Függetlenség

2012.05.25.

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István: Lesznek-e halvacsorák a Hungaroringen?

A Kádár-korszak és a Magyar Televízió sorsközössége mint téma és mint jelenség nincs beraktározva a lerágott csontok takarmánytáp üzemébe. Voltaképpen az összefüggés is alig van megpendítve. Emlékezzünk! Hogyan is volt ez az ötvenes évek legvégén és a hatvanas évek elején? Az ENSZ még a „magyar ügy”-et tárgyalta, sokan akkor léptek be a pártba, és indultak el a karrier útján, elfoglalva többek közt azoknak a helyét, akik nem kértek maguknak új tagkönyvet a máglyára dobott helyett. Az asszonyok, anyák beszélőre jártak, folyosókon ácsorogtak tárgyalásokról kiszűrődő hírekre lesve, és nem kevesen a temetőkbe döcögtek volna ki az akkor még vasajtós villamosokon, ha tudták volna, hová kell menni.

Az idei filmszemle vasárnap délelőttje vitával telt volna, ha a megszólalók között nem alakult volna ki egyetértés. Mivel azonban kialakult, mégpedig anélkül, hogy valaki is megszervezte vagy erőszakolta volna, a különböző magasságokból megeresztett gondolatok, kritikai észrevételek egy medencébe folytak össze, és inkább csak árnyalták és kiegészítették egymást, mintsem hogy szembeszegültek volna egymással. A „mozgóképkultúra helyzetéről és lehetőségeiről” mindenkinek a Magyar Televízió nyomorúsága jutott eszébe.

Ebben nincs semmi meghökkentő, mivel a mai magyar társadalom válsága, a Kádár-korszak és a Kádár utáni korszak egész története nemcsak párhuzamos, hanem azonos a Magyar Televízió történetével és válságával, s ma egyáltalán nem képzelhető el olyan tanácskozás, amelyiken ne ez a válságkérdés volna a főszólam.

Mások lángossütőt nyitottak, szépségversenyre, divatbemutatókra jártak, megint mások pedig elkezdték bekeríteni az igen jutányosan kapott telkeket. 1200 meg 1600 volt egy kis fizetés, és 4000 egy Orion tévé. Döbbent csend ült az országon, csak esténként indult meg valami mozgolódás, amikor a rokonok, szomszédok kissé félénken bekopogtattak a tévétulajdonosokhoz, hónuk alatt a sámlit szorítva, meg egy kis majszolnivalót, fél üveg kövidinkát a horgolt terítős asztalra téve, hogy együtt csodálhassák a házhoz jött mozit, a képet, amely otthon mozog.

A televízió mint technikai eszköz vitán felül Nyugatról jött jelenség volt életünk keleti sötétségében. A hatalom előtt egy nagy ziccer kínálkozott: a nemrégen behívott szovjet tankok után feltüntethette magát olyannak, ami nyugati találmánnyal ajándékozza meg az embereket. Pedig pusztán a szerencse játszott a kezére. A magyar tévé kifejlesztése akkor ért el a szerény megvalósuláshoz.

Ezt adja nektek Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal és Dögei Imre, amiért behívta rátok azokat a bizonyos tankokat.

A nyomasztó „ideiglenességben” a kis képernyők villódzása volt az egyetlen vigasz. Milliók, amikor a készüléket be-, a tudatukat kikapcsolták. Este nemigen múlt el anélkül, hogy valaki meg ne állapította volna: „odaát, persze, már színes!” (Az „odaát” természetesen azt a világot jelentette, ahonnan a levél, a csomag, a fénykép jött a disszidáltaktól.)

De hát itt így is jó volt. és persze, semmi nyugatit nem sugárzott. Ugyanígy semmi hazai valóságot. Nem tudósított a kivégzésekről, a kontraszelekciós őrségváltásokról, nem a félelemről és a kiszolgáltatottságról, nem a parasztokról, akiket ököllel, rúgásokkal vertek be szövetkezetekbe, nem a satuba fogott munkásokról, nem a 301-es parcelláról, és semmiről, ami az országban valójában történt.

Ellenben a kép ugyanúgy mozgott, mintha a valóságról szólt volna a mese.

A Kádár-rezsim a főnyereményt ütötte meg a tévével. Berendezkedése, úgynevezett konszolidációja sokkal kevésbé lett volna lehetséges a tévé nélkül.

Emberek százezrei kezdtek el azért gürizni és megalkudni, hogy hozzájussanak ők is a ládához, amelyik jól átmossa az agyukat és eltompítja az érzékeiket. Mákony volt, a „nép ópiuma” – ki is ütötte az egyházakat is.

