2012.03.02.
Gyászoló Magyarok!
Küzdőtársunktól,
barátunktól búcsúzunk, akivel közösen indultunk útnak
Lakiteleken, hogy megpróbáljuk kikényszeríteni a sorstól végre
azt a magyar függetlenséget, nemzeti önrendelkezést, belső
demokráciát, amit a magyar nép története során már régen
kiérdemelt, amiért elődeink is küzdöttek Rákóczi és
Kossuth korában, s maga Csurka István is 1956-ban. Ott, a
lakiteleki sátor alatt Csurka István személyében egy nagy formátumú,
alkotó ember szólt hozzánk, elszántságot és erőt sugározva.
Az a nép-nemzeti mozgalom, amelyet ott és akkor, 1987 szeptemberében
együtt útnak indítottunk, gyorsan terebélyesedett és lett a
rendszerváltás vezető politikai mozgalma, majd pedig pártja.
Az író és a közéleti nehézfiú Csurka Istvánból így lett
író-politikus. Belső indíttatásból és magyar elkötelezettségből
lett Muszáj Herkules, mint a magyar irodalom színe-java, korábbi
századokban is, azaz muszáj-politikus, mert tudta, hogy ezt követeli
tőle a megtámadott magyar jövő.
Nagy harcos és nagy játékos volt Csurka István. A
harcot nem, csak a játék szenvedélyét szerette önmagáért,
harcba nem szállt a játék kedvéért. S amikor ránk nehezedett
a rendszerváltás politikai felelősségének súlya, s a vele járó
ezernyi tennivaló, akkor még alighanem legkedvesebb szórakozásáról,
a lóversenyről is lemondott. Az életet mindenestül szerette,
harcaival, küzdelmeivel együtt. Szerette az embert, de mindenki
és mindenek előtt a magyarságot, a hazáját. Amikor látta,
hogy ez a rendszerváltás nem az a rendszerváltás lett, amit mi
akartunk, s amit ő jónak, kívánatosnak tartott, akkor volt bátorsága
belevágni egy új mozgalom megszervezésébe, és volt ereje a
maga választotta útra térni. Nem voltak illúziói. Tudta,
milyen erőkkel szemben kell küzdenie, de rendíthetetlen volt
abban a meggyőződésében, hogy bármekkora túlerővel szemben
neki a maga módján, a maga áldozatai árán is végig kell
vinnie, amit hittel elkezdett. Lakiteleken, a sátorban, előadása
során többek között azt mondta: golyófogónak még jó
leszek. Ehhez a mondatához is tartotta magát, de az ennél
nagyobb, ennél merészebb vállalásaihoz is. Az új magyar önépítés
jegyében élt, dolgozott, írt, szervezett, lázított és
csillapított. Ezért sütöttek rá gyalázatos bélyegeket. A
fegyverszünet nélküli harc megedzette. Veszélytudata sokszor
sodorta vad vizekre, a bénultságból szabadító felismerései
nekem is erőt adtak, hogy olykor a féltés rántott görcsbe, ha
fölöslegesen akart golyófogó lenni. Ilyen könnyen fejet nem
adunk – háborogtam én is. Testvér tud testvér ellen úgy
haragudni, hadakozni, ahogy igaza érdekében én is haragudtam rá.
De támadhatták százfelől, rágalmazhatták, riogathattak vele
az ország közéletében, lerázott magáról a cél érdekében
minden koloncot, vádat, és ha fájhattak is a kapott sebek, soha
nem mutatta. Nem a sebek voltak érdekesek számára, csak az az
egyetlen seb, amit a rendszerváltás címén talmi ígéretével
a magyarságon ejtettek, hogy kivéreztessenek bennünket. Nem mások
ellen, csak ezek ellen a kivéreztetők, hazaiak és külföldiek
ellen írta eszméltető publicisztikáit kifejezetten e célból
létrehozott lapjában, a Magyar Fórumban.
Bíró Zoltán
szavaival: Csurka István fáklyát tartott a kezében, ezzel a fáklyával
járta az országot. Némelyek ráfogták, hogy gyújtogatni készül,
holott csak világítani akart. Ady Endre, Móricz, Németh László,
Sánta Ferenc életműve, vagy Fekete Gyula és Püski Sándor
kortársi feladatvállalása és magatartása volt számára a népéért
való küzdelem példázata. Azt vetették a szemére többek között,
hogy radikális. És ezt mindig úgy értették, hogy szélsőséges.
Pedig nem szélsőséges volt, csak radikális a magyarság ügyében.
Ady és Szabó Dezső magyar radikalizmusát tekintette irányadónak,
mert a magyarság történelmi tapasztalata és jelenvalósága és
jövőjének követelménye volt és maradt, hogy tisztán lássa
s kimondja azt, amit a tisztánlátáshoz ki kell mondaniuk
azoknak, akiknek a szólás, az írás képessége és lehetősége
megadatik.
Élete utolsó
szakaszában – talán érezve, hogy vészesen múlik az idő –
még publikációk sorában, újabb drámáiban, színházalapító
törekvésében, s legutóbbi, szegedi megszólalásában is életműve
végső hangsúlyát adta át mindazoknak, akik figyeltek rá.
Betegségében minden már végrendelkezés volt, utolsó
figyelmeztetés a visszavonhatatlan távozás előtt. Még megélte
a Hősök teréről a Parlamentig vonuló több százezres békemenet
lélekfrissítő látványát. Ez Csurka számára azért is volt
történelmi elégtétel, mert pontosan tudta, hogy csak az egészséges
emberi veszélytudat képes így összefogni, együvé szervezni
azt a nyugodt nemzeti erőt, amely a magyar függetlenség, a
nemzeti önrendelkezés, a belső demokrácia jegyében
nemzetpolitikát hitelesít, erősít, és ha kell, védelmez. A Kárpát-medencei
nagy-nagy égi sátor alatt ez a mi örökségünk, ez a mi felelősségünk.
Amikor két hete,
február 4-én szombat hajnalban Csurka István szíve megállt,
akkor szépirodalmi és politikai műveiben újra fölfénylett,
újjászületett. A maradandó magyar valóság része, jövője sérthetetlen
és sebezhetetlen. Minden színpadi dialógusban, történetben,
elemző gondolatában lüktet az élet, lüktet történelmi hazánk
szívdobogása.
István, Isten
veled! Gyászoló sokaság, Isten velünk! Kicsoda ellenünk?
Lezsák
Sándor
|