vissza a főoldalra

 2012.05.18. 

Írók arcai

Bakos Zoltán fotókiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban

Eddig az íróportrék közül jobbára azokat ismertük, amelyeknek futatott, bal-liberális, a Magyar Írószövetségtől távoli alanyait a médiai és a politikai hacacáré fölemelte. Ha az írókat – akár szép, akár csúnya a fizimiskájuk – a teljesítmény, az esztétikai érték szerint szólítja a fotómasina lencséje elé az így vagy úgy, megfizetve vagy csupán a saját lelkesedéséből cselekvő fotográfus, egy Tornai József, egy Buda Ferenc, egy Kalász Márton, egy Marsall László (tovább is folytatható a sor) aligha maradhatott volna ki a fényképarzenálból.

De sok társukkal együtt kimaradtak. Miért? Mert a Magyar Írószövetség tagjait nem szokás és nem divat megörökíteni. Bűnük mindössze az, hogy abba az ezer lelket számláló csoportosulásba tartoznak, amely – főképp a nemzet ügyeit szem előtt tartva – mindig is az egyetemes magyarság értékeinek az összefogására törekedett. Irányzatoktól függetlenül. És minden esetben a közjót szolgálva kiállt, akárcsak a Balassitól Nagy Gáspárig húzódó vonulat bajvívói, a jelen és a múlt, a történelem és a társadalom, a kis (család) és a nagy (ország, nemzet) közösség igazságai mellett.

Bakos Zoltán elhivatottsága, értéket fölfedező és őrző optikája kellett ahhoz, hogy a nyolcvan író – közöttük hatalmas életművet magukénak mondhatók és reményteljes, de már oroszlánkörműket megmutató fiatalok – arcképe mosollyal, befelé fordulással, derűvel, keserűséggel, elgondolkozón és tréfálkozva tükrözzön egy olyan pszichológiai, az alkotáslélektan külső jegyeit kidomborító vagy rejtő vonulatot, amelynek fő „kibeszélője” –   a fókuszban lévő szemmel – az  arc.

Aki maga elé tudja képzelni a szent öreg, Tolsztoj utolsó futását – önmaga elöl vagy a bűnei elöl menekült? –, annak nyilván sokat fog mondani az élete végéig szellemi frissességet tanúsító agg Mészöly Dezső portréja. A hálóköntös itt nem is a test, inkább a lélek melegének a megőrzését szolgálja. A szem oly távolra tekint, hogy lehetetlen nem gondolni – klasszikus pillanat őrződött meg – a közeliségben iszonytató végre. Evvel szemben a fiatal Iancu Laura derűs nyugodtsága, „életmosolya” – pedig költészetében a csángó sorsot és a nő önmagára találását ezer ág húzza – maga az elixír. És Rózsássy Barbara tágra nyílt szemű, gondolkodó fény-árnyék arca is egy új nemzedék nyílt önmaga vállalásának a szimbóluma. (Kitűnő kompozíció, hiszen a homályban maradt sötétebb résszel a két fehér ablakszem kontrasztban áll.)

