vissza a főoldalra

 2012.05.11. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: A mérsékelt ember

Ma pedig már mindent elborító társadalmi megoldatlanság, korunk tudományának, társadalompolitikájának, közösségi életszervezésének és erkölcsének szégyene a munkanélküliség. Tudja mindenki: jellem- és léleksorvasztó, bűn melegágya és mérhetetlenül igazságtalan.

 Tehetségét kénytelen aprópénzre váltani: nagy íróink sora panaszkodott emiatt. Nem azt írja, amit meggyőződése szerint írnia kellene, lohol a kenyér után, mindennapi szükségek vezénylik életét és a nagy mű elmarad.

A nemzet életében is felfedezhető ez a jelenség. A rossz vagy hibás politikai rendszerek utólagos gyorsjavításai, a társadalom testén ütött sebek elsősegélyben részesítése, az ideiglenes és áthidaló megoldások egymásutánjai nem mások, mint gyorsan írt novellák, tárcák, mint Móricz Zsigmond életművének hordalékai. Azzal a különbséggel, hogy Móricz odakent novellái között számos remekmű is akad. A történelem viszont, amelynek műhelyében a társadalmi-politikai félmegoldások vagy a hibák születnek, véletlenül sem gyárt tökéleteset. A rossz rendszer vezető gárdája, amelyet a nemzet kénytelenségből vagy renyheségből eltűr, nem a széklábfaragásra kényszerített zsenik csapata, akiknek a keze alól akaratlanul is kiszalad egy-egy remekmű, hanem a vak-programú gép bárgyú kezelői. Sorozatban termelik a rosszat. Móricz végül is csak kigazdálkodta magából és magának az Erdélyt, a Rózsa Sándort vagy a Barbárokat, de a magyarság a huszadik század során nem tudott egyetlen olyan rendszert sem teremteni önmagának, amikor építkezéssel lehetett volna elfoglalva, amikor a leglényegesebb sorskérdéseinek a minőségi megoldásain dolgozhatott volna.

 Nietzsche már Móricz Zsigmond gyermekévei idején s az egész európai rendre nézve felvetette, hogy a kormányok, a tudósok és elsősorban a morál kérdéseit feszegetők nem a lényeges kérdésekkel foglalkoznak. A dolgok története és az emberi együttélés rendszere még egyáltalán nincs megírva – fejtegette Nietzsche – és hogy a tudomány, noha már megtehetné, nem tárja fel azokat a problémákat, amelyek pedig rövid életünk során a legfontosabbak volnának számunkra. Nincs kimunkálva az életvitelünk mikéntje. Kutatták-e eddig valahol a különböző napi időbeosztásokat, a munka, az ünnepek és a pihenőnapok rendszeres, szabályos meghatározásának következményeit? – kérdezi. Mennyire naiv ez a Nietzsche! Ha azonban nem a piackutatás és egyes szociológiai iskolák korát megelőző ösztönszerű programadását látjuk ebben a megfogalmazásban, hanem az egyes ember életének erkölcsös és egyben ésszerű és számára is üdvös berendezésének a megkövetelését, illetve a hiány felhánytorgatását, akkor már az egyén számára legfontosabb kérdések közösségi megoldásait kereső társadalom, a jó rendszer fogalmánál vagyunk. Vagyis a nagy hiánynál, amiről Móricz panaszkodott.

S ha aztán még egy kicsit hagyjuk önmagában forrni, buzogni Nietzsche mondatát, hirtelen felrémlik egy, az ő korában még egyáltalán nem létezett, ma pedig már mindent elborító társadalmi megoldatlanság, korunk tudományának, társadalompolitikájának, közösségi életszervezésének és erkölcsének szégyene, a munkanélküliség. Tudja mindenki: jellem- és léleksorvasztó, a bűn melegágya és mérhetetlenül igazságtalan. Választás előtt minden kormány megígéri a csökkentését, de a legjobb társadalmak sem szállnak szembe vele, mert nincs a gondolkodás középpontjába állítva. Vannak erősebb érdekek, amelyek miatt fenntartják. Ezek rendszerint a nagytőke termelékenységi-gazdaságossági szükségletei. Mérhetetlenül csekély az az energia, amelyet a modern társadalom ennek a kérdésnek a megoldására fordít, különösen, ha egyéb kiadásokkal és egyéb ráfordításokkal vetjük össze.

Tény, hogy a mai társadalom polgárainak egy részét életidejük egy-egy darabjának feláldozására, értelmetlen, önmaguk adottságaihoz képest szűkös, elégtelen leélésére szorítja. Vajon nem a rabszolgaság kényszere szivárog vissza a munkanélküliségben? S mit tesznek a legjobbnak kikiáltott társadalmak is ez ellen a rabszolgaság ellen?

