vissza a főoldalra

 2012.05.18. 

A hatalom keményen bele szólt az egyházak életébe

Szállóigévé vált: úgy szeretik egymást mint az unitáriusok

Négy jeles székelyföldi személyiségnek adtak át magyar állami kitüntetést április 25-én délután Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának dísztermében. A Magyarország köztársasági elnöke által adományozott magasrangú állami kitüntetéseket ünnepélyes keretek között adta át dr.Zsigmond Barna Pál főkonzul a díjazottaknak. Biró Béla esztéta, irodalomtörténész, a Magyar Arany Érdemkereszt, Szabó Éva népi táncos, nyugalmazott tánctanár, népi iparművész és Pál Ibolya Mária nyugalmazott zenetanár, karvezető Magyar Ezüst Érdemkereszt, valamint Nagy László unitárius lelkész, az Erdélyi Unitárius Egyház főjegyzője a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét vette át gyülekezetépítő munkájáért, néprajzi kutatásaiért, a marosvásárhelyi kulturális és egyházi élet fellendítéséért.

 Nagytiszteletű főjegyző úr! Szerkesztőségünk nevében gratulálok ehhez a magas kitüntetéshez! Elválasztható-e élesen egymástól az unitárius lelkész Nagy László és a néprajzkutató Nagy László?

 –Először is köszönöm, hogy a Magyar Fórum szerkesztősége is megkeresett és gratulált ahhoz a kitüntetéshez, amelyben részesültem és megvallom, hogy soha nem azért dolgozom, hogy bárkitől is elismerést kapjak, hanem meggyőződésem az, hogy a munkát fel kell vállalni, és el kell végezni úgy, ahogy a jó Isten azzal megbízott. Én először is lelkész vagyok. Ez az én hivatásom. Prédikálok, családot látogatok, intézem egyházközségem ügyeit. Emellett, amikor időm engedte néprajzzal is foglalkoztam. Gyűjtő munkát végeztem arra gondolva, hogy majd a vérbeli néprajzkutatók felhasználhatják. Ezzel a munkával a Kis-Küküllő mentén foglalkoztam, amikor több szabad időm volt. A családlátogatások alkalmával, az idős emberekkel való beszélgetéskor érdekes történeteket hallottam, amit úgy éreztem le kell írni. Szőkefalvi elődöm Adorjáni Rudolf Károly, akinek azóta több néprajzi tanulmánya és könyve is megjelent biztatott, hogy folytassam a gyűjtést mert még nagyon sok érték van. Ezt tettem. Szőkefalván a Petricsevits -kastély árnyékában  még sokan voltak a 80-as években, akik az 1948-as államosítás előtt éltek, akik szemtanúi voltak a báró megalázásának, kifosztásának és össze tudták hasonlítani az akkori időket a kollektivizálás utánival. Ugyanakkor tulajdonképppen Szőkefalva határában volt az a csata, amely a gálfalvi csata néven vonult be a történelembe, amit 1849. január 17-én vívott Bem az osztrákokkal. A szőkefalvi temetőben ma is láthatók honvédsírok és legendák, történetek ismertek ezekről az időkről. A nemzetiségileg és vallásilag vegyes faluba az 1960-as években főként a Hargita megyei Etédről és Siklódról megjelentek a sátoros cigányok. Színes világot élnek. Ezzel is ott találkoztam először, habár szülőfalumban, Homoródalmáson, is egy olyan utcában nőttem fel, ahol többen voltak úgynevezett házi cigányok (zenészek, kosárkötők, fakanál készítők, gyógynövény -gyűjtők, alkalmi munkások), de akiknek mindennapjai ugyanúgy folytak mint a miénkek. Érdekességként jegyzem meg, hogy volt olyan osztálytársam, majdnem szomszédom, akivel mondhatom az óvodától a 8-ik osztályig minden nap együtt mentünk az iskolába.( Akkor minden cigány gyermek elvégezte a 8 osztályt) és ma is, amikor kortárs találkozót szervezünk ott van feleségével. Hozzánk tartozik. Tehát így kóstoltam bele abba a munkába, amit később nagy örömmel végeztem. Miután Marosvásárhelyre kerültem már ritkábban foglalkoztam gyűjtéssel és néprajzi írásokkal.