A három komponálási mód – műtermi jellegnek nyoma sincs – ugyan villanásnyira, de már rávilágított Bakos Zoltán fotóművészetének lényeges elemeire: az arcon tükröződő jelen-való időnélküliségére, a csaknem jellemtulajdonsággá váló – többféle módon összetett – tisztaságra, s nem utolsósorban arra az önmagában rejtetten is természetesnek mondható „szemjátékra”, s a nyílt vagy zárt, fürkésző vagy merev tekintet sugározta személyiségjegyekre, amelyekben láthatón-láthatatlanul egy kissé ott az életmű mustrája.  Csukás István – összehúzott szem, bölcs mosoly – mintha a mongol pusztákról, Kiss Anna – boszorkányosan átható tekintet – mintha valamely varázskörből (sámánvilágból), Szepesi Attila – illúziótlan befelé nézés – mintha egy pópa simogatta ikonosztáz mellől jött volna. Szabó Ferenc jezsuita széttárt karú örömüdvözlése – nyolcvan év fölött csak a kiválasztottak körül röpdösnek az angyalok –, és a söröspoharat szájához emelő erdélyi fiatal lírikus, László Noémi vagabund szüfrazsett derűje ugyancsak megmutat valamit a fotómasina előtti önfeledt kitárulkozásból. A Csokonai hintajára is szívesen felülő Szálinger Balázs ezt az önmutogatást jellegzetes gesztussal, unott fejvakarással hozza tudtunkra, míg Vathy Zsuzsa  szélesre nyílt szájjal, szemei ugyancsak ragyognak, a nevetés hatalmában hisz. „Történelmi” ajzottság is lehet a portré lényegjegye. Mi mást indítana meg képzeletünkben György Attila szép Orbán Balázs-szakálla, ha nem a Székelyföl leírása szerzőjéhez való, a helyi színt a múltban akarva-akaratlan megfürdető idomulást? Rostás Farkas György „magyarázó” (fölemelt mutatóujj) nézésének éppúgy néplélektani mozzanata van, mint ahogyan Szombathy Bálint prófétai megjelenésében az avantgárd kiküzdött-kiküzdendő helye – biztos nyugtalanság – nyer gesztusértékű kifejtést.

Ha csupán a szoba-részlet látszik háttérként, az arc – egyedül az arc – lesz a személyiség hírhozója, mi több, az életművel is igazolható pecsétje (Tornai József, Ágh István, Győrffy Ákos, Lator László, Kelemen Erzsébet, Nagy Gábor, Reményi József Tamás, Szakonyi Károly, Szőcs Géza). Viszont amely fotón a fizimiskával egyenértékű az alkotót inspiráló környezet, ott az írót gazdagító mindennapi látvány valósággal a gondolkodás motorjává válik. Ebből a szempontból egy kissé „töredezett” – noha a háttérben lévő Széles Judit textilkép-részlettel erősen karakterizáló – az Ágh-portré, ellenben Ambrus Lajos Berzsenyi táját is ideemelő falusi szobája (belógó fagerendák, néprajzi tárgyak, rekvizitumok) maga a nyílt tükör. Amit látunk benne, megannyi szép tárgy; mert az írásba is beivódik, az életmű természetes velejárója. Ez utóbbihoz hasonlatos – ugyanazt a kiegészítő szerepet tölti be – Hárs Ernő és Czigány György jól megrakott könyvespolca, Lackfi János szobája (ággyal, pianínóval) és Molnár Vilmos, Csontos János s Lövétei Lázár László s zsúfolt közösségi tere.

Némelykor a fotóművész az árnyék sejtelmes hatásával az arcképnek valaminő többletet ad – különösen a Döbrentei Kornél-portrén látni, hogy ez a plusz miként rajzol a fény ceruzájával egy másik, a valóságosnál nagyobb fejet. Ám a kinagyított fizimiskákon is annyi személyiséget növelő szellemi tulajdonság észlelhető, hogy Ács Margit, Márkus Béla, Buda Ferenc, Fekete Vince, Papp Tibor, Király Zoltán, Alexa Károly, Mózes Attila (festményháttér!), Szentmártoni János, Kalász Márton, Karácsonyi Zsolt, Alföldy Jenő, Papp Endre, Agócs Sándor, Orbán János Dénes, Tóth Éva, Király Farkas, Böszörményi Zoltán (szivar!) és Marsall László (fehér, kiégett tér) arcképe nem keveset árul el a fényképezőgép elé hívott szerzőről. Amikor „csupán” artisztikusságával hat, abban is benne leledzik – némely esetben lüktetően hivalkodik – az alkotó tekintet közvetítette több lényegjegye. S ugyanez áll a mellkép – ülő és álló póz – statikusan tömör változataira is (Falusi Márton, Zsávolya Zoltán, Bereményi Géza, Petőcz András, Vári Fábián László, L. Simon László – tárlat-háttér –, Nagy Koppány Zsolt, Csender Levente).

Szakolczay Lajos