vissza a főoldalra

 2012.03.02. 

Súlyos örökség
(Búcsúbeszéd Csurka István temetésén)

Az élet alkonyán, hatvanötödik évén túlhaladva az ember romló szemei helyett már inkább az eszével, élettapasztalatával, szívével és lelkével szemléli, érzékeli és ítéli meg a világot.

Erre az életkorra az apja, a szakmai tanítómestere-professzora vagy lelki atyja, egy pap mellett, már régen kiválasztotta azt a férfit, aki a szekularizált világ szándékosan-mesterségesen felkorbácsolt óceánjának sziklazátonyai és telepített úszóaknái között Fároszként, szellemi világítótoronyként segíti a tájékozódást, a révbejutást.

Életrajzírói szerint Goethe halála előtti utolsó szavai a következők voltak: „Mehr Licht!”, azaz „Több fényt!”

Csurka Istvánnak nem volt szüksége „több fényre”, Ő maga ontotta magából a fényt, a világosságot.

A legtöbb ember számára – így számomra is – szépirodalmi és társadalompolitikai írásai jelentették az igazodási pontot, a fényforrást, a tájékozódás iránytűjét.

Csurka István társaságában, egy vendéglői asztal mellett, szűk körben vagy több tízezres- -százezres tömegben a Hősök terén, szinte simogatóan tapintható volt a csend, a figyelem és a hallgatás feszültsége.

 Ezzel ellentétben milyen bántó, otromba és gazemberi volt évtizedeken át, és még ma is az a csend, mely irodalmi műveit, átfogó társadalompolitikai meglátásait, nemzeti érdekérvényesítő szándékait és az ennek eszközéül általa létrehozott pártot, a MIÉP-et a nagyközönség elől elzárta, elhallgatta.

Két héttel ezelőtt, hajnalban, miután Csurka István szíve utolsót dobbant, a személyét, irodalmi és politikai életművét „betongettóba” záró „elhallgatás fala” leomlott, felrobbant.

A család, a barátok, a harcostársak, tisztelői, a tárgyilagos médiumok mellett persze megszólaltak azok is, akik ezt a falat irigységből, hazugságból, magyargyűlöletből, nemzetárulásból és gyávaságból emelték.

Az „elhallgatás falát”azért húzták fel a szilencium-felelősök, hogy az „áldozat imperializmusa”, a nagy tömegek előtt észrevétlenül vehessék birtokba földjeinket és vizeinket, miközben térden állva behódolunk nekik.

Csak ennyit akart közel 2500 évvel ezelőtt Dárius fia, Xerxész is, az akkori globalista perzsa világbirodalom számára Leónidasz spártai királytól, aki 300, mindenre elszánt harcosa élén Thermophülénél hősiesen ellenállt, és hullahegyekkel apasztva a perzsa seregeket, verte vissza az ismétlődő támadásokat, rohamokat, de végül a túlerővel és az árulással szemben alulmaradt. Szimonidész epigrammája nyomán mégis rájuk emlékezik a művelt világ: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Elnök Úr ! A nemzeti sorskérdések felkarolása és a belső erkölcsi parancs alapján Neked a XX–XXI. század magyar Leónidászává kellett válnod! Ezt a kihívást nemcsak nem kerülhetted el, hanem Magad mentél elébe.

Régebbi ismeretségünk okán Te egyszer rám mutattál és hívtál. Tudtam, hogy a cél nemes, de a küzdelem, a harc ádáz lesz. Tisztában voltam azzal, hogy a korántsem veszélytelen csatákban csak morálisan lehet győzni, csak hősi halált lehet halni, csak felmorzsolódni lehet. Mégis jöttem, mert neveltetésem, hitem belső kényszere és a küzdelmek mámora erősebb volt az óvatosságnál, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” langyos-kétes biztonságánál.

Dicsőség és büszkeség volt a 300 egyikeként Veled és Melletted harcolnom! (Óh, hol van már az a 300? ) Az árulások, pártütések, sértődések, nagyravágyások, dezertálások, cserbenhagyások keserű napjaiban egyszer azt mondtad maroknyi, megmaradt híveidnek: „Ne csüggedjetek! Volt idő a történelemben, amikor 5-6 nagyobb család és környezete jelentette Magyarországot.” De annyi mindig volt és mindig lesz, feleltem. Óráknak tűnő, pattanásig feszült hosszú másodpercek csendjét megtörve, azt mondtad: „Köszönöm.”

Az élet nem halmozott el kitüntetésekkel. Nyilván meg sem érdemeltem. A néhány „szecska” közt volt olyan, amit visszautasítottam. De erre a „Köszönöm”-re, Elnök Úr, büszke leszek, amíg élek.

Az idei, január 2-i Operaház előtti „nemzetellenes zendülés” ellensúlyozásaként, civil szervezetekkel karöltve szimpátia felvonulást és nagygyűlést tartottunk Szegeden, a nemzet függetlenségének megőrzése, az Alkotmány és a kormány intézkedéseinek támogatása mellett.

Nagy betegen, a kórházból saját felelősségedre eltávozva, 1500-2000 ember előtt elmondott utolsó nyilvános politikai mozgósító beszéded hatásában a régi időket idézte. A hetek óta szervezett rendezvény országos híre és szavaid ereje minden egyeztetés nélkül is hozzájárulhatott az egy héttel későbbi Budapesti Békemenet minden kételyt elsöprő, kormány melletti négy-ötszázezres demonstráció sikeréhez.

Szimonidésszel szólva talán mi is elmondhatjuk: „ Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Nagy árat fizettünk érte! Tudom, Te erre azt mondod, Vihar Béla: Egy katona megy a hóban verstöredékével :

„Meglopva a halált, tíz lépéssel adóztam,

hogy munkám tükrében mosolyogjon vissza arcom,

s az emberek becsüléssel ejtsék majd ki nevemet,

mert javukért fáradoztam.

Utamba állt a pusztítás rettenete,

húzott, húzott a mélybe, de én tíz lépések seregével

küzdöttem le Őt.”

„ Emlékeztek még rám?

A halványuló ködből látjátok-e,

hogy én vagyok..........

….................................................

az örök katona a hóban,

amint egy ablakot keresek, ahová bezörgetnék:

megjöttem.”

Vihar Béla szerint hómezőn bolyongók vagyunk valamennyien, akik célok, remények tíz lépésiből rakjuk össze utunkat, csak mi még „nem jöttünk, nem érkeztünk meg.”

Kortalan, örök katonaként, dermedt szívvel megyünk, vonszoljuk magunkat a hóban, hogy a „felkiáltójel-ujjú” temetetlen halottainknak, a mésszel leöntött 56-os drága pesti srácoknak, a mindenkori ellenségeink és szövetségeseink jóvoltából „a 6. koporsóba” gyömöszölt fél országnak a végtisztességet megadhassuk és a maradék másik felének, az utánunk jövő nemzedéknek hitet, élni akarást és jövőképet tudjunk mutatni.

Mert ezt a súlyos örökséget testálta ránk Csurka István.

Más előtte soha nem volt, más utána soha nem lesz ugyanaz, mint aki Ő volt!

Ezért hát Őt most már soha, senkiben ne keresd!

Bírája csak a jó Isten legyen!

Elnök Úr! Életművedben, emlékünkben örökké élni fogsz!

Nyugodj békében !

Budapest, 2012. február. 18.