A néprajzi munkát pótolta egy másik tevékenység. Már a 80-as években, amikor nagyon keményen dúlt a nacionalizmus, nem ezért mintha ma ezt nem éreznénk, elődöm Kolcsár Sándor lelkész-esperes egy kiállítótermet hozott létre, ahol olyan művészek is bemutatkozhattak, akiket a hatalom eltiltott a nyilvánosságtól. Az a terem, amely Marosvásárhelyen az unitárius tanácsteremként vált ismertté, helyet adott magyar találkozóknak, könyvbemutatóknak, politikai csatározásoknak. Nem rég munkatársaimmal összeszámoltuk, hogy 1997 októbere óta több mint 100 kiállítást szerveztünk, és legalább ennyi könyvbemutató is volt. Ez évben is minden második hétre már kiállítások vannak előjegyezve. Nem csak amatőr művészek keresnek meg és állítanak ki, hanem jónevű képzőművészek is.

 1978-ban érettségizett, majd 9 hónap sorkatonaság következett. Már akkor eldöntötte, hogy teológiai pályára lép?

 –Az elemi osztályokat Homoródalmáson végeztem és a székelyudvarhelyi egykori Római Katolikus Gimnáziumban  érettségiztem. Érettségi után felvételiztem az Egyetemi Fokú Egységes Teológiai Intézetbe Kolozsvárra , és az akkori romániai törvények szerint, akiknek sikerült a felvételijük, azokat kilenc hónapig elvitték katonának. A lelkészi hivatás érzése már korábban megfogalmazódott, érett bennem, még a középiskola előtt. Nagyszerű lelkészünk volt Bencző Dénes személyében, aki a falunak mindenese volt. Prédikált, templomokat és tornyokat javított. Olyan ember volt, akire felnéztek, akit tiszteltek és szerettek.Ő is Homoródalmás szülötte volt.

 1983-ban kapott unitárius lelkészi képesítést. A pártállam idején Erdélyben megszabta-e a hatalom, hogy mennyi lelkészt képezhetnek?

 –Amikor 1978-ban felvételiztünk, akkor két unitárius hely volt meghirdetve. Később még egy helyet jóváhagytak. A reformátusok is kevesen voltak. Egy evangélikus végzett velünk.Hiába volt nagyobb a szükséglet, mert a hatalom keményen bele szólt az egyházak életébe.

 A lelkészek, papok, hivatásukból adódóan mindig a közösségi szellemet erősítették. Egy magyar lelkész így kétszeresen veszélyes lehetett az akkori rendszerre nézve…

 –A lelkészek, papok, tanítók, tanárok még a 80-as években a közösségi élet középpontjában álltak. Mindenki oda figyelt, hogy mit mondanak. (Ez a 90-es évek után megváltozott.)És valóban nem csak a közösség, hanem a hatalom is, a helyi kiskirályok, a milicista és a beépített emberek. Habár csak a hivatásukat végezték a lelkészek akkor, amikor prédikáltak és tanítottak, mégis a rendszer ellenségeinek kiáltották ki őket. Nagyon sok kollegámnak van  keserű tapasztalata erről az időszakról. Érdekes, habár amint írtam egy vallásilag és nemzetiségileg vegyes faluban voltam lelkész 1986-től 1997-ig, soha senki nem zaklatott és nem kérte számon azt, hogy mit prédikáltam, hogy mivel foglalkozom.Akkor, azokbn az időkben nagyon fontos volt, hogy minden gyülekezetünknek lelkésze legyen, aki tudja hogy hol a helye és mi a feladata. Mert a lelkészi szolgálat mellett még nagyon sok feladatot elláttak a lelkészek. Bátorították, vigasztalták, a reménység lángját ápolták a közösségekben. Az ilyen tevékenységet pedig nem szerette az akkori rendszer. Sokszor még ma sem.

