladat, hogy megtaláljuk a „fili” következő generációját. Sokat számít a szülői példa. Aki annak idején „filis” volt, szívesen adja gyerekét ebbe a közösségbe. A legjelentősebb motivációs tényezőnek azonban turnésorozat számít. A gyerekek szeretnek kirándulni, utazni, és mi visszük őket. Nagyon fontos, hogy ez az együttes közönség előtt meggyőzően is hitelesen tudjon szerepelni. A taps, az ünneplés is nagy felhajtó erő. Nem csupán a sikeres előadások sorát biztosítottam rendszeresen a Gyermekfilharmónia tagjainak, hanem azt is, hogy közös utazásokon vegyünk részt, s így megerősödjék a közösségi szellem. A pártállam idején a már említett első díjakra hivatkozva a kormány állta az utazási és szállás-költségeinket. Így jutottunk el az aradi és a szatmári filharmónia koncerttermeibe. Az élményszerű utazásoknak köszönhetően sikerült erős hagyományokon nyugvó közösséget létrehozni. Magyar emlékhelyeket, múzeumokat látogattunk meg; tehát nem csak a koncert volt lényeges, hanem a kirándulások is. 1988-tól naplót is íratunk a gyerekekkel a turnék alatt, hogy megőrződjenek az emlékek. Előfordul, hogy egy hajdani „filis” édesanya a naplójából olvas fel gyerekének. Ezen motiváció miatt jelenleg több mint 200 gyerek tanul nálunk, a nagyobbak nem akarnak elszakadni tőlünk, így húsz éves tagjaink is vannak. Ez azért jó, mert az idősebbektől tanulhatnak a fiatalabb korosztályok tagjai, és egy pezsgő minitársadalom alakul ki az együttesben. Idősebb tagjaim segítenek is a gyerekek nevelésében, s emellett 7-8 tanárkollegával indulunk el a turnékra.

 Minden fellépésükön látható egy világoskék zászló. Ez Szentegyháza lobogója? A kék szín hajaz a székely zászlóra.

 –A fili-zászlóról van szó; Szentegyházának még nem volt jelképe mikor ezt 1983-ban megszerkesztettü. A zászlón a fúvós, a vonós és az énekkari szólamok egységét fejeztük ki. Akkor még Székelyföld zászlójáról sem lehetett beszélni, de a világoskék színek egyezése bizonyára nem véletlen.

 Mi biztosította az anyagi hátteret működésükhöz 1990-ig, és mi azután? A hangszerállomány beszerzése sem filléres dolog.

 –A Szentegyházasfaluban lévő pionír-házban – a mai Tanulók házában – 1982-től félállásban taníthattam, miután kiderült, hogy az együttesünk kinőtte az iskolai kereteket. Az iskolában nem is volt lehetőségünk hangszertárolásra, sem próbákra. A pártállamtól lehetett hangszereket igényelni a pionír-házaknak. Így 1990-ig jó román gyártmányú hangszerállományom volt. Megszűnt a pionír-közösség, így a források is kiapadtak. 2002-ben kaptunk egy nagyobb összeget, és akkor tudtunk venni két nagybőgőt és húsz hegedűt. Számomra lényeges, hogy a családoknál minél több hangszer legyen, mert munkám egyik gyümölcse a házi kamaramuzsikálás. Ezért is beszéltem rá a szülőket hangszervásárlásra. Azt is sikerült elérnem, hogy minden családnál legyen szoprán-furulya, emellett száznál több hegedű van a faluban. Az otthoni gyakorlás és muzsikálás segítésére „hangszeriskola-füzeteket”, népdalos könyvecskéket adtunk ki. Hangszerállományunk bővítését a Budapesten létrehozott Szentegyházi Gyermekfilharmonikusokért Alapítvány is segíti. Nagyon igényes és komoly hangszereket, pl. egy 400 ezer forintos vadászkürtöt vehettünk át tőlük. Mindez hozzásegít az minőségibb játszáshoz.

 A harmincadik születésnapra tervezik –e CD, vagy DVD megjelentetését?

 –Eddig három CD-énk jelent meg. Mindhárom 2-3 perces számokat tartalmaz. A műsor, a repertoár bővülésével, egyre több szám jelenik meg az évek múltával a hanghordozókon. A turnék állomásain áruljuk a lemezeket, és ez is bevételt jelent számunkra. DVD-ében azért nem gondolkozunk, mert nagyon változik a gyerekek arca, és a hiteles megjelenéshez évente kéne filmet készítenünk.

 Beszélgetésünket összefoglalva elmondhatjuk, hogy nem csak együttes zenélésről, hanem közösségalakításról, és hagyományápolásról is szó van?

 –Nagyon fontos, hogy hiteles magyar közösségek jöjjenek létre, ahogy az is: a gyerekeket egy meghatározott rendszer szerint kell foglalkoztatni, nevelni. Egyes településen a cserkészet működik kiválóan, máshol a lelkész szervez ifjúsági programokat, nálunk pedig úgy hívjuk a gyermekprogramokat, hogy filharmónia.

Medveczky Attila