Rossz a rendszer, amelyben élünk, s az is, amely felé most mi, magyarok törekszünk. Felesleges politikai és technikai kérdésekre pazarlódik el a közösen létrehozott javak garmadája, ugyanakkor a leglényegesebb, az ember életének minőségét valójában meghatározó kérdéseknek még a kutatása is gyermekcipőben jár. Nincs rá pénz. Az európai államok Schengeni Egyezménnyel és határzárakkal, roppant költséges eszközökkel védelmezik határaikat, többek között az olcsó munkaerő bevándorlásától, de még csak meg sem vizsgálják, hogy egyes nagyvállalataik s bankjaik mennyi tőkét helyeznek ki oda, azokba az országokba, ahonnan a nyomor elől menekülve az olcsó embertömeg feléjük áramlik, és azt főleg nem, hogy ez a kiáramlott tőke mit idéz elő ott kint, az új-gyarmaton és mit ott, ahonnan elvándorolt.

Ma már látszik, hogy a rendszerváltás elsőrendű kérdései ezek a társadalmi és élet-egészségügyi kérdések lettek volna, és nem azok, amelyeket elsőrendűvé tolt fel az uralmon lévő hatalmi elit megmaradási és átváltozási igénye, szükséglete. A nyolcvanas évtized végén, a kilencvenes elején minden politikai tényező a többpártrendszerben és a szabad választásban határozta meg a rendszerváltás alapkérdését és nem abban, hogy mit kezdjünk önmagunkkal, az életünkkel, ha gyökeresen megváltoznak a viszonyok. A hatalom kérdései tolultak előtérbe, holott az élet kérdéseit kellett volna megoldani. Hogyan lesz magántulajdonos és önálló döntéshozó az az ember, akit óvodás kora óta vezettek, és akinek mindent adtak vagy nem adtak? Hogyan viszonyul a szabadsághoz az, aki életében soha nem volt szabad? A megoldásoknak azt a kötegét, amelyet írók és falukutatók dolgoztak ki még a harmincas években, s amelyet leegyszerűsítve a „harmadik út”-nak szokás nevezni, félretolták, sőt megbélyegezték, holott ebben a társadalomszervezési elképzelésben éppen ez a takarékos, szerény emberre figyelés volt a legfontosabb. Ma már aztán látjuk, hogy hiába van meg a szabad választás lehetősége, ha a nép körülbelül fele része nem él vele, hiába van meg a szabadság a szavazófülkében, ha nincs meg az előtte való tájékoztatásban, és hiába van többpártrendszer, ha az egyes pártokat annyira rángatja a hatalombirtokos elit, és az egyes pártok annyira átjárhatók és összemoshatók, hogy akár egyetlen nagy pártnak is fel lehet fogni majd valamennyit.

Kezdődhetett volna a rendszerváltás egy óriási oktatási reformmal? Mennyibe került volna a majdan megszűnő üzemek minden dolgozóját nemcsak átképezni, hanem át is állítani, ezer és ezer új tevékenységet feltalálni számukra, és minderre meg is tanítani őket? Épülhettek volna tanyák és tanyaközpontok, a szövetkezetek széthordása és néhány kézben való vagyonösszevonása helyett, elkezdődhetett volna a kis falvakat és a városok körül elterülő kerteket magába foglaló Kert-Magyarország felépítése. Nietzschei naivság!

Igaz, ha akkor a társadalomban meg lett volna a józan belátás erre a lassú, de szerves átalakulásra, a nemzetközi nagytőke megakadályozta volna az előtte gátat emelő harmadik utas megoldást. Hiszen ebben az esetben, mint elsősorban befelé forduló egysége a földrésznek, nagyon rossz piac lettünk volna számára. A gyorsított, erőszakos, elsősorban politikai megoldásokat hajszoló rendszerváltás, a látszat-rendszerváltás ma már látható, a nemzetközi tőkének és vele szövetséges hazai csatlós elitnek volt az érdeke. A gyorsított megoldások mindig az éppen helyzetben lévőknek kedveznek. Ha megindult volna a komótos, de biztonságos hazai középosztály tőkegyűjtése, nyilván csak lassú privatizációt lehetett volna elképzelni, természetesen a multik egyidejű fékentartása és korlátozása mellett. Ennek éppen az ellenkezője történt. Következmény: bődületes munkanélküliség. Céltalan életek százezrei.