 1990-ben Magyarországon hirtelen megteltek  a templomok. A nagy felbuzdulást viszont erős visszaesés követte. Ez történt az erdélyi unitáriusoknál is?

 –A megállapítás Erdélyre is érvényes. Itt is többen voltunk 1990 elején, de nem mondhatom azt, hogy erős volt a visszaesés. Falvakon egy páran tartották magukat távol a templomtól, az egyházi élettől. Ezek közül is sokan a lelkésszel jó kapcsolatban voltak, de a templomba nem jártak.Ezeknél nem volt olyan feltűnő, hogy egyszer ők is ott ültek a templompadokban. Persze voltak olyanok is, akiket egykor véresszájú kommunistáknak neveztek, akik lelkiismeret furdalás nélkül(?) beültek az első padba és nagy templomba járók lettek. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy 1990 után nagyon sok értékes ember vállalta az egyházi tevékenységet és a munkát, akik építői lettek egyházainknak. Ők voltak az igazi nyereség.

 1986. január 1-jétől a Szőkefalva-Küküllőszéplaki Unitárius Egyházközségnek és a vámosudvarhelyi leányegyházközségnek 12 évig volt lelkésze. Első dolgozata a Vallásos néprajz (1995) kötetben jelent meg a szőkefalvi sátoros cigányok temetkezési szokásairól. Ún. missziós feladata volt a cigányoknál is?

 –1986-ban a három egyházközségben kb.150 hívem volt. Cigány család csak három tartozott hozzám. A cigányok nagy része akkor református volt, 1990 után szabadkeresztények, pünkösdisták, adventisták lettek. A házassági megáldáson kívül minden fajta szertartást kértek egyházuktól. Amint ismerjük őket öntörvényű nemzet és a vallási életüket is így élik meg. Találkozásaim, beszélgetéseim családjukban kimondottan azt a célt szolgálták, hogy megismerjem szokásaikat és gondolkozási módjukat. Éppen az említett dolgozat példa arra, hogy mennyire más a véleményük az életről és a halálról.Erős az Isten hitük, de a félelmük is.Talán azért, mert nagy empátiával közelítettem meg őket, nagyon közel engedtek lelki világukhoz, megnyíltak és van akivel 15 év után is tartjuk a kapcsolatot, ma is nagy szeretettel találkozunk és fogadnak.

 1996-ban megválasztották a Maros-Küküllői Egyházkör  esperesének. 1997. október 1-től a marosvásárhelyi egyházközség lelkésze. 2004-ben  megválasztották a Marosi Unitárius Egyházkör esperesének, majd 2008. júniusában újraválasztották. 2006 –ra  felépítették  a marosvásárhelyi kövesdombi templomot, és megalapították a második gyülekezetet. Ebből arra lehet következtetni, hogy az ön munkásságának köszönhetően annyira megnőtt az unitárius hívek száma, hogy új templomra volt szükség?

 –Az Erdélyi Unitárius Egyházban hat egyházkör működik és ezeknek a vezető, egyházi tisztségviselője az esperes, a világi vezetőinket főgondnokoknak nevezzük. Az esperesi tevékenységem valóban egy szép időszakot jelent életemben, hisz nagyon fiatalon megválasztottak. Az egyházkörnek 32 egyházközsége volt. Ma is nagy- nagy tisztelettel emlékszem vissza idősebb lelkésztársaimra, akik bátorítottak, segítettek, hogy az esperesi munkámat jól végezhessem.Nem azt kérdezték, hogy mit keres itt ez a fiatal esperes és hogy ő akar engem ellenőrizni, hanem méltósággal és szeretettel mutattak be a gyülekezetnek és együtt működtek, hogy az Esperesi Vizsgálószék feladatát elvégezhesse. Amikor 2008. december 4-én a Fehéregyházán tartott zsinat megválasztott főjegyzőnek, akkor úgy határoztam, hogy lemondok az esperesi tisztségről Ezt 2009-ben meg is tettem