Havonta tíz-, évente százezrével emelkedett az előfizetők száma. Az „elmaradott vidékek”, ahol még nem volt vétel, zúgolódtak és követelőztek; a bemondónők hajviseletéről, mosolyáról százezernyi levelező értekezett. A műsorpolitikát a felső vezetés asszonyainak ízlése szabta meg, ők voltak a legfelső fórum. Nyárspolgárias operett-jelleg uralkodott el a műsorokon. És persze vigyor, szakadásig.

A sokaság közömbös bambaságba süllyedése így kezdődött.

A filmszakma akkor még az idősebb testvér arisztokrata gőgjével szemlélte a tévés kollégákat. Magára valamit adó rendező nem kezdett, legfeljebb könnyű flörtöt a tévével. A film volt a művészet, a tévének dolgozni mesalliance volt. A nagy nevek mind a filmgyárban voltak, a tévében azok dolgoztak, akiknek nem sikerült a pályájuk a gyárban.

Persze, akkor a közönség még moziba járt. Egymillió nézője akármelyik közepes filmnek is került. A televízió akkor még – mit mondjunk? azóta is – technikai tökéletlensége folytán, valamint művészi hagyományai következtében alkalmatlannak tartatott a magasabb művészet kifejezésére. Mégis, akik csinálni kezdték, egy kicsit számkivetetten, egy kicsit lenézve és ugyanakkor a hatósági figyelem középpontjában, valami hőskorszak megélésének lendületével és pátoszával csinálták.

Úgy szerették meg, ahogy van, a közönséggel együtt szidták, de nem tudtak volna élni nélküle.

Lehetett volna másképp? Nehezen. Az eszköz maga, a televízió úgy köszöntött be az emberiség életébe, mint egy váratlan vendég, akinek nem terítettek.

Kezdetben sehol sem tudták pontosan, mennyire félelmetes eszköz került a kezébe a hatalomnak, a tőkének, az államnak vagy az uralkodó osztályoknak.

Igaz, mire Magyarországon elkezdődött, Marcuse már elmondta, mit gondol a „Marconi-konstellációról”, de az efféle gondolatok, kételyek és előrejelzések igazságát a történelem folyamán másutt is csak post festam volt szokás felismerni, hát még idehaza!

Maga a rendszer, a legfőbb haszonélvező is csak később döbbent rá, mi is van a kezében. Eleinte a székház kapujának őrzésével ugyanannyit törődtek, mint a mondatok átfésülésével. Közel volt még a Rádió ostroma, s a leghűbb harcosoknak szükségük volt veszélytudatra, az üldözöttség érzetének a fennmaradására, hogy kellő indulattal tudják képviselni a „proletár internacionalizmust”.

Proletár persze hírmondóban sem akadt, sem bent a szerkesztőségekben, sem a képernyőn.

A híradóban azonban gyakran megjelentek az olvasztárok – látványként, és a leggyakoribb tudósítás a martinkemencék csapolásáról szólt. A főtitkárok, ha átruccantak egymáshoz szomszédolni, a csókokon senki sem rökönyödött meg, a virágcsokron sem, s a kis úttörők – nyilván megbízható kis kádercsemeték! – mellre kapásán sem. Virágeső, éljenzés járta, a pohárköszöntők a megbonthatatlanról szóltak.

Eltelt tíz-tizenöt év, a dolog egy kicsit unalmassá kezdett válni, a megbonthatatlan Prágában, majd Lengyelországban is csak ügygyel-bajjal vált újra megbonthatatlanná, és a nép is ráunt egy kicsit a dobozra. Mákonynak már kevés volt, hogy a kép mozog, amikor az élet áll. A főideológusok beszédei semmi izgalmat nem váltottak ki a háziasszonyokból. A kommentátorok nem voltak elég szépek, bikkfanyelven hazudtak, és a közönség sokat fintorgott.

Ez így nem mehetett tovább.

A párt megérezte, hogy a nép előbb-utóbb észhez tér, és akkor bajok lesznek. Valami új után kellett nézni. De mit lehet ilyenkor csinálni? Elő kell venni a tiltott gyümölcsöt.

Mi volt a tiltott gyümölcs? Csakis a nyugati. A nyugati termék. A zene, a kép, a szöveg. A közönség megint oda-csődült a doboz elé. A pártideológia, a „meggyőzés” lassan átadta a helyét a hollywoodi giccsnek. És ez meggyőzőbbnek bizonyult. Nagyon sok embert győzött meg arról, hogy nem érdemes gondolkodni. Futószalagon termelte a közömbös lelket.