A világba, az életbe, a munkamegosztásba, a közösségbe ma sok százezer embertársunk egyszerűen nem tud beilleszkedni. Még csak nem is látja a helyét benne. Feladat nélküli ember. Olvassa az újságban a jelentéseket, hogy mennyivel növekedett a GDP, de nem tapsol. Kívül van mindenen. Mert rossz a rendszer, mert nem az ember számára leglényegesebb dolgokkal foglalkozik a vezető elit és a tudomány, és természetesen az egymást váltó kormányok sem ezt teszik. Az ember jobbléte mint cél elveszett, minden a nomenklatúra, a burzsoázia és külföldi tőke érdekének van alárendelve.

Milliók számára nem hozott emelkedést, sőt még megkönnyebbülést sem a változás, és nem csupán a vagyonosztásból maradtak ki, hanem gyötrelmesen megszerzett kapcsolataikat is elvesztették. A diktatúra után magukra maradtak. Az uralkodóréteg pedig gondoskodott róla, hogy ne találjanak kapcsolatot azokkal, akik vezetőik lehettek volna, és ne is alakuljon ki új eszmerendszer. A nemzeti eszme és nemzeti tudat ápolóinak üldözése, kirekesztése, megbélyegzése, a néptömegek előtti befeketítése az új közösséggé szerveződést volt hivatva megakadályozni. A nacionalizmus elleni harcnak ilyenformán elsősorban pénzügyi, fogyasztási, piaci okai vannak.

Végre tehát olyan világot kellene teremteni, amelybe az ember szervesen illeszkedik bele. A számára adott életidőt ki-ki a lehető legértelmesebben használhatja fel. Nietzsche feljegyzése ezt pedzi meg. Szemrehányásként pedig benne van ebben a mondatban az a felelőtlenség, amellyel az összes társadalom elfordul ezektől a kérdésektől. Összegyűjtötték-e már valaha az együttélés, például a kolostorok tapasztalatait? Megmagyarázták-e már a házasság vagy a barátság dialektikáját? Rátaláltak-e már arra, aki átgondolta tudósok, üzletemberek, művészek, iparosok erkölcseit? Sok komoly mű született azóta. Szociológusok, történetírók és írók alkották meg válaszaikat, de Nietzsche kérdései megválaszolatlanok maradtak. Izmusok és pártok, határmódosítások és fegyverszüneti megállapodások, konferenciák és ellenkonferenciák, nemzetközi szövetségek és hitelfelvételek jöttek létre, a technika számos új csodával állt elő, de a sorban álló, a magára ha-gyott embert senki nem tanította meg ünnepelni, pihenni és értelmesen élni. Mi több, a Nietzsche korában még elhanyagolható méretű munkanélküliség embert daráló, jellemromboló, s a feleslegesség érzete miatt nihilbe torkolló élethelyzetével sem kezdett semmi lényegeset az európai gondolkodás. Mostanra pedig már aztán nyilvánvaló, hogy ha valami, hát ez, a munkanélkülivé tett ember a kor legnagyobb baja, az egész rendszer pusztulása. Van-e nagyobb társadalmi igazságtalanság, mint életidejét értelmetlenségbe fullasztva megrövidíteni embertársunkat? Van-e nyilvánvalóbb népirtás, mint az igénytelenség újratermelésével is önmaguk ellen fordítani tömegeket? Van-e aljasabb dolog a tömegkultúra termelésénél és terjesztésénél, s van-e felelőtlenebb kormányzás annál, amelyik ezekkel a kérdésekkel nem néz szembe?

Ma mindent a tőkehaszon dönt el. Az élet urai a bankárok. Milliók élete megy rá arra, hogy így van a világ berendezve. A tőke soha nem látott mértékben fogja igájába az államot, s mindent a maga érdekeinek és céljainak rendel alá. Emberek millióit kényszeríti arra, hogy életprogram nélkül éljenek. Márpedig az életprogram a jó társadalom leghatékonyabb szervező ereje. Ez az az enzim, amely kiválasztja a jókat, a jobbakat és a legjobbakat, amely működésben tartja a szervezetet. A szerves emberi élet a felkészülés korszakából, a pályakezdés és a családalapítás kissé mámoros korszakából, majd a két-három alkotó évtizedből és végül az elcsendesedés korából áll – kellene állnia. Társadalmunk azonban rossz berendezésű, és ezeket a korszakokat összezavarja. A felkészülés, az iskola és különösen a jó iskola lassanként kiváltság lesz. Hiányzik mögüle a családi felhajtóerő, a közös múlt mélységeiből sugalmazott cél. A helytállás, az ősök vágyainak kitöltése, a közös felelősség. Esetlegessé, üressé silányodik minden, amit csak önmagáért tesz az ember. A családalapítás korát, boldogságát, anyagi, családi, közösségi hátterét mind a szocializmus, mind a tőkehaszon elvén működő nemzetközi rablórendszer elvonja.