Marosvásárhelyen 1997-ben is több mint négyezer unitáriust tartottunk nyilván. Egy templomunk volt és már nagyon régen felmerült az az igény, hogy osszuk meg a gyülekezetet. Ez mindenkinek hasznára lenne. Ünnepek alkalmával, amikor 7-800 ember vett úrvacsorát, alig fértünk a templomban és a folyosókon. Jó, hogy annyian voltunk. Igen, de mindig ott volt a nagy hiány, a pénz. Amikor a gyülekezet megválasztott  az első gyűlések állandó feladata volt a templomépítés és az új gyülekezet alakítása. Tehát már az én megválasztásom előtt ott élt a gyülekezetben a gondolat, ami csak 1999-ben valósulhatott meg. Ekkor tettük le a templom alapkövét. Az volt a gyülekezet határozata, hogy csak akkor alakítjuk meg a második egyházközséget, amikor a templom felépül. Ez 2006-ra vált valósággá. Azóta két unitárius egyházközség működik Marosvásárhelyen közel 1800-1800 lélekkel mindkettőben.

 Egy unitárius templom felépítése akkor, mikor szinte mindig hagymakupolás terjeszkedésről lehet olvasni, igen jelentős dolog. Honnan volt erre anyagi forrás?

 –A templomépítéshez korábban hozzá kellett volna fogni, mert akkor talán könnyebb lett volna. A hely kiválasztása, az engedélyeztetések, tervek elkészíttetése hosszú időbe telt. De mindig voltak segítőkész emberek. Érdekes, hogy azt a helyet, ahol templomunk áll az ortodoxok is kinézték maguknak, de mivel egy kis emelkedésen van, valakik azt sugallták nekik, hogy a hely mozog és nem lenne alkalmas templom építésére. Mi is megvizsgáltattuk és nekünk a szakemberek ajánlották és biztosítottak arról, hogy nem lesz semmi gond. Eddig valóban nekik volt igazuk és templomunk a Kövesdomb egyik legszebb helyén díszeleg. Valóban díszeleg, mert szép és mutatós, Marosvásárhely egyik legszebb épülete.

Honnan volt pénz az építkezéshez? Ezt megkérdezem ma is magamtól. Először is volt egy polgármesterünk, Fodor Imre, aki a városi tanáccsal megszavaztatott 250 millió leit ( ez ma 25.000 lei), amivel az alapot elkészíthettük. Híveink pénz adományokkal és közmunkával  segítettek, az Erdélyi Unitárius Egyház a lehetőségek szerint segített és pénzt kaptunk a Vallásügyi Hivataltól is, tehát az államtól. Biztos, hogy ez töredék volt amellett, amit a hagymakupolás templomokra adott.Igy épülgetett, épült a templom 2006-ig közösen, azután már az új egyházközség csinosítgatta és végzi el a még hátralevő munkákat.

 Mennyire összetartók az erdélyi unitáriusok? Mennyien követik  Dávid Ferenc vallását Marosvásárhelyen?

 –Az unitarizmusnak mély gyökerei vannak Marosvásárhelyen. Az 1568-as  tordai országgyűlés határozatát, amelyben a lelkiismereti és vallásszabadságot kihirdette, az 1571. januárban a marosvásárhelyi vártemplomban  tartott országgyűlés megerősítette. Valószínű, hogy ekkor a város lakosságának nagy része Dávid Ferenc követője lett, úgy ahogy korábban a fejedelem János Zsigmond is. Azonban ez az időszak kevés ideig tartott és az ellenreformációval az unitáriusok a városból kiszorulnak és a közeli faluban Marosszentkirályon alapítanak egyházközséget és élik meg vallásos hitüket. Az első unitárius templomot csak 1869-70-ben építették Marosvásárhelyen a Bolyai téren, majd a másodikat 1929-30-ban. Ekkor a lélekszám 600 körül van. Ma közel 3600 unitárius személyt tartunk nyilván. A városban több unitárius él, akiket otthon, szülőfalujukban tartanak nyilván, oda tartoznak. A XVI.században összetartozásukról híresek voltak az unitáriusok. Szállóigévé vált, hogy úgy szeretik egymást mint az unitáriusok. Ma sem lehet panaszkodni. Oda figyelünk egymásra és igyekszünk segíteni a kisebb közösségeknek és örvendünk egymás sikerének.