A folyamat természetesen nem volt ennyire egyirányú. A selejt mellett remekműveket is importáltak. Minden réteg megtalálhatta a maga igényeinek megfelelőt. Rosszul csak az járt, aki az egészet végignézte. Annak a fejében tökéletes zűrzavar keletkezett, és egyszer s mindenkorra elvesztette a megkülönböztetés képességét. Csakhogy előbb-utóbb mindenki megkapta az egészet, mert a tévé olyan, hogy mindig minden az egészre hat: a műsort azok is látják, akik nem nézik, s ez az áttételes nézés sokszor még hatásosabb.

Az 1970 körül születettek nagy része ma nem tud különbséget tenni érték és szemét között. Húszéves fiatalemberek lelkesednek olyan gyermekségekért, amelyen régebben egy tizenkét éves csak mosolygott.

A televízió galád módon kihasználta azt a szomorú helyzetet, hogy milliók rettenetesen fáradtan, az önkizsákmányolástól roskadozva omlanak le a képernyő elé, és nem kívánnak gondolkozni, mert jártányi erejük sincs. Ezeknek a millióknak kínálta oda az agy- és lélekkikapcsoló hazugságot, a nagy hollywoodi maszlagot, a vasöklű gengsztereket és még vasöklűbb rendőrfelügyelőket, s miközben a gyereket alkalmasint meggyepálták a pesti utcán, mert virágot vitt a Petőfi-szoborhoz március tizenötödikén, apuka félszegen a New York-i alvilág titkaiban gyönyörködött.

Ebben az időszakban vált a magyar televízió részvétlenné, vált el a nemzettől, és vált kártékonnyá és nemzetellenessé. Semmiféle reformtörekvés, megújulási kísérlet meg nem érintette. Ez már megbocsáthatatlan bűn volt. Olyanfajta szolgálata nem is a hatalom egészének, hanem szinte az egyes főnököknek, besegítés a belviszályokba és hatalmi harcokba, amit az értelmiségnek ez a legjobban informált rétege – hiszen az volt, csupa bizalmi ember, aki a világot járta! – csak úgy tudott megtenni, hogy a nemzet valódi sorskérdései iránt közömbös volt.

Amikor a filozófiában, a szociográfiában, az irodalomban, az Írószövetségben és még a színházban – pedig azt is őrizték! – is megindult a harc a megújulásért, a „másként is lehet”-ért, amikor az értelmiség számos csapata, egyéne az egzisztenciáját is kockára téve megindult új ösvényeken és az ellentmondás lépcsein, felfelé, akkor a televízió meg se mozdult, sőt nemhogy szolgai alázattal, de kéjjel teljesítette a vezetés retrográd kéréseit.

A Duray–Csoóri–Hajdú-eset példaértékű. Duray Miklós, a felvidéki magyarság szószólója, börtönt kockáztatva, majd oda be is kerülve kiad egy könyvet, amelyhez Csoóri előszót ír, s ennek néhány mondatáért a kultúrpolitikai eltiltja, megvesszőzi, s vele az egész táborát. A nyilak részben Pozsgayra vannak kilőve, csak a nagyközönség ezt nem nagyon tudja. S ki vállalkozik az alantas intézkedés megideologizálására? A tévé főkommentátora! S aztán odaáll a milliók el, és magyarul beszél. Csoda-e, ha ma mindenütt csak a sivár közönybe ütközik az ember? Mennyi érzéketlenség, mennyi nemzetellenes indulat kell egy folyamatnak ilyetén arcátlan levezényléséhez? Magyar nyelven, a leghatásosabb fórumról irtani a nemzeti érzést a népből. Ebben az időben – s még most is jószerivel – a Magyar Televízió egész műsorpolitikája ezt a célt szolgálta, s ez alól nem ment fel, hogy a nacionalizmusellenes hashajtóból nem hiányzott néha-néha egy-egy vers, dráma, egy-egy népies táncszvit. Az elegy mérgezett volt, s az ma is.

De ez már a Magyar Televízió véglegesen fesletté válásának a korszaka. Ez már a „kontaktálás” untergangja. Mondhatják és mondják is persze, védekezésül, hogy a legszigorúbban cenzúrázott intézményben nem lehetett ez másként, mondják, de most sem mondanak igazat. Nemcsak azért, mert az ellenállás másutt is kockázatos volt, és másutt is időszakos kirekesztésekkel kellett fizetni az új eszmék szolgálatáért, hanem azért nem, mert a tévé gárdája – tisztelet a kivételnek – „önként és dalolva” teljesítette a vele „kontaktáló” kultúrpolitika elvárásait, mert a kontraszelekció ott elsősorban nem arra irányult, hogy tehetséges be ne kerüljön – persze arra is –, hanem arra, hogy egy esetleges szolgálatmegtagadó be ne kerüljön. Nemcsak a nagy hatalmú párt- és belügyi jogosítványú főemberek tartják kezükben az intézményt ma is, hanem az önkéntes feslettség.