Egészséges körülmények között a családalapítást és az életkezdést versenyszellem lengi körül. Nemcsak szerelmi vetélkedések özönéről van szó, hanem tekintélymérkőzésekről és teljesítményekről és a párossá lett élet sikereiről, viszonyításokról. Ehhez azonban tiszta képletek kellenek és nyílt, tehetséggel, munkával, rátermettséggel megszerezhető javak, feladatok. Munka. Ha egy társadalom úgy van berendezve, hogy ezt a lehetőséget, a fiatal ember értelmes munkáját és családi életkezdési versenyét nem szavatolja, akkor az a társadalom rossz. A mienk most rossz, mert a nagybankok és világvállalatok, a tőkehaszon elve elveszi ezt az életdarabot, illetve ennek az életdarabnak a fényét az embertől. És akkor ennek az embernek az életében már csak véletlenszerűen, kivételesen történhetik jó.

Nem haladunk végig az emberöltőkön. Minek jussunk el az alkotó évtizedeiben megőszült férfi után a kis nyugdíj-kiegészítő munka – a négyórás – után loholó nagyapáig, aki a szakmája nagy öregjeként kuncsorog, igaz, nem abban lett nagy öreg, amiben szeretett volna és amihez eredeti tehetsége volt, hanem abban, amit kiosztottak rá.

Eltelt az élete. Megélt három-négy rendszerváltást, de a sorsa nem fordult jobbra. Most, jobbat nem tehetvén, elhiteti magával, hogy fontos ember volt, alkotott, nagy öreg lett, mert a rideg tényekkel való szembesülés halálos lenne. De a fia és az unokája sorsa sem kecsegtet semmi jóval. Az ő sorsát fogják megismételni, boldogtalanabbul. Kényelmesebben, sok-sok pótszerrel, esetleg közvetlen fizikai vagy lelki sértések nélkül, de előre megszabott pályákon, a másodrendűség mezét viselve.

A magára hagyott modern európai ember, vagy ahogyan most divat mondani: a posztmodern ember már nem lázad, mert beletörődött a helyzetébe. Elvették tőle a forradalom lehetőségét, sőt a kezdeményezését is. Tudomásul veszi, hogy olyan társadalomban él, amelyik nem törődik vele és amelyiknek intézményei nem érette vannak. Ennek a tudomásulvételnek a fejében kap civilizációt, bizonyos kényelmet és anyagi jólétet azokban az országokban, ahol e nélkül a túlfogyasztás nélkül nem is működne a gazdaság. Ott pedig, ahol ez nincs, ígéretet kap, hogy túlfogyasztó lehet belőle. A rém azonban, hogy munkanélküli válhat belőle, mindkét rendszerben fenyegeti. Tudomásul kell vennie, hogy akármikor rádőlhet a saját élete. Kiesik a túlfogyasztásból, megtűrt, éppen csak hogy megélő ember lesz, szerencsétlen.

A posztmodern ember azonban nem akar szerencsétlen lenni. Elvisel mindent, de szerencsétlen ne legyen. Ezért beveti mindkét könyökét, kapcsolatokat épít, beilleszkedik, ha kell, egy kicsit lealjasodik, úgy él, ahogy előírják, ahogy hallgatólagosan megkövetelik. Ha kell, látszik, ha nem kell, elbújik. Legyen más a szerencsétlen! Elárulja azt, akivel össze kellene fognia. Kivész belőle az összetartozás. Azt támadja meg, akivel össze kellene fognia. Illedelmes véleményeket formál magának. Amiről nem kell, arról nem is vesz tudomást. Hatalomtisztelő lesz, hogy megtarthassa bankszámláját és hitelképes maradhasson. Tartozni akar. Megveszi azt, amire nincs szüksége. Megnézi azt, amire nincs szüksége. Megveti azt, amit meg kell vetni. Hallgat, tapsol, tűr. Nevet? Nem, nevetni illetlen. De ha kérik, ha javasolják...

Amíg nem lökték be a szerencsétlenek közé, addig van bankszámlája és hitele. Ehhez ragaszkodik legjobban. Kapjon hitelt, kölcsönt, fizessen kamatot. Annyit, amennyit a bank kér tőle. Úgy tudja, hogy amíg kamatfizető polgár, addig számít, addig nem szerencsétlen. Örökösen fél. Fél, hogy kikerül a rendszerből, amely tönkreteszi és kizsákmányolja.

Ő a mérsékelt ember. És mint ilyen, a legnagyobb üzlet. Egész mérsékelt életével, konformizmusával és beletörődésével tartja fenn a posztmodern kizsákmányolást – a tömegméretű szerencsétlenséget.

1998 augusztus