 Egyházuk visszakapta az elvett ingatlanokat?

 –Az elvett ingatlanok közül több visszakerült az egyház és az egyházközségek tulajdonába, de még most is vannak olyan régi felekezeti iskolák, épületek, amelyek a bürokrácia útvesztőiben elkeveredtek. Ugyanez a sorsuk az iratoknak, anyakönyveknek, amelyeket nem akarnak visszaadni, pedig nagyon fontosak a jelenlétünk igazolására. Az erdők és a földek egy része is várja, hogy a jogos tulajdonos birtokában lehessen.

 2007-től az Unitarcoop Alapítvány elnöke. Mit kell tudni erről a szervezetről?

 –Ezt az alapítványt a Maros-Küküllői Egyházkörben hozták létre azzal a szándékkal, hogy az egyház szociális munkájában besegítsen. Több mint 15 éve működik. Az alapítvány munkatársai besegítenek az idősek otthoni gondozásába, ellátásába,, gyógyászati eszközöket kölcsönöznek a rászorulóknak, élelmiszer csomagokat osztanak a kisjövedelmű nyugdíjasoknak. Ugyanakkor nőtestvéreink kulturális műsorokkal készülnek, amit a város és környék egyházközségeiben bemutatnak. Mivel az alapítvány jelenleg a két egyházközséghez tartozik, az elnöki tisztséget is felváltva látja el a két egyházközség lelkésze. Most a Kövesdombi Egyházközségünk tölti be a soros elnökséget.

 Miért érezte fontosnak azt, hogy megszervezzék az unitárius lelkészcsaládok találkozóját?

 –Az Erdélyi Unitárius Egyházban jelenleg140 lelkész teljesít szolgálatot. Ezek közül a legtöbben családosok. Vannak baráti kapcsolatok  a lelkészcsaládok között, mi lelkészek ismerjük egymást, de a feleségek, a férjek és a gyermekek nem biztos, hogy ismerősként köszöntik egymást ha találkoznak. Az is lehet, hogy úgy elmennek egymás mellett, mint az idegenek. Amikor az Unitárius Lelkészek Országos Szövetségének voltam a titkára, akkor tettem ezt a javaslatot, hogy szervezzük meg évente a lelkészcsaládok találkozóját. Több mint tíz éve minden év szeptember első hétvégéjén Székelykeresztúron találkozunk két napra.  Nagy szükség van erre a találkozóra, az együttlétre. Így közelebb kerültünk egymáshoz, jobban megismertük egymást, családjainkat.

 Végül beszéljünk az utánpótlásról: lelkészhiánnyal küzd-e az Erdélyi Unitárius Egyház?

 – Az 1990-es évtől egyházunk annyi teológiai hallgatót vesz fel, amennyire szüksége van. Majdnem minden évben annyi jelentkező van, hogy felvételit lehet tartani. Habár most is vannak egyházközségeink, ahol nincs helyben lakó lelkész, csak beszolgáló lelkész látja el a munkát, nem beszélhetünk arról, hogy lelkészhiány lenne. Az elmúlt évben egyházközségeink nagy részét átminősítettük. Szorgalmaztuk, hogy lelkészeink vállalják a többlet munkát és az egyházközségek biztosítsák a lelki- és anyagi támogatást lelkészeinknek, hogy minden vasárnap legyen istentisztelet az anya- és társegyházközségekben, és minden két hétben a leányegyházközségekben. A szórványban élő hívekkel való kapcsolattartás is állandó feladata a lelkésznek. A lelkészképzés Kolozsváron folyik a Protestáns Teológiai Intézetben, ahol együtt tanulnak a református, unitárius és evangélikus  teológiai hallgatók és ahol minden feltétel megvan ahhoz, hogy egyházainknak lelkiismeretes, jól képzett lelkészei legyenek, akik vállalják a lelkészi szolgálatot főként itt Erdélyben.

Medveczky Attila