A magyar tévé megtanult manipulálni, és kéjjel vezette félre a közönséget. A legfinomabb mellébeszélésnek, a majdnem igazat mondásnak, az alig látható csúsztatásnak nagymesterei nőttek fel. Minden képzeletet alulmúló szellemi igénytelenség áradt a műsorokból és a műsorvezetőkből.

A címbeli kérdés – tudniillik, hogy lesznek-e halvacsorák a Hungaroringen, nem egy elhangzott műsor címe, hanem a kérdésfelvetés szellemi mélysége. Benne van a különcködés, a feltűnősködés és a dolgok valódi menete iránti közömbösség. Ez az átlag jelképe.

Rengeteg tehetség olvad bele ebbe az Ízléstelenségbe. Sokszor kitüremkednek komoly szándékok és tiszteletre méltó erőfeszítések. Egyes arcokat a közönség valóban szeret, becsüli bátorságukat (sokszor életük kockáztatását!), egyes rendezők megpróbálnak valamit, csak az egész teljesítmény ilyen hungaroringes. Nem Hungaroring kell, hanem „tiszta teljesítmény erkölcs”.

Az amerikai tévé, a nagy példakép, ahová tanulni küldik a szépreményű showmaneket, talán még ordenárébb, talán még több a híg lötty benne. De a morál, amit kisugároz, az erkölcsi tartás, a modor és az igény, amivel az igénytelenséget sugározza, maradéktalanul jenki, amerikai. S ez igencsak így van a világ minden állami és nem állami televíziójával: a szellem, amit sugároz, nem idegenszerű. Csak a magyar televízió küzd a „magyar nacionalizmus” ellen – de hát nem az ellen küzd…

1956 után ez még valamennyire érthető volt. A forradalom nemzeti szabadságharccá lett, a magyarság megint veszélyes felforgató elemmé lett, le kellett szerelni. Sikerült. Most már azonban halálán van. Életet kell lehelni bele, s erre a Magyar Televízió jelen állapotában alkalmatlan.

A pártvezetés hamar rájött, hogy milyen gerincminőségű légióval van dolga, és állandóan napirenden tartott átszervezéseket, amelyeknek következtében örökösen a felső kap-csolat keresése lett az irányítás könnyed eszköze. A székházban minden héten felröppent egy hír valamilyen személycseréről, s aki vinni akarta valamire, az már akkor elkötelezte magát a „jövő emberei”-nél, amikor azok még csak várakozási állományban voltak. Persze, az is fontos, hogy ne köszönjön annak, aki már nem számított. Az egész intézmény a „kontaktálás”-sal volt elfoglalva. (Knopp András kifejezése A hét január 9-i adásában: „Én még mióta államtitkár vagyok, nem kontaktáltam az ÉS-sel.”) Mindenki kontaktált valakivel, a szerkesztő az osztályvezetővel, az osztályvezető a KB-taggal, a főosztályvezető az államtitkárral, az államtitkár a főtitkárral (de ez aztán valóban így kellett legyen, különben hogyan mert volna egy mozdulattal két PB-tagot, egy államminisztert és egy KB-titkárt elhessenteni az ÉS-től!?), a főtitkár pedig, mint azt láttuk annak idején, az amerikai nagynénikéjével. A szerkesztők igyekeztek kitalálni a hatalom gondolatát is. Tálcán szállították az odafent nem is álmodott manipulációs fordulatokat. Nem a közönségnek, hanem a felső kapcsolatoknak készültek a műsorok.

És most sokkolva érzi magát sok vezéregyéniség a Televízióban.

Felteszem, Ózdon az olvasztárok és vasmunkások között is hasonló a helyzet. Nyomás nehezedik rájuk, hogy hagyják abba a tevékenységüket, mert a társadalom nem tudja eltartani őket. Drágán termelnek. Még-is, én az ózdi olvasztárokért, hengerészekért akár áldozatra is készen állok. Ők nem követtek el árulást, hanem velük szerencsétlenség történt.

A tévé manipulátor vezérkarával azonban más a helyzet.

Ők útban vannak. Igen, a nemzetnek!

(Megjelent: Hitel, 1989 / 6. sz.)