vissza a főoldalra

 2012.03.02. 

A politikus azt kockáztatja, hogy azok sem értik meg, akiknek kellene

Gyászoló családtagok, végtisztességet tevő gyülekezet!

Isten vigasztaló igéjét, melynek alapján az ő evangéliumáról bizonyságot kívánok nektek tenni és szíveteket vigasztalni szeretném lelke segítségül hívásával, Pál apostolnak a kolossébeli gyülekezethez írott leveléből olvasom, a Kolossé levél 3. részének első négy verséből:

Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal, az odafel valókat keressétek, ahol a Krisztus van, aki az Isten jobbján ül. Az odafel valókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt Istenben. Mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, akkor vele együtt mi is megjelenünk dicsőségben.

Gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Csurka István egyik, s talán legutolsó nyilatkozatában lépcsőházi embernek nevezte magát. Szép és költői hasonlat ez, sőt mi több, drámai leírás. Engem igen megrendített, s talán azért, mert én is lépcsőházi ember vagyok. S talán még inkább azért, mert mi, magyarok mind lépcsőházi emberek vagyunk. Vita zárulván, harcunk végeztén, a nagyok és hatalmasok termeiből kilépvén vagy éppen onnan kiűzetvén a lépcsőházban jut mindig eszünkbe, mit kellett volna mondani, mit kellett volna tenni. És belénk sajdul, hogy ahonnan kitessékeltek minket, ott már rég eldőltek a dolgok, velünk csak játszottak. A bennfentesek, a hatalmasok már rég leosztották a szerepeket, és a mi szerepünk éppen az volt, hogy ott, ahol kellett volna, ne jusson eszünkbe a megváltó mondat és mozdulat.

 Nekünk csak az maradt, hogy József Attilával mondjuk mindegyre: Urak között játszottam a bambát. Amikor ennek a felismerése áthat bennünket, harag támad bennünk, ez pedig nagy dühöt lobbanthat, akár forradalmat is támaszthat, sőt az egész világot megrendítheti. És ennek hangot adhat az író kristálytiszta, pontos szóval, és han-got adhat a politikus is, mozgósító erővel. De aki ezt teszi megalázott helyzetében, az kockáztat is. Az író azt kockáztatja, hogy azok is megértik, akiknek nem kellene. A politikus pedig azt kockáztatja, hogy azok sem értik meg, akiknek kellene. Csurka István vállalta mindkét kockázatot, és itta a levét annak is, hogy olyanok is megértették írói szavát, akik ezt megtorolhatták, és meg is torolták rajta. És itta a levét annak is, hogy politikai radikalizmusát éppen azok értették a legkevésbé, akik a legtöbbször a vállukra kapták őt. Most azonban, gyászoló szeretteim, gyászoló család, végtisztesség tevők, nekünk, akik Csurka István temetésére gyülekeztünk egybe, más formán és másképpen kell belátnunk, hogy lépcsőházban vagyunk, lépcsőházban itt is, most is. Mert az embert kitessékeli a halál az életből, és sokféle szolgája, lakája van a halálnak arra, hogy kisemmizzen minket: betegségek, sorsrontások, vétkek, igazságtalanságok, megaláztatások, kisebb és nagyobb becsapások és árulások, csalások és csalódások. És csalótársai is vannak a halálnak: némelyike írónak, egy s másik politikusnak, amaz papnak, emez barátnak öltözve. Mondhatnám, életünknek minden szereplője a halál szolgája. De inkább azt kell mondanom, ha csak mi nem állunk szent élet-folytatással Istennek szolgálatába, akkor a mi egész életünk a halált szolgálja, s aztán itt találjuk magunkat ebben a huzatos lépcsőházban, itt, a halál árnyéka völgyében, a ravatalozóban, s itt döbbenünk rá, igen, ha kell, itt, Csurka István koporsója mellett döbbenjünk rá: lépcsőházi emberek vagyunk mi mind. Mert meghalunk mind. Mert rászed bennünket az életünk, és rászed bennünket az igazunk is. Bizony, fű a nép, mondja a próféta. Bizony, halálnak halálával halsz, teljesül az Édenkert szankciója. Ez a bűn átka, ez a bűn zsoldja. S hiába tolul a szívünkbe most végső lázadás, csak ennyi jár nekünk egész elvesztegetett életünkért, éppen ennyi – semmi. De volt valaki, gyászoló testvéreim, aki mellénk állt ebben a kisemmizettségben, és ártatlan szenvedésével, sorsunk teljes átélésével, önkéntes halálával, melyet ő nem érdemelt, örök életet szerzett számunkra, és feltámadt a halálból, és most is hív mindannyiunkat egy másfajta életre. És ez a másfajta élet nem önáltatás, nem a vesztesek örök, dobogó öntömjénezése, hanem igazi, isteni diadal.

Krisztusról beszélek.

Ha ugyanis – mondja Pál apostol – ti Krisztussal feltámadtatok, akkor nyilván már meg is haltatok a bűnnek. S akkor, bár még lépcsőházban vagytok, de nem vereségben, hanem már hitben. Bár még a halál árnyéka völgyében jártok, de már nem kifelé jöttök az életből – egzitus –, hanem befelé tartotok az örök életbe – introitus. Oda, ahol a kegyelmes Isten véghetetlen dicsősége vár bennünket.

Ezért, gyászoló szeretteim, csak Krisztust kell hallgatni. És én is ezt a feltámadott Krisztust hirdetem most nektek. Mert úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy sosem keverjük össze azt, ami az örökkévalóra szólít azzal, amit itt és most, a mulandó életben kell elvégeznünk.  Úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy nem szakítjuk ketté az örökkévalót és a mulandót, mert ezt nem is tehetjük. Főleg nem itt, létnek és nemlétnek mezsgyéjén. Úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy tudjuk, ha Istent szeretjük, nem leszünk hűtlenek a magunkéhoz. Ha Isten országát keressük, nem áruljuk el a földi országot, mert azt csak egy másik földi országért lehetne elárulni. És megfordítva. Úgy kell élnünk és úgy kell halnunk, hogy tudjuk, minket nem kápráztathat el semmi földi érdem, érdek, ígéret és áltatás, hogy mi ezekért eltagadnánk Krisztusunkat, s tudjuk, hiába hiteget vagy rémiszt minket a cselédek szava, hogy háromszor is megtagadjuk Krisztusunkat, mi nem a gyáva emberi szívre hallgatunk, hanem Krisztus szeretetére. S úgy kell élnünk s halnunk, hogy éppen e szeretet által szeretjük a földi életben a nekünk rendelt sorsot, és úgy, hogy nem takargatjuk mulandóságunk jegyeit sem.

Gyászoló gyülekezet! Csurka István lépcsőházi ember volt. Ember volt. És mi mind emberek vagyunk. Ezért hirdetem nektek bátran, igazi vigasztalásul azt az embertestvért, mi több, Isten testvért, az egyetlen isten-embert, Krisztust, aki megelőzött minket ebben a kisemmizettségben, s előttünk járva kinyitotta már az új élet ajtaját, átlépte annak küszöbét, s megmutatta nekünk, hogy az út, az igazi út nem visszafelé vezet, hanem előre, halálon menvén át. Ő a mi Krisztusunk, és őt hirdetem nektek. Ő az út. Ő az igazság. Ő az élet. És senki sem találhat igazságot, csak őbenne, senki sem válthatja ki létét a semmiből, csak őáltala, senki sem hagyhatja el a mulandó léte siralmas lépcsőházát, s nem mehet öröklétre, hacsak át nem lép azon az ajtón, amit ő nyitott számunkra. Ezért tehát, ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafel valókat keressétek, ahol a Krisztus van, aki az Istennek jobbján ül. Az odafel valókra ügyeljetek, ne a földiekre, mert meghaltatok, és életetek el van rejtve a Krisztussal az Istenben. Mikor aztán Krisztus, a mi életünk megjelenik, mi is megjelenünk vele együtt dicsőségben.

Gyertek, imádkozzunk! Mennyei Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által! Kegyelmedért könyörgünk. Lásd meg az összetört szív fájdalmát, vigasztald a gyászoló családot, küldd el hozzájuk Szent Lelkedet, gyógyítsd megsebzett lelküket! Bátoríts a halál ellen, egyedül te teheted ezt, mert Krisztusunk legyőzte a halált, hogy az többé ne uralkodjék rajtunk, s ne legyünk a halálnak szolgái. Segíts minket, Menynyei Atyánk, minket is, ezt az árva magyar népet, hogy elfogadjuk Krisztusunk meghívását, hogy szent élettel, az igazságot szeretetben szolgálva, magunkat mind atyai kezedbe ajánlva mindent a te dicsőségedre tegyünk. Adj erőt, Mennyei Atyánk, hogy szent országodat hűséggel építhessük, és Megváltónk áldott nevét szüntelen magasztalhassuk! Erőddel elménket készítsd, gyenge hitünket erősítsd, hogy halál és élet által hozzád siessünk hamarsággal! Amen. Amen.

Mondjuk el közösen a mi Urunk, Krisztusunk imádságát!

Mi Atyánk….

Szabó István református püspök