vissza a főoldalra

 2012.03.02. 

Gyászoló Magyarok!

Küzdőtársunktól, barátunktól búcsúzunk, akivel közösen indultunk útnak Lakiteleken, hogy megpróbáljuk kikényszeríteni a sorstól végre azt a magyar függetlenséget, nemzeti önrendelkezést, belső demokráciát, amit a magyar nép története során már régen kiérdemelt, amiért elődeink is küzdöttek Rákóczi és Kossuth korában, s maga Csurka István is 1956-ban. Ott, a lakiteleki sátor alatt Csurka István személyében egy nagy formátumú, alkotó ember szólt hozzánk, elszántságot és erőt sugározva. Az a nép-nemzeti mozgalom, amelyet ott és akkor, 1987 szeptemberében együtt útnak indítottunk, gyorsan terebélyesedett és lett a rendszerváltás vezető politikai mozgalma, majd pedig pártja. Az író és a közéleti nehézfiú Csurka Istvánból így lett író-politikus. Belső indíttatásból és magyar elkötelezettségből lett Muszáj Herkules, mint a magyar irodalom színe-java, korábbi századokban is, azaz muszáj-politikus, mert tudta, hogy ezt követeli tőle a megtámadott magyar jövő.

 Nagy harcos és nagy játékos volt Csurka István. A harcot nem, csak a játék szenvedélyét szerette önmagáért, harcba nem szállt a játék kedvéért. S amikor ránk nehezedett a rendszerváltás politikai felelősségének súlya, s a vele járó ezernyi tennivaló, akkor még alighanem legkedvesebb szórakozásáról, a lóversenyről is lemondott. Az életet mindenestül szerette, harcaival, küzdelmeivel együtt. Szerette az embert, de mindenki és mindenek előtt a magyarságot, a hazáját. Amikor látta, hogy ez a rendszerváltás nem az a rendszerváltás lett, amit mi akartunk, s amit ő jónak, kívánatosnak tartott, akkor volt bátorsága belevágni egy új mozgalom megszervezésébe, és volt ereje a maga választotta útra térni. Nem voltak illúziói. Tudta, milyen erőkkel szemben kell küzdenie, de rendíthetetlen volt abban a meggyőződésében, hogy bármekkora túlerővel szemben neki a maga módján, a maga áldozatai árán is végig kell vinnie, amit hittel elkezdett. Lakiteleken, a sátorban, előadása során többek között azt mondta: golyófogónak még jó leszek. Ehhez a mondatához is tartotta magát, de az ennél nagyobb, ennél merészebb vállalásaihoz is. Az új magyar önépítés jegyében élt, dolgozott, írt, szervezett, lázított és csillapított. Ezért sütöttek rá gyalázatos bélyegeket. A fegyverszünet nélküli harc megedzette. Veszélytudata sokszor sodorta vad vizekre, a bénultságból szabadító felismerései nekem is erőt adtak, hogy olykor a féltés rántott görcsbe, ha fölöslegesen akart golyófogó lenni. Ilyen könnyen fejet nem adunk – háborogtam én is. Testvér tud testvér ellen úgy haragudni, hadakozni, ahogy igaza érdekében én is haragudtam rá. De támadhatták százfelől, rágalmazhatták, riogathattak vele az ország közéletében, lerázott magáról a cél érdekében minden koloncot, vádat, és ha fájhattak is a kapott sebek, soha nem mutatta. Nem a sebek voltak érdekesek számára, csak az az egyetlen seb, amit a rendszerváltás címén talmi ígéretével a magyarságon ejtettek, hogy kivéreztessenek bennünket. Nem mások ellen, csak ezek ellen a kivéreztetők, hazaiak és külföldiek ellen írta eszméltető publicisztikáit kifejezetten e célból létrehozott lapjában, a Magyar Fórumban.

Bíró Zoltán szavaival: Csurka István fáklyát tartott a kezében, ezzel a fáklyával járta az országot. Némelyek ráfogták, hogy gyújtogatni készül, holott csak világítani akart. Ady Endre, Móricz, Németh László, Sánta Ferenc életműve, vagy Fekete Gyula és Püski Sándor kortársi feladatvállalása és magatartása volt számára a népéért való küzdelem példázata. Azt vetették a szemére többek között, hogy radikális. És ezt mindig úgy értették, hogy szélsőséges. Pedig nem szélsőséges volt, csak radikális a magyarság ügyében. Ady és Szabó Dezső magyar radikalizmusát tekintette irányadónak, mert a magyarság történelmi tapasztalata és jelenvalósága és jövőjének követelménye volt és maradt, hogy tisztán lássa s kimondja azt, amit a tisztánlátáshoz ki kell mondaniuk azoknak, akiknek a szólás, az írás képessége és lehetősége megadatik.

Élete utolsó szakaszában – talán érezve, hogy vészesen múlik az idő – még publikációk sorában, újabb drámáiban, színházalapító törekvésében, s legutóbbi, szegedi megszólalásában is életműve végső hangsúlyát adta át mindazoknak, akik figyeltek rá. Betegségében minden már végrendelkezés volt, utolsó figyelmeztetés a visszavonhatatlan távozás előtt. Még megélte a Hősök teréről a Parlamentig vonuló több százezres békemenet lélekfrissítő látványát. Ez Csurka számára azért is volt történelmi elégtétel, mert pontosan tudta, hogy csak az egészséges emberi veszélytudat képes így összefogni, együvé szervezni azt a nyugodt nemzeti erőt, amely a magyar függetlenség, a nemzeti önrendelkezés, a belső demokrácia jegyében nemzetpolitikát hitelesít, erősít, és ha kell, védelmez. A Kárpát-medencei nagy-nagy égi sátor alatt ez a mi örökségünk, ez a mi felelősségünk.

Amikor két hete, február 4-én szombat hajnalban Csurka István szíve megállt, akkor szépirodalmi és politikai műveiben újra fölfénylett, újjászületett. A maradandó magyar valóság része, jövője sérthetetlen és sebezhetetlen. Minden színpadi dialógusban, történetben, elemző gondolatában lüktet az élet, lüktet történelmi hazánk szívdobogása.

István, Isten veled! Gyászoló sokaság, Isten velünk! Kicsoda ellenünk?