vissza a főoldalra

 2012.05.18. 

Carlo Goldoni: Csetepaté Chioggiában

(József Attila Színház)

A hosszú életű, 1707-ben, Velencében született és 1793-ban, Párizsban elhunyt Goldoni a világirodalom egyik legtermékenyebb alkotója, 250 színdarabot írt, amik között vannak tragédiák, melodrámák, operalibrettók, intermezzók – nagyoperák szüneteiben előadott rövid, vidám jelenetek – és vígjátékok. Ez utóbbi 150 komédia tartozik legmaradandóbb, ma is játszott művei közé. Goldoni szakított a commedia dell’arte bevett gyakorlatával, ezzel a korabeli nézők által igencsak kedvelt hagyománnyal, vagyis a tipikus színpadi figurák improvizációjával. Ezek helyett rögzített szövegű szerepeket bízott a színészekre, így sikerült mellőznie az egyetlen szerepkörben mozgó csepűrágók ízelten tréfáit, magamutogató bohóckodásait. Helyettük inkább hús-vér figurákat állított színpadra. Legjellegzetesebb műfaja a jellemábrázolásom és megfigyelésen alapuló polgári-népi vígjáték. Ezekben a műveiben kora társadalmáról, szokásairól és felfogásáról rajzol színes ecsetvonásokkal húzott képeket. Az emberi hibákat, így a kíváncsi, a hazug, a fecsegő, a fösvény vagy a nagyzoló megszemélyesítőit bántó él nélkül mintegy mosolygó, megértő elnézéssel ábrázolja. Mindig olyan jellemgyöngeségeket állít pellengérre, amik nem egy meghatározott kor sajátosságai, hanem magából az emberi természetből fakadnak, ezért vígjátékai ma is elevenek, hatnak a publikum tagjaira, akik felszabadultan nevetnek rajtuk. Révay József fordításában Chioggiai csetepatét, Mészöly Dezső átültetésben a Csetepaté Chioggiában-t 1762-ben írta, s igen tarka és találó tablót fest erről a kedves, Velencéhez közel eső kis halászfaluról, ahol rövidebb ideig bíróként közhivatali szolgálatot is vállalt. Ennek a vígjátékának hősei a 18. században élnek, akik ugyanolyan hétköznapi lények, mint a mai emberek. A darab szereplői hasonlóan viselkednek, mint a 21. században járó-kelő lányok, asszonyok, legények, férfiak, akik indulataikkal élővé varázsolják a színpadot, és közel hozzák a mai közönséghez korukat és világukat.

A Csetepaté Chioggiában Goldoni legsűrűbben előadott darabjai közé tartozik. Nincs olyan évad, hogy valamelyik fővárosi vagy vidéki teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbi premiert Angyalföldön, a József Attila Színházban tartották 2012. április 28-án. Ez a vígjáték olyan, mintha bármelyik körfolyosós bérházban a szomszédjaink társaságában lennénk. Itt a férfinép a tengeren dolgozik, a fehérnép meg aggódva várja haza őket, és eközben pletykálkodik, összevész, majd kibékül. Mint Goldoni összes darabjának, így ennek sincs semmiféle bonyolult vagy különleges mondanivalója, csak nevettetni és szórakoztatni akar, a publikum tagjai pedig hálásak ezért, szívből jövően kacagnak a féltékeny leányzón meg a zöld ördögtől mardosott legényen, az egész nap pusmogó, valakit a háta mögött mindig szidó asszonyságon, a felesége nagy, lepcses szájától félő tutyimutyi férjen, a kilátástalan öreglánysorstól rettegő hajadonon, az érett nőnek látszani akaró fruskán, az igazságát a bíróságtól váró, árulkodó fráteren, a hebehurgya, az akták között elvesző elöljárón. Egy közös bennük: áhítoznak a boldogságra, érzik, tudják, közös a sorsuk, együvé tartoznak, bármennyit is vitatkoznak, veszekednek egymással, vagy ócsárolják a másikat.

A színészek derekasan helytállnak, és szinte lubickolnak a komédia szerepeiben Mindegyikük bebizonyíthatja, mit tud, szakmájának mennyire avatott művelője, és bizony bátran elmondható, élnek a lehetőséggel. Kiemelkedik az együttesből Besenczi Árpád, aki a tőle megszokott profizmussal jeleníti meg a halászmester karakterét. Ha színpadra lép, a közönség azonnal tűzbe jön, ugyanúgy, mint amikor Schnell Ádám (felső képen) is feltűnik a színen, a végén pedig vastapssal jutalmazza nem csak a két művészt, hanem az egész társulatot. Kocsis Judit, Jónás Andrea, Kovalik Ágnes, Barabás Kis Zoltán, Fehér Anna (alsó képen, elől) és Márkó Eszter is nagyszerű teljesítményt nyújt, csak elismeréssel lehet és szabad szólni színészi játékukról.  Ebből a Csiszár Imre által rendezett, és az őáltala tervezett korhű jelmezeket felvonultató darabból ömlik, árad a vérbő humor. Ha a rendezést és az előadást egy szóval kéne jellemezni, akkor nyugodt szívvel kijelenthető, hogy fergeteges. A közönség figyelme egy pillanatra sem lankad, csak hahotázik, és eközben elfelejti napi gondjait-bajait, mert megszűnik a külvilág a maga botrányaival, és csak a komédia jókedve, vidámsága járja át a mindenki lényét. A nézők jól mulatnak, és bizony ez a fajta kikapcsolódás az, amire olyan nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre.