vissza a főoldalra

 

 

 2012.03.02. 

„Hová vezetnek a szálak”

Polgár Rózsa életmű-kiállítása az Iparművészeti Múzeumban

 „Hová vezetnek a szálak”, mondja (kérdezi?) Polgár Rózsa kárpitművész életmű-kiállításának a címe. Rögtön rávághatjuk, a mennyországba. S talán – ha a történelem csúfságait vesszük – a pokolba is. De még inkább, elfeledvén fönt és lent összetartozását, abba a boldogság-tartományba, amelyben a klasszikus technika (gobelin) művelése csak alap – elengedhetetlen alap – a textilvágyak, textilgondolatok, tömörebben: emberségpróbák képi kifejtéséhez. Ezen a nem kevés érzelmet is magában hordozó terrénumon a személyes élmény (család, gyermek, anyaság, születés) éppúgy törvényerővel bír, mint a haza, az ország, vagyis sokat szenvedett népünk bármely dolga.

Polgár Rózsának – szövött faliképei fölöttébb beszédesek – nem kell letagadnia érzelmeit (nem is tehetné, mert az erkölcs mint kristálytiszta fonó-szál végighúzódik az életművön). Világlátása, gondolkodásmódja, érdeklődése hagyománytisztelő és modern. Európai magyar. Pontosabban: európaian magyar. Züllött, fél-züllött eszméknek – Istenem, mennyi kavarog belőlük – sosem hódol be, ám büszkén vállalja a hont, amely képzeletét életre dajkálta, a hazát, amely – ha néha szűkösen is (lásd a Művészek kenyerét (1987) – ellátta betevő falattal.

Az orosz harckocsik hernyótalpai, még előtte a török és tatár tüzes karmai által meggyalázott szülötte föld, megannyiszor elvert vetését siratva, fájdalom-szöget hasíthattak belé, de annyira nem kényszeríthették rá a vereséget (a háborúk kataklizmáinak véghetlen fájdalmát), hogy abból újra és újra ne állt volna talpra. Honnan ez az életerő? Az önmagunkba vetett hitből. Hogy létre tudunk hozni valamit, s az – a művészeti terepen nincs fontosabb! – esztétikai erővel bír, maga a csoda. S kárpitművészünk, nem akármilyen lélektartalmakat mozgatva, műveli (szövött gyapjúfonallal és rajzi álomra bármikor kész irónnal) ezt a csodát.

Hogy az anyag, a gyapjú szerelmese, az csak természetes. (Akarva-akaratlan ideköthető: a lélek fölborzolt és megnyugvó bársonyában a múlt éppoly fontos szál, mint az általa megalapozott jelen.) Ez a konstans állapot biztonságot, erőt ad. S ahhoz, hogy merjen leülni a szövőszékhez – az alkotmányhoz, amely mellett nincs imazsámoly –, káprázatos rajztudás szükségeltetik. A képzelet aktív játéka. Az irón által képzett grafikai háló – némelykor egy laza fonal képviseli, főképp ha meg kell hosszabbítani a keretet áttörő játékot (Fonalak I. – IV. – 1986) – van annyira exkluzív én-kifejtő módszer, hogy a kis (család, gyerekek: Ildikó – 1978; Dórika – 1995) és a nagy univerzum (Terv a Himnuszhoz – 1995 ) ugyanolyan érvényességgel bírjon.

Szó se róla, a grafika fényhullámai (Gyűrődés I. – II. – 1993) és a kárpiton elementáris festőiséggel jelentkező fénypászmák (Szabadság – 1988; Anyaság – 1986), noha egy gyökerűek, más-más módon adják vissza az érzelmi hullámok, érzelmi katedrálisok szerkezetet feszítő – áttételeiben az eget megtartó – boltozatát. A papír kemény egyértelműséggel, a kárpit a rétegekben megsokszorozódó színek-formák bonyolultságával. Szinte nincs is a szakmában Polgár Rózsán kívül még egy művész, aki a textil rejtve nyitott téralakzataiba – a természet harmóniáját, emberarcát megmutatva – tájképet tud belevinni. A szövés bravúros festőiségéről van szó, amelyet olyan – ebből a szempontból, „látásmódból” kiváltképp fontos – művek reprezentálnak, mint a Ködmön (1984) a Triptichon (1993), vagy a Relatív szabadság (1987).

A tárlat anyagában meghökkentő darabokkal is találkozhatunk. A színes Üvegfej (1980) a maga technikai (plasztikai!) bravúrjával az anyagalakítás eldorádójaként is – kár, hogy nincs folytatás – fölfogható, míg a két tárgy, a cím nélküli plasztik bőrönd és a szintén cím nélküli megcsavart csövű puska (bogra kötötték az istenadtát) a keserű humor, egyfajta kesernyés – korunk pökhendi erőfitogtatását és „zajosságát” is ítélőszék elé állító – világmagyarázat megjelenítője.

Ám a művészt a föntiekkel ellentétben sokkal inkább valaminő földöntúli bensőségesség, a szakrális mezőkre is kitekintő – mert a lélektartalmakkal azonos – „kíváncsiság” jellemzi, amelynek olyan ragyogó példáit szemlélhetni, mint az Ötszáz éves a reformáció (2011), a Fény (2000), a Gyökereink, Tihanyi apátság (2005) vagy az Oltárkép-terv I. – II. (2002). Nem szólván azokról a képi invenciójában, világlátásában és technikai kivitelezésében is nagyhatású remekművekről (Tisztelet Magyarországnak – 2000; Himnusz – 1996), amelyeken az isteni töltetű vox humana vág magának utat a hazának és a nép önbecsülésének kijáró méltósággal. Fölöttébb a Himnusz szimbólumvilágában és szerkezetében, s nem utolsósorban a kereszt-alakú választóvonalban sűrűsödik mindaz, amit a kereszténység – európai kitekintéssel! – mindannyiunk számára jelent.

Az ihletadó irodalmi műveltség a Petőfi-kárpitnak („Reszket a bokor, mert…” – 1989) és a Weöres Sándort idéző Psychének ((1981) a motorja, s a történelmi (háborús) emlékezet pedig – hajrá Lengyelország! – az egyszerűségében is impozáns Katonatakarónak (1980). A textilművészt (nem csoda, hiszen sokáig rabságban éltünk) a szabadság mint eszme, mint kivívandó cél erősen foglalkoztatja. A Relatív szabadság eltitkolt, hullámzó, csak képzeletünkben élő tengere (tarisznyánkban mindig ez volt az útra magunkkal vitt sós pogácsa) nem csupán fölszabadít, de pilllanatnyi kötöttsége ellenére valaminő reménnyel is kecsegtet. Mint ahogyan a jobb jövő reményében hagyta el – kényszerült elhagyni – hazáját az a két alak (férfi, nő), mely páros figurarajzában – meredek kapaszkodónak tetszik a fényhatár – drámaian ott feszül az 1956-os magyar forradalom igazsága is.

A család mint életmegtartó, életet – önmagunkat – reprodukáló erő nem csupán a gyerekportrékban és jelzésszerű tárgyszimbólumokban (Babatakaró – 1980) van jelen, hanem olyan kárpit-remekművekben is, mint az Anyaság. Az áldott állapotban lévő asszony ilyen bravúros – visszafogottságában is sokat mondó – megjelenítésével a kortárs művészetben alig, vagy talán nem is találkozni. Polgár Rózsa a magyarországi gobelin hőse előtt fejet hajtva is (Tisztelet Ferenczy Noéminek – 1990) saját érzelemtartományát faggatja. S avval, hogy a kisebb-nagyobb szenvedés ellenére is jól érzi magát a honban, művészi igazsága egyre jobban nemes érccé – közjóvá – válik.

 

Szakolczay